| 1. |
A világ mindaz, aminek esete fennáll.* |
| Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások |
| A haladásnak általában megvan az a tulajdonsága, hogy sokkal nagyobbnak látszik, mint amilyen valójában. |
| Nestroy |
| (A védenc) |
| ELŐSZÓ |
| Az alábbiakban gondolatokat teszek közzé, filozófiai vizsgálódásaim gyümölcsét, amelyek az elmúlt tizenhat esztendőben foglalkoztattak. Sokféle dologra vonatkoznak e gondolatok: a jelentés, a megértés, a mondat és a logika fogalmára, a matematika alapjaira, a tudatállapotokra és egyebekre. Megjegyzésekként, rövid bekezdések formájában vetettem papírra őket. Hol hosszabb sorokká fűzve az ugyanazon tárgyra vonatkozókat, hol pedig szeszélyesen egyik tárgykörről a másikra csapongva. – Kezdettől fogva az volt a szándékom, hogy egyszer ezt az egészet egyetlen könyvvé gyúrom. A könyv formájáról különböző időkben különböző elképzeléseim voltak. Az azonban lényegbevágónak tűnt a számomra, hogy a könyvben a gondolatok természetes és töretlen rendben haladjanak egyik tárgyról a másikra. |
| Néhány elvetélt kísérlet után, hogy eredményeimet ilyen egésszé kovácsoljam, beláttam, hogy ez soha nem sikerülhet. Hogy annak, amit írni tudok, még a legjava sem lesz soha több filozófiai megjegyzéseknél; hogy gondolataim hamarosan megbénulnak, valahányszor megkísérlem, hogy természetes hajlamuk ellenére egyetlen irányba kényszerítsem őket. – És ez persze magával a vizsgálódás természetével függött össze. Merthogy ez arra kényszerít bennünket, hogy egy széles gondolati vidéket minden irányban, keresztül-kasul bejárjunk. – E könyv filozófiai megjegyzései egy halom tájképvázlathoz hasonlatosak, amelyek e hosszú és bonyodalmas utazásokon keletkeztek. |
| Ugyanazon vagy csaknem ugyanazon pontokat érintettem mindig más és más irányból, és mindig új képeket vázoltam fel. Csomó közülük elrajzolt vagy jellegtelen lett, magán hordva egy gyenge rajzoló minden fogyatékosságát. És ha ezeket az ember már kirostálta, akkor még mindig maradt néhány tűrhető rajz, amelyet ekkor úgy kellett rendezni, gyakorta körülnyirbálni, hogy a szemlélő számára a táj képét adják. – Ez a könyv tehát valójában csupáncsak egy album. |
| Tulajdonképpen egészen a legutóbbi időkig nem gondoltam arra, hogy munkám még életemben megjelenjék. Időről időre mégis meginogtam, mégpedig főképpen azért, mert azt kellett tapasztalnom, hogy eredményeim, amelyeket előadásokon, kéziratokban és vitákon adtam tovább másoknak, sokszorosan is félreértve, többé-kevésbé felvizezve vagy megcsonkítva forognak közkézen. Ez felpiszkálta hiúságomat, és vesződhettem megnyugtatásával. |
| Két évvel ezelőtt azonban alkalmam nyílott arra, hogy első könyvemet (a Logikai-filozófiai vizsgálódási) újra- olvassam és gondolatait másoknak megvilágítsam. Ekkor hirtelen olybá tűnt fel a számomra, hogy ama régi gondolatokat az újakkal együtt kellene megjelentetnem: hogy az újak csak régebbi gondolkodásmódommal szemben, s a régi háttere előtt kerülhetnének megfelelő megvilágításba. |
| Amióta ugyanis tizenhat évvel ezelőtt újra elkezdtem filozófiával foglalkozni, súlyos tévedéseket kellett felfedeznem abban, amit ebben az első könyvben lefektettem. E tévedések belátásában annak a Frank Ramseynek a bírálata segített – s hogy mennyire, azt én magam aligha vagyok képes felmérni, akivel életének utolsó két évében számtalan beszélgetésben vitattam meg gondolataimat. – Ennél a mindig erőteljes és biztos kritikánál is többet köszönhetek egyetemünk egyik tanárának, P. Sraffa úrnak, aki elgondolásaimat hosszú éveken át bírálta fáradhatatlanul. Ennek az ösztönzésnek köszönhetem írásom gondolatai közül azokat, amelyek következményekben a leggazdagabbak. |
| Nem egy oka van annak, hogy amit itt nyilvánosságra hozok, érintkezni fog azzal, amit mások írnak manapság. – Ha megjegyzéseim nem viselik magukon annak jegyét, hogy tőlem erednek, akkor nem is kívánom őket a továbbiakban sajátomnak tekinteni. |
| Megjegyzéseimet felemás érzésekkel nyújtom át a nyilvánosságnak. Hogy ennek a munkának a maga gyatraságában és korunk sötétjében megadatnék, hogy egy- egy agyban világosságot gyújtson – nem lehetetlen; ám természetesen nem is valószínű. |
| Írásommal nem szeretnék másokat a gondolkodástól megkímélni. Ha lehetséges, inkább mindenkit önálló gondolatokra szeretnék ösztönözni. |
| Szívesen írtam volna jó könyvet. Nem így esett; de elmúlt az az idő, amikor még javíthattam volna rajta. |
| Cambridge, 1945 januárjában. |
| I. RÉSZ |
| 1. Augustinus, a Vallomásokban 1/8: cum ipsi (majo- res homines) appellabant rém aliquam, et cum secun- dum eam vocem corpus ad aliquid movebant, videbam, et tenebam hoc ab eis vocari rém illám, quod sonabant, cum eam vellent ostendere. Hoc autem eos velle ex motu corporis aperiebatur: tamquam verbis naturalibus om- nium gentium, quae fiunt vultu et nutu oculorum, cete- rorumque membrorum actu, et sonitu vocis indicante af- fectionem animi in petendis, habendis, rejiciendis, fugi- endisve rebus. Ita verba in variis sententiis locis suis po- sita, et crebro audita, quarum rerum signa essent, paula- tim colligebam, measque iám voluntates, edomito in eis signis őre, per haec enuntiabam. |
| [Ha a felnőttek valamely tárgyat megneveztek, és közben felé fordultak, úgy ezt én érzékeltem, és felfogtam, hogy a hangok, amelyeket kiejtettek, a tárgyat jelölik, minthogy rá akartak utalni. Ezt azonban gesztusaikból szűrtem le, minden nép természetes nyelvéből, abból a nyelvből, amely az arckifejezés és a szem játékával, a végtagok mozgásával és a hang csengésével a lélek érzéseit árulja el, azt, ha a lélek valamire vágyakozik, vagy valamit fogva tart, vagy visszautasít, vagy valamitől menekül. így értettem meg lassanként, hogy mely dolgokat jelölnek a szavak, amelyeket különböző mondatokban újra és újra meghatározott helyükön hallottam kimondani. És amidőn ajkam hozzászokott e jelekhez, immáron én is az ő segítségükkel juttattam kifejezésre vágyaimat.] |
| E szavak, úgy látom, az emberi nyelv lényegének egy bizonyos képét tárják elénk. Nevezetesen ezt: a nyelv szavai tárgyakat neveznek meg – a mondatok pedig ilyen megnevezések összekapcsolásából adódnak. – |
| A nyelv eme képében lelhetjük fel annak az elgondolásnak a gyökerét, mely szerint minden szónak van jelentése. Ez a jelentés a szóhoz van rendelve. Ő az a tárgy, amelyet a szó képvisel. |
| A szófajták különbségéről Augustinus nem szól. Aki a nyelv tanulását így írja le, az – úgy hiszem – elsősorban főnevekre gondol, olyanokra, mint „asztal", „szék", „kenyér", továbbá a személynevekre, s csak másodsorban gondol bizonyos tevékenységek és tulajdonságok nevére, a többi szófajra pedig úgy, mint ami még adódhat. |
| Gondolj csak a nyelvnek erre a használatára: Elküldök valakit vásárolni. Adok neki egy cédulát, amelyen ezek a jelek állnak: „öt piros alma". Az illető elviszi a cédulát a kereskedőhöz; az kihúzza azt a fiókot, amelyen az „almák" jel áll; azután egy táblázatban megkeresi a „piros" szót, s talál mellette egy színmintát; ekkor sorban felmondja a tőszámneveket az „öt" szóig – feltételezem, hogy kívülről tudja őket -, és minden számnévnél kivesz egy almát abból a fiókból, amelyen a minta színe áll. – így és hasonlóképpen járunk el a szavakkal. – „De honnét tudja, hogy hol és hogyan kell a ‘piros’ szónak utánanéznie, és mit kell az ‘öt’ szóval kezdenie?"– Nos, felteszem, úgy cselekszik, ahogy leírtam. A magyarázatoknak vége szakad valahol. – De mi az ‘öt’ szó jelentése? – Ilyesmiről itt egyáltalán nem volt szó; csak arról, hogy az ‘öt’ szót hogyan használják. |
| 2. A jelentés fenti filozófiai fogalma a nyelv működésmódjáról szóló primitív elképzelésben honos. De azt is mondhatjuk, hogy ez egy olyan nyelvről alkotott elképzelés, amely primitívebb a miénknél. |
| Képzeljünk el egy nyelvet, amelyre áll a leírás, amiként azt Augustinus megadta: Legyen a nyelvnek az a feladata, hogy A építő megértesse magát B segéddel. A építményt emel építőkövekből; ehhez kockák, oszlopok, lapok és gerendák állnak rendelkezésére. 5-nek adogatnia kell az építőköveket A-nak, éspedig abban a sorrendben, ahogy annak szüksége van rájuk. E célra egy olyan nyelvet használnak, amely a „kocka", „oszlop", „lap", „gerenda" szavakból áll. A kiáltja a szavakat; – B odaviszi azt a követ, amelyről megtanulta, hogy erre a felszólításra odavigye. – Fogd fel ezt úgy, mint egy teljes primitív nyelvet. |
| 3. Augustinus, így mondhatnánk, a megértés egyfajta rendszerét írja le; csakhogy nem mind ilyen rendszer, amit mi nyelvnek nevezünk. És gyakran kell ezt olyan esetekben mondanunk, amikor felvetődik a kérdés: „Használható-e ez az ábrázolás vagy sem?" S a válasz ekkor az: „Igen, használható; ám csak erre a szűkén behatárolt területre, s nem az egészre, amelyet ábrázolni véltél." |
| Olyan ez, mintha valaki azt fejtegetné: Játszani annyit tesz, mint dolgokat tologatni egy felületen bizonyos szabályok szerint ..."– mi pedig azt feleljük neki: Úgy látszik, a táblajátékokra gondolsz; de nem minden játék táblajáték. Helyesbítheted a magyarázatodat, ha kimondottan ezekre a játékokra korlátozod. |
| 4. Képzelj el egy olyan írást, amelyben a betűket a hangok jelölésére használják, de a hangsúlyt és a köz- pontozójeleket is betűkkel jelölik. (Egy írást úgy lehet felfogni, mint hangképek leírására szolgáló nyelvet.) Gondold most el, hogy valaki ezt az írást úgy fogja fel, mintha minden betűnek egyszerűen egy hang felelne meg, és mintha a betűknek nem lennének egészen más feladataik is. Az írás ilyen, túlságosan is egyszerű felfogásához hasonlít Augustinus nyelvfelfogása. |
| 5. Ha az 1. §-ban szereplő példát vesszük szemügyre, akkor talán sejthető lesz, hogyan burkolja a szójelentés általános fogalma a nyelv működését olyan ködfelhőbe, amely lehetetlenné teszi, hogy tisztán lássunk. – Eloszlatja a ködöt, ha a nyelv jelenségeit a nyelv használatának primitív módozatain tanulmányozzuk, ahol a szavak célját és működését világosan át lehet tekinteni. |
| A nyelv ilyen primitív formáit használja a gyermek, amikor beszélni tanul. A nyelvtanítás itt nem magyarázat, hanem idomítás. |
| 6. Elképzelhetnők, hogy a 2. §-beli nyelv A és B teljes nyelve; sőt, egy néptörzs teljes nyelve. A gyerekeket arra nevelik, hogy ezeket a tevékenységeket végezzék, közben ezeket a szavakat használják, és mások szavaira így reagáljanak. |
| Az idomításnak fontos része lesz, hogy a tanító rámutat a tárgyakra, rájuk irányítja a gyermek figyelmét, és eközben kimond egy szót; például a „fedőlap" szót, miközben ezt a formát mutatja fel. (Nem akarom ezt „rámutató magyarázat"-nak vagy „definíció"-nak nevezni, hiszen a gyermek még nem tud az elnevezés után kérdezősködni. A „szavak rámutató tanításáénak fogom hívni. – Azért állítom, hogy ez az idomítás egyik fontos részét fogja alkotni, mert az embereknél így van; s nem azért, mert nem lehetne másként elképzelni.) A szavaknak ez a rámutató tanítása, mondhatni, asszociatív kapcsolatot hoz létre a szó és a dolog között. De mit jelent ez? Nos, sok mindent jelenthet; de először minden bizonnyal arra gondolunk, hogy a szót hallván a gyermek lelki szemei előtt a dolog képe merül fel. De ha így történik is – vajon ez a célja a szónak? – Igen, lehet ez a célja. – El tudom képzelni, hogy a szavakat (hangsorokat) így használják. (Egy szó kimondása olyan, mintha a képzetek zongoráján egy billentyűt ütnénk le.) De a 2. §-beli nyelvben a szavaknak nem az a célja, hogy képzeteket keltsenek. (Persze, az is lehet, hogy úgy találjuk, ez a tulajdonképpeni célt segíti.) |
| De ha a rámutató tanításnak ez a hatása – vajon azt kell-e mondjam, hogy a tanítás okozza a szó megértését? Vajon nem az érti-e meg a „Lapot!" kiáltást, aki a kiáltásnak megfelelően így és így cselekszik? – A rámutató tanítás azonban nyilván elősegítette, hogy a megértés létrejöjjön; ám csakis egy bizonyos oktatással együtt. E szavaknak ugyanez a rámutató tanítása valamely más oktatással összekapcsolva egészen más megértést eredményezett volna. |
| „Azáltal, hogy a rudat az emelővel összekapcsolom, működésbe hozom a féket." – Igen, ha az egész további mechanizmus adott. Az emelő csak ezzel a mechanizmussal együtt alkot fékezőkart; és a támaszától megfosztva még csak nem is emelő, hanem lehet bármi más, vagy akár semmi sem. |
| 7. A (2)-es nyelv használatának gyakorlatában az egyik fél kiáltja a szavakat, a másik pedig a szavaknak megfelelően cselekszik. A nyelv oktatásában azonban ez a folyamat fog lejátszódni: a tanuló megnevezi a tárgyakat. Azaz kimondja a szót, amikor a tanár rámutat a kőre. – Sőt, itt ezzel a még egyszerűbb gyakorlattal is találkozni fogunk: a tanár szavakat mond a tanulónak és a tanuló megismétli őket – mindkettő nyelvszerű folyamat. |
| Elképzelhetjük azt is, hogy (2)-ben a szavak használatának egész folyamata azoknak a játékoknak egyike, amelyek segítségével a gyermekek az anyanyelvüket megtanulják. Ezeket a játékokat „nyelvjátékok"-nak fogom nevezni, és egy-egy primitív nyelvről olykor mint nyelvjátékról fogok beszélni. |
| És az olyan folyamatokat is nyelvjátéknak lehetne hívni, amelyek során megnevezzük a köveket, illetve el- ismétlünk valaki után egy szót. Gondolj arra, hogyan használják néha a körjátékokban a szavakat. |
| Az egészet is – a nyelvet és azokat a tevékenységeket, amelyekkel a nyelv összefonódik – „nyelvjátékénak fogom nevezni. |
| 8. Nézzük meg, hogyan fest, ha a (2)-es nyelvet kiterjesztjük. A négy szón kívül – „kocka", „oszlop" stb. – tartalmazzon ez a nyelv még egy olyan szósort is, amelyet úgy kell használni, ahogyan a kereskedő használja (1)-ben a számneveket (lehetnek ezek az ábécé betűi is). Emellett tartalmazzon még a nyelv két szót, s ezek hangozzanak úgy, hogy „oda" és „ez" (mivel ez nagyjából már jelzi céljukat) – e szavakat egy rámutató kézmozdulattal összekapcsolva fogják használni; s végül legyen benne még néhány színminta. A parancsot ad, amely valahogy így hangzik: ,,‘d’ lapot oda." Eközben a segédnek megmutat egy színmintát, és az „oda" szónál az építési terület egy helyére mutat. B „d"-ig az ábécé minden betűjénél kivesz egy – a színmintának megfelelő színű – lapot a készletből, és odaviszi arra a helyre, amelyet A megjelöl. – Más alkalmakkor A ezt a parancsot adja: „ezt-oda." Az „ez" szónál egy építőkőre mutat. Stb. |
| 9. Amikor a gyermek ezt a nyelvet tanulja, a ‘számnevek’ sorát – a, b, c, ... – kívülről meg kell tanulnia. És meg kell tanulnia a használatukat is. – Elő fog vajon fordulni ebben az oktatásban a szavak rámutató tanítása is? – Nos, elő fog fordulni, például úgy, hogy lapokra mutatnak, és számolnak: „a, b, c lapok." – A „kocka", „oszlop" stb. szavak rámutató tanítására már inkább hasonlítana az olyan számnevek rámutató tanítása, amelyek nem számolásra szolgálnak, hanem dolgok szemre áttekinthető csoportjait jelölik. A gyermekek csakugyan így tanulják meg az első öt vagy hat tőszámnév használatát. |
| Vajon az „oda" és az „ez" szót is rámutatással fogják tanítani? – Képzeld el, hogyan lehetne a használatukat tanítani! A tanítás során helyekre és dolgokra mutatnak rá – de hát itt akkor is ez a rámutatás történik, amikor a szavakat használják, s nemcsak akkor, amikor a használatot tanulják. – |
| 10. Mit jelölnek mármost ennek a nyelvnek a szavai? – Hogyan mutassam meg, hogy mit jelölnek, hacsak nem használati módjukon keresztül? Ezt pedig leírtuk. Az „ez a szó azt jelenti" kifejezésnek tehát a leírás részét kellene alkotnia. Vagy: a leírást az „A .... szó .....-t jelöli" formára kell hozni. |
| Nos, a „lap" szó használatának leírását olyannyira le lehet rövidíteni, hogy azt mondjuk: ez a szó ezt a tárgyat jelöli. Ezt akkor tesszük, ha például már csak arról van szó, hogy kiküszöböljük a félreértést, miszerint a „lap" szó arra az építőkőformára vonatkoznék, amelyet mi valójában „kocká’’-nak nevezünk – ennek a ‘vonatkozásnak a módja viszont ismert, azaz tudjuk, hogy egyébként hogyan használjuk ezeket a szavakat. |
| És éppígy mondhatjuk, hogy az „a", „b" stb. jelek számokat jelölnek; ha ez például azt a félreértést küszöböli ki, miszerint „a", „b", „c" játszaná a nyelvben azt a szerepet, amelyet valójában a „kocka", „lap", „oszlop" játszik. És azt is mondhatjuk, hogy „c" ezt a számot jelöli, és nem amazt; ha ezzel például azt magyarázzuk, hogy a betűket a, b, c, d stb. sorrendben kell használni, s nem pedig a, b, d, c-ben. |
| De attól, hogy a szavak használatának leírásait ily módon egymáshoz hasonítjuk, ez a használat még nem lesz hasonlóbb! Mivel a használat, mint látjuk, teljesen különböző. |
| 11. Gondolj a szerszámokra egy szerszámosládában: van benne kalapács, harapófogó, fűrész, csavarhúzó, mérőrúd, enyvesfazék, enyv, s vannak szögek és csavarok. – Amilyen különböző ezeknek a tárgyaknak a funkciója, olyan különböző a szavaké is. (És itt-ott vannak hasonlóságok.) |
| Összezavar persze bennünket a szavak megjelenésének egyformasága, amikor kimondva vagy írásban, illetve nyomtatásban szembekerülünk velük. A használatuk ugyanis nem áll ilyen világosan előttünk. Különösen akkor nem, ha filozofálunk! |
| 12. Olyan ez, mint amikor egy mozdony vezetőállásába pillantunk be: fogantyúkat látunk, amelyek többé- kevésbé mind egyformán néznek ki. (Ez érthető, hiszen mindegyiket kézzel kell megragadni.) De az egyik egy kurbli fogója, amelyet körbe lehet forgatni (egy szelep nyílását szabályozza); a másik egy kapcsoló fogantyúja, amely csak kétféle helyzetben fejt ki hatást, ha le van csapva, illetve ha álló helyzetben van; a harmadik egy fékkar fogója, amely annál erősebben fékez, minél erősebben húzzuk; egy negyedik pedig egy pumpa fogantyúja, amely csak addig működik, amíg ide-oda mozgatják. |
| 13. Ha azt mondjuk: „a nyelv minden szava jelöl valamit", úgy ezzel egyelőre még egyáltalán semmit sem mondtunk; hacsak pontosan el nem magyaráztuk, hogy milyen megkülönböztetést kívánunk tenni. (Hiszen lehetséges volna, hogy a (8)-as nyelv szavait akarjuk megkülönböztetni az olyan ‘jelentés nélküli’ szavaktól, amilyenek Lewis Carroll költeményeiben fordulnak elő, vagy az olyan szavaktól, mint a „trillárom-trillárom" egy dalban.) |
| 14. Képzeld el, hogy valaki azt mondja: „Minden szerszám arra szolgál, hogy valamit módosítson. így a kalapács a szög helyzetét, a fűrész a deszka formáját stb." – És mit módosít a mérőrúd, az enyvesfazék, s mit módosítanak a szögek? – „Tudásunkat egy dolog hosszáról, illetve az enyv hőmérsékletét és a láda tartósságát." – Nyernénk-e valamit azzal, ha a kifejezéseket így összemossuk? – |
| 15. A „jelölni" szót a legközvetlenebb módon talán ott alkalmazzák, ahol a jel rajta áll azon a tárgyon, amelyet jelöl. Tételezd fel, hogy a szerszámok, amelyeket A az építkezés során használ, bizonyos jeleket viselnek magukon. Ha A egy ilyen jelet mutat a segédnek, az odaviszi neki azt a szerszámot, amely ezzel a jellel van ellátva. |
| így, és többé-kevésbé hasonló módokon jelöl egy név egy dolgot, illetve adnak nevet egy dolognak. – Gyakorta hasznosnak fog bizonyulni, ha filozofálás közben azt mondjuk magunknak: valamit megnevezni ahhoz hasonlatos, mint amikor egy dologra egy névtáblácskát erősítünk. |
| 16. Hogyan áll a dolog a színmintákkal, amelyeket A mutat B-nek – vajon ezek hozzátartoznak a nyelvhez? Nos, ahogy vesszük. A szónyelvhez nem tartoznak. Ezzel szemben ha azt mondom valakinek: „Mondd ki az ‘az’ szót", akkor még ezt a második ,,‘az’"-t is hozzá fogod sorolni a mondathoz. És ez a második „az" mégis nagyon hasonló szerepet játszik, mint a (8)-as nyelvjátékban a színminta; mivelhogy ahhoz szolgál mintaként, amit a másiknak mondania kell. |
| Az a legtermészetesebb, és az kelti a legkevesebb zavart, ha a mintákat a nyelv szerszámai közé számítjuk. ((Megjegyzés az „ez a mondat" mutató névmásról.)) |
| 17. Ekkor majd azt mondhatjuk: a (8)-as nyelvben különböző szófajtáink vannak. A ‘lap’ és a ‘kocka’ szó funkciója ugyanis jobban hasonlít egymáshoz, mint a ‘lap’-é és a ‘d’-é. Viszont, hogy a szavakat fajtáik szerint hogyan csoportosítjuk, az a beosztás céljától fog függeni – és hajlamainktól. |
| Gondolj csak a különböző szempontokra, amelyek szerint a szerszámokat szerszámfajtákra lehet osztani. Vagy arra, ahogyan a sakkfigurákat a figurák fajtáira. |
| 18. Ne zavarjon, hogy a (2)-es és a (8)-as nyelv csak parancsokból áll. Ha azt akarod mondani, hogy emiatt nem teljesek, akkor azt is kérdezd meg magadtól, hogy vajon a mi nyelvünk teljes-e; – hogy teljes volt-e, mielőtt a kémiai szimbólumokat és az infinitezimáljeleket bekebelezte; mert ezek, mondhatni, nyelvünk elővárosai. (És hány háztól, utcától fogva város egy város?) Nyelvünket olybá tekinthetjük, mint egy régi várost: mint zegzugos térséget utcácskákkal és terekkel, régi és új házakkal, meg olyan házakkal, amelyekhez különböző korokban építettek hozzá; s az egészet egy csomó új előváros öleli körül, egyenes és szabályos utcákkal és egyforma házakkal. |
| 19. Könnyen elképzelhetünk egy olyan nyelvet, amely csupán csatában használatos parancsokból és hadijelentésekből áll. – Vagy egy olyan nyelvet, amely csak kérdésekből és az igenlés meg a tagadás kifejezéséből áll. S számtalan másmilyet is. – És egy nyelvet elképzelni annyit tesz, mint egy életformát elképzelni. |
| De hogyan is van ez: a (2)-es példa „Lapot!" kiáltása – mondat-e vagy pedig szó? – Ha sző, úgy nem ugyanaz a jelentése, mint megszokott nyelvünk ugyanilyen hangzású szavának, hiszen a 2. §-ban mégiscsak felkiáltás. Ha pedig mondat, akkor nem a mi nyelvünk „Lapot!" hangzású elliptikus mondata. – Ami az első kérdést illeti, a „Lapot!" kiáltást nevezheted szónak, de mondatnak is; talán találó lenne ‘degenerált mondat’-nak hívni (ahogyan degenerált hiperboláról beszélünk), márpedig a mi ‘elliptikus’ mondatunk éppen ez. – De ez a mondat mégiscsak a „Hozz nekem egy lapot!" mondat rövidített formája, ez utóbbi viszont a (2)-es példában nem szerepel. – De miért ne nevezhetném fordítva, a „Hozz nekem egy lapot!" mondatot a „Lapot!" mondat kibővítésének? – Azért, mert aki azt kiáltja, hogy „Lapot!", az tulajdonképpen úgy érti: „Hozz nekem egy lapot!" – De hogyan csinálod, hogy ezt érted, miközben „lapot" mondasz? Előbb kimondod a rövidítetlen mondatot magadban? És miért kell ezt a kifejezést egy másikra fordítanom ahhoz, hogy megmondjam, mit ért valaki a „Lapot" felkiáltáson? És ha ugyanazt jelentik – miért ne mondjam azt: „ha azt mondja: ‘Lapot!’, akkor úgy érti: ‘Lapot!’"? Vagy: miért ne érthetnéd úgy: „Lapot", ha arra képes vagy, hogy úgy értsd: „Hozz nekem egy lapot?" – De ha azt kiáltom: „Lapot!", akkor mégiscsak azt akarom, hogy hozzon nekem egy lapot! – Kétségkívül így van. De abban áll-e az ‘ezt akarás’, hogy valamely forma leple alatt egy másik mondatra gondolsz, mint amelyet kimondasz? |
| 20. Ám ha valaki azt mondja: „Hozz nekem egy lapot!", akkor most úgy tűnhet fel, mintha ezt a kifejezést egyetlen hosszú szónak gondolná: tudniillik mint ami annak az egyetlen szónak felel meg, hogy „Lapot!". |
| Ezek szerint a kifejezést lehet egyszer egy szónak, egyszer pedig négynek érteni? És hogyan értjük szokás szerint? – Azt hiszem, hajlamosak leszünk azt mondani: négy szóból álló mondatnak értjük akkor, ha más olyan mondatokkal szembeállítva használjuk, mint „Nyújts ide nekem egy lapot", „Hozz neki egy lapot", „Hozz két lapot" stb.; azaz ha olyan mondatokkal szembeállítva használjuk, amelyek parancsunk szavait más összefüggésekben tartalmazzák. – De miben áll, hogy egy mondatot más mondatokkal szembeállítva használ valaki? Ezek a mondatok ilyenkor mintegy ott lebegnek a szeme előtt? És mind ott lebegnek? És azalatt, amíg az egyik mondatot mondja, vagy előtte, vagy pedig utána? – Nem! Ha az ilyesfajta magyarázat jelent is valamelyes kísértést a számunkra, akkor is elég egy pillanatra belegondolnunk, mi történik valójában, hogy lássuk, tévúton járunk. Azért mondjuk, hogy a parancsot más mondatokkal szembeállítva használjuk, mert a mi nyelvünkben e többi mondatnak a lehetősége is benne van. Olyasvalakinek, aki nem érti a nyelvünket, egy külföldinek, aki gyakorta hallotta, amint valaki kiadja a parancsot: „Hozz nekem egy lapot!", akár az is lehetne a véleménye, hogy ez az egész hangsor egyetlen szó, és az ő nyelvében mondjuk az „építőkő" szónak felel meg. Ő talán, ha maga is kiadott volna ilyen parancsot, másképpen ejtené ki, mi pedig azt mondanánk: azért ejti olyan furcsán, mert egyetlen szónak tartja. – De vajon amikor a parancsot kimondja, nem játszódik-e le ennélfogva valami más is benne – annak megfelelően, hogy a mondatot egyetlen szónak fogja fel? – Végbemehet ugyanaz benne, de lejátszódhat más is. Hiszen mi megy tebenned végbe, amikor te adsz ki ilyen parancsot; tudatában vagy-e annak, hogy négy szóból áll, mialatt kimondod? Persze, tudsz bánni ezzel a nyelvvel – amelyben ama más mondatok is léteznek, de vajon ez a bánni tudás valami olyan-e, ami azalatt ‘történik’, amíg a mondatot kimondod? – És persze elismertem: az idegen a mondatot, amelyet másképpen fog fel, valószínűleg másképpen is fogja kiejteni; annak azonban, amit helytelen felfogásnak nevezünk, nem kell olyasvalamiben rejlenie, ami a parancs kimondását kíséri. |
| A mondat nem azért ‘elliptikus’, mert kihagy valamit abból, amit a kimondás közben gondolunk, hanem mert – grammatikánk egy bizonyos mintájával összehasonlítva – le van rövidítve. – Itt persze a következő ellenvetést lehetne tenni: „Elismered, hogy a rövidített és a rövidítetlen mondatnak ugyanaz az értelme. – Milyen értelmük van tehát? Vajon ennek az értelemnek nincs szóbeli kifejezése?" – A mondatok azonos értelme talán nem azonos használatukban áll? – (Az oroszban a „dér Stein ist rőt" helyett azt mondják: „a kő vörös". Vajon gondolatban eltűnik számukra a kopula, vagy pedig hozzágondolják a kopulát?) |
| 21. Gondolj el egy nyelvjátékot, amelyben A kérdésére B jelenti neki, hogy hány lap vagy kocka található egy rakásban, vagy hogy milyen a színe és a formája azoknak az építőköveknek, amelyek itt meg itt hevernek. – Egy ilyen tudósítás tehát így hangozhatna: „Öt lap." Mi mármost a különbség az „Öt lap" tudósítás vagy állítás és az „Öt lapot!" parancs között? – Nos, az a szerep, amelyet ezeknek a szavaknak a kiejtése a nyelvjátékban játszik. De nyilván másmilyen lesz a hangsúly is, amellyel kimondják, továbbá az arckifejezés is, és még némely más dolog is. De gondolhatjuk azt is, hogy a hangsúly ugyanaz – hiszen egy parancsot és egy tudósítást többféle hangsúllyal és többféle arckifejezéssel ki lehet mondani -, és gondolhatjuk azt, hogy a különbség egyedül a használatban rejlik. (Természetesen használhatnánk a „kijelentés" és a „parancs" szavakat arra is, hogy a mondat egy nyelvtani formáját, illetve egy hanglejtést jelöljünk velük; mint ahogy a „Hát nem felséges ma az idő?"-t kérdésnek nevezzük, ámbátor kijelentésként használjuk.) Elképzelhetnénk egy nyelvet, amelyben minden kijelentésnek olyan formája és hangsúlya volna, mint a szónoki kérdéseknek; vagy minden parancsnak olyan lenne a formája, mint a „Szeretnéd ezt tenni?" kérdésnek. Ekkor talán azt mondanánk: „Amit mond, annak kérdés formája van, valójában azonban parancs" – azaz a nyelv gyakorlatában a parancs szerepét tölti be. (Hasonlóképpen nem csak jóslatként, hanem parancsként is mondjuk, hogy „Ezt fogod tenni". Mi teszi az egyikké, és mi a másikká?) |
| 22. Frege nézete, miszerint minden állításban egy feltételezés rejlik, s ez pedig az, amit állítottunk, valójában azon a – nyelvünk kínálta – lehetőségen nyugszik, hogy minden kijelentő mondatot ilyen formában írjunk le: „Azt állítjuk, hogy ennek és ennek az esete forog fenn." – Azonban a „Hogy ennek és ennek az esete forog fenn" éppenséggel nem mondat nyelvünkben – még nem lépés a nyelvjátékban. És ha ahelyett, hogy „Állítom, hogy ...’’, azt írom: „Állítom: ennek és ennek az esete forog fenn", akkor itt az „Állítom" szavak éppenséggel feleslegesek. |
| Nagyon könnyen megtehetnénk azt is, hogy minden állítást kérdés formájában írunk le, s utána odaírjuk a helyeslést; mondjuk így: „Esik? Igen!" Netán ez azt mutatná, hogy valamennyi állításban kérdés rejlik? |
| Nyilván jogunk van arra, hogy az állítás jelét használjuk például a kérdőjellel szemben; vagy akkor, ha egy állítást meg akarunk különböztetni valamely fikciótól vagy feltételezéstől. Ez csak akkor téves, ha úgy véljük, hogy ettől az állítás két aktusból áll, a mérlegelésből és az állításból (az igazságérték hozzárendeléséből vagy hasonlóból), és hogy ezeket az aktusokat a mondat jelét követve hajtjuk végre, körülbelül úgy, ahogyan kotta alapján énekelünk. Ahhoz, ahogyan kottából énekelünk, csakugyan hasonlíthatjuk azt, ahogyan a leírt mondatot hangosan vagy halkan olvassuk, azt viszont már nem, ahogyan az olvasott mondatot ‘értjük’(gondoljuk). |
| A fregei állításjel a mondat kezdetét hangsúlyozza. Hasonló szerepe van tehát, mint a mondatot záró pontnak. Az egész körmondatot különbözteti meg a körmondatban benne szereplő mondattól. Ha hallom, hogy valaki azt mondja, „esik az eső", de nem tudom, hogy a körmondatnak a kezdetét vagy a végét hallottam-e, akkor ez a mondat számomra még nem eszköz a megértéshez. |
| 23. De hát hányféle fajtája van a mondatnak? Mondjuk állítás, kérdés és parancs? – Ilyen fajtából számtalan van: számtalan különböző használati módja van mindannak, amit „jel"-nek, „szó"-nak, „mondat"-nak nevezünk. |
| És ez a sokféleség nem valami szilárd, egyszer s mindenkorra adott; hanem a nyelv új típusai, mondhatni új nyelvjátékok keletkeznek, mások meg elavulnak és elfelejtődnek. (Megközelítő képet nyújthatnak erről számunkra a matematikai változások.) |
| A „nyelvjáték" szónak itt azt kell kiemelnie, hogy egy nyelvet beszélni: egy tevékenység vagy egy életforma része. |
| Idézd a szemed elé a nyelvjátékok sokféleségét a következő – és még más – példák segítségével: |
| Parancsot adni és parancsok szerint cselekedni – |
| Egy tárgyat szemre vagy mérések alapján leírni – |
| Egy tárgyat egy leírás (rajz) alapján előállítani – |
| Egy folyamatról beszámolni – |
| Egy folyamatról feltételezéseket megfogalmazni – |
| Egy hipotézist felállítani és ellenőrizni – |
| Egy kísérlet eredményeit táblázatok és diagramok segítségével ábrázolni – |
| Egy történetet kitalálni; és olvasni – |
| Színházat játszani – |
| Körjátékot játszani és énekelni – |
| Rejtvényt fejteni – |
| Tréfálkozni; viccet mesélni – |
| Egy alkalmazott számtanpéldát megoldani – |
| Egyik nyelvről a másikra fordítani – |
| Kérni, megköszönni, átkozódni, köszönteni, fohászkodni. |
| – A nyelv szerszámainak sokféleségét és sokféle használati módjukat, valamint a szó- és mondatfajok sokféleségét érdekes összehasonlítani azzal, amit a logikusok mondtak a nyelv felépítéséről. (Beleértve a Logikai-filozófiai értekezés szerzőjét is.) |
| Képzeljünk el egy képet, amely egy bokszolót ábrázol egy bizonyos támadóállásban. Ezt a képet mármost használhatjuk arra, hogy valakivel közöljük, hogyan álljon, hogyan tartsa magát; vagy hogyan ne tartsa magát; vagy hogy egy bizonyos ember itt meg itt hogyan állt; vagy stb., stb. Ezt a képet (kémiai kifejezéssel szólva) mondatgyöknek nevezhetnénk. Nyilván hasonlóan képzelte Frege a „feltételezés’’-t. |
| 24. Aki nem látja maga előtt a nyelvjátékok sokféleségét, az lesz példának okért hajlamos az olyan kérdésekre, mint hogy „Mi egy kérdés?" – Vajon ezzel azt állapítom-e meg, hogy ezt és ezt nem tudom, vagy pedig azt, hogy azt kívánom, hogy a másik mondaná meg nekem, hogy ...? Vagy bizonytalanságom lelkiállapotát írom le? – És a „Segítség!" kiáltás vajon ilyen leírás-e? |
| Gondolj arra, mennyi mindent neveznek „leírás"-nak: egy test helyzetének leírását koordinátáival; egy arckifejezés leírását; egy tapintási érzet leírását; egy hangulatét. |
| A megszokott kérdésformát természetesen helyettesíthetjük a megállapítás vagy a leírás formájával is: „Tudni akarom, hogy ...", vagy „Kételkedem, hogy ..." – de ezzel a különböző nyelvjátékokat még nem hoztuk közelebb egymáshoz. |
| Az ilyen átalakítási lehetőségek jelentősége – például, hogy minden kijelentő mondat átalakítható olyan mondattá, amely a „Gondolom" vagy az „Úgy hiszem" klauzulával (azaz mintegy az én belső életemnek a leírásával) kezdődik – másutt világosabban fog megmutatkozni. (Szolipszizmus.) |
| 25. Néha azt mondják: az állatok azért nem beszélnek, mert nincs meg hozzá a szellemi képességük. Ez pedig azt jelenti: „nem gondolkoznak, és ezért nem beszélnek". Holott: egyszerűen csak nem beszélnek. Vagy inkább: nem használják a nyelvet – ha a nyelv legprimitívebb formáitól eltekintünk. – Parancsot adni, kérdezni, mesélni, tereferélni természettörténetünkhöz tartozik, éppúgy, mint járni, enni, inni, játszani. |
| 26. Sokan úgy vélik: a nyelvtanulás abban áll, hogy tárgyakat nevezünk meg. Mégpedig: embereket, formákat, színeket, fájdalmakat, hangulatokat, számokat stb. Mint mondottuk: megnevezni valamit ahhoz hasonlít, mint amikor egy dologra egy névtáblácskát tűzünk. Ezt hívhatjuk úgy, mint előkészületet egy szó használatára. De mire is készülünk elő? |
| 27. „Megnevezzük a dolgokat és íme, tudunk róluk beszélni. Tudunk utalni rájuk beszédünkben."– Mintha a megnevezés aktusával már adva volna az, amit a továbbiakban teszünk. Mintha csak egyvalami létezne, amit úgy hívnak: „dolgokról beszélni". Holott hát mondatainkkal a legkülönfélébb dolgokat tesszük. Gondoljunk csak a felkiáltásokra és teljesen eltérő szerepükre. |
| Vizet! |
| El innen! |
| Jaj! |
| Segítség! |
| Szép! |
| Ne! |
| Még mindig hajlasz-e arra, hogy ezeket a szavakat „tárgyak megnevezéséinek hívjad? |
| A (2)-es és a (8)-as nyelvben nem létezett a megnevezésre irányuló kérdés. A kérdés és korrelátuma, a rámutató magyarázat – mondhatnánk – önálló nyelvjáték. Ez tulajdonképpen annyit jelent: arra nevelnek, idomítanak bennünket, hogy megkérdezzük: „Hogy hívják?" – amire aztán a megnevezés következik. És van ilyen nyelvjáték is: valaminek egy nevet kitalálni. Tehát azt mondani: „Ezt ...nak hívják", és aztán az új nevet használni. (így nevezik el például a gyerekek a babáikat, és beszélnek aztán róluk és hozzájuk. Vedd itt mindjárt azt is fontolóra, hogy milyen sajátságos annak a személynévnek a használata, amellyel a megnevezettet szólítjuk!) |
| 28. Lehet mármost egy személynevet, egy színnevet, egy anyagnevet, egy számnevet, egy égtáj nevét stb. rá- mutatással definiálni. A kettes számnak ez a definíciója: „Ezt ‘kettő’-nek hívjuk" – miközben két mogyoróra mutatunk – teljesen egzakt. – De hát hogyan lehet a kettőt így definiálni? Hiszen ekkor az, akinek a meghatározást adjuk, nem tudja, hogy mit akarunk a „kettő"-vel megnevezni; azt fogja feltételezni, hogy ezt a halom mogyorót nevezed „kettő"-nek! – Megteheti, hogy ezt feltételezi; de talán nem ezt fogja feltételezni. Persze fordítva is félreértheti: hiszen amikor a mogyoróknak ehhez a csoportjához akarok egy nevet hozzárendelni, akkor is megtörténhet, hogy számnévnek érti. És éppígy, amikor egy személynevet rámutatással magyarázok, ezt is felfoghatja színnévnek, fajmegjelölésnek, sőt, akár egy égtáj nevének is. Ez azt jelenti, hogy a rámutató definíciót mindegyik esetben lehet így is, és másképpen is értelmezni. |
| 29. Esetleg azt mondja valaki, hogy a kettőt csak így lehet rámutatással definiálni: „Ezt a számot ‘kettő’-nek hívják." A „szám" szó ugyanis itt azt jelzi, hogy a szót a nyelv, a grammatika mely helyére állítjuk. Ez azonban azt jelenti, hogy a rámutató definíció csak akkor válik érthetővé, ha előbb a „szám" szót megmagyarázzuk. – A „szám" szó a definícióban csakugyan erre a helyre utal; arra a posztra, ahova a szót állítjuk. És így félreértéseket előzhetünk meg, ha azt mondjuk: „Ezt a színt így és így hívják", „Ezt a hosszúságot így és így hívják" stb. Azaz: olykor így kerüljük el a félreértéseket. De hát csak így lehet-e a „szín" vagy a „hosszúság" szavakat felfogni? – Nos, éppen őket kell megmagyaráznunk. – Tehát más szavak segítségével! És mi a helyzet az utolsó magyarázattal ebben a láncolatban? (Ne mondd, hogy „Nem létezik ‘végső’ magyarázat". Ez éppolyan, mintha azt akarnád mondani: „Ebben az utcában nincsen utolsó ház; mindig lehetséges még egyet hozzáépíteni.") |
| Hogy a „szám" szóra a kettő rámutató definíciójában szükség van-e, az attól függ, hogy a másik másként fogja-e fel a definíciót nélküle, mint ahogyan azt én szeretném. És ez nyilván azoktól a körülményektől fog függeni, amelyek közepette a definíciót adom, továbbá attól is, hogy kinek adom. |
| És az, hogy a magyarázatot ő hogyan ‘fogja fel’, abban mutatkozik meg, hogy a megmagyarázott szót hogyan használja. |
| 30. Azt lehetne tehát mondani: a rámutató definíció akkor magyarázza meg a szó használatát – jelentését |
| ha már világos, hogy egyáltalában milyen szerepet játszik a szó a nyelvben. Ha tehát tudom, hogy valaki egy színnevet akar nekem megmagyarázni, akkor fog az „Ezt 'szépiá’-nak hívják" rámutató definíció hozzásegíteni a szó megértéséhez. – Ezt pedig akkor mondhatjuk, ha közben nem feledkezünk meg arról, hogy a „tudni" vagy a „tisztában lenni" szavakhoz sokféle kérdés kapcsolódik. |
| Valamit már tudni kell (vagy: valamire képesnek kell lenni) ahhoz, hogy a megnevezésre tudjunk kérdezni. De mit kell tudni? |
| Rá lehetne-e mutatni a „piros" szó magyarázataképp olyasvalamire, ami nem piros? Ez ahhoz hasonlítana, mint ha valakinek, aki nem tud magyarul, a „szerény" szót kellene megmagyaráznunk, és magyarázatul egy arrogáns emberre mutatnánk és azt mondanánk: „Ez nem szerény." Az ilyen magyarázat ellen nem érv, hogy sokértelmű. Minden magyarázatot félre lehet érteni. |
| De alkalmasint meg lehetne kérdezni: „magyarázatnak nevezhető-e ez még? – Mert ez a magyarázat természetesen más szerepet játszik a kalkulusban, mint amit szokás szerint a „piros" szó „rámutató magyarázatáénak nevezünk; még ha ugyanazokkal a gyakorlati következményekkel jár is, még ha a tanulóra ugyanolyan hatással volna is. |
| 31. Ha valakinek megmutatják a királyt a sakkban és azt mondják: „Ez itt a király", úgy ezzel nem magyarázzák meg neki a bábu használatát – hacsak nem ismeri már a játékszabályokat, kivéve ezt az utolsó meghatározást: a királybábu formáját. Elképzelhető, hogy az illető anélkül tanulta meg a játékszabályokat, hogy valaha is mutattak volna neki valódi bábut. A bábu formája itt egy szó hangzásának vagy alakjának felel meg. |
| De az is elképzelhető, hogy valaki anélkül tanulta meg a játékot, hogy valaha is megtanult vagy megfogalmazott volna szabályokat. Először, mondjuk, egészen egyszerű táblajátékokat tanult meg, úgy, hogy megfigyelte őket, majd a mind bonyolultabbak felé haladt előre. Ennek az embernek is mondhatnánk magyarázatképpen: „Ez a király" – ha például olyan sakkfigurákat mutatnánk neki, amelyeknek a formája szokatlan a számára. Ez a magyarázat is csak azért tanítja meg az illetőt a bábu használatára, mert – mondhatnánk – az a hely, ahová a bábut helyeztük, már elő volt készítve. Vagy mondhatnánk azt is: csak akkor fogjuk mondani, hogy a magyarázat megtanítja a használatra, ha a hely már elő van készítve. A hely pedig nem azáltal van előkészítve, hogy akinek magyarázunk, az már tud szabályokat, hanem azáltal, hogy más értelemben már van olyan játék, amelyet tud játszani. |
| Tekintsd még ezt az esetet: valakinek elmagyarázom a sakkjátékot; és azzal kezdem, hogy rámutatok egy bábura és azt mondom: „Ez a király. így és így léphet stb., stb." – Ilyenkor fogjuk mondani: az „Ez a király" (vagy az „Ezt hívják ‘király’-nak") szavak csak akkor szolgálnak szómagyarázatul, ha a tanuló már ‘tudja, hogy mi egy játékfigura’. Ha tehát például már játszott más játékokat vagy pedig mások játékát ‘értőn’ figyelte – és hasonlók. Csak ekkor tudja majd a játék tanulása közben célirányosan feltenni a kérdést: „Ezt hogy hívják?" – tudniillik ezt a játékfigurát. |
| Azt mondhatjuk: értelmesen csak az kérdezi meg valaminek az elnevezését, aki már tud is vele valamit kezdeni. |
| Nagyon is elképzelhető, hogy a megkérdezett így válaszol: „Határozd meg az elnevezést magad" – és ekkor annak, aki kérdezett, mindenért magának kellene kezeskednie. |
| 32. Aki egy idegen országba érkezik, néha olyan rámutató definíciók segítségével tanulja meg az ország nyelvét, amelyeket az ott élők adnak neki; és ezeknek a magyarázatoknak az értelmezését gyakorta találgatnia kell majd, és olykor helyesen, olykor tévesen fogja eltalálni. |
| És azt hiszem, most már elmondhatjuk: Augustinus úgy írja le az emberi nyelv tanulását, mintha a gyermek egy idegen országba érkeznék, és az ország nyelvét nem értené; azaz: mintha már rendelkeznék egy nyelvvel, csak nem ezzel. Vagy mondhatnánk úgy is: mintha a gyermek gondolkodni már tudna, csak még beszélni nem. És „gondolkodni" itt valami olyat jelentene, mint: önmagához beszélni. |
| 33. De mi lenne, ha valaki azt az ellenvetést tenné: „Nem igaz, hogy az embernek már tudnia kell egy nyelvjátékot ahhoz, hogy megértsen egy rámutató definíciót, hanem csak – magától értetődően – azt kell tudnia (vagy kitalálnia), hogy a magyarázó mire mutat rá! Vagyis, hogy például a tárgy formájára, vagy a színére vagy a számosságára stb., stb. mutat-e." – De hát miben áll ‘a formára mutatni’, ‘a színre mutatni? Mutass egy darab papírra! – És mutass most a formájára – most a színére – most a számosságára (ez furcsán hangzik!) – Nos, hogyan csináltad? – Azt fogod mondani, hogy a rámutatást mindig valami másra 'értetted'. És ha azt kérdezem, hogy ez hogyan történik, azt fogod mondani, hogy figyelmedet a színre, a formára stb. összpontosítottad. De én még egyszer felteszem a kérdést, hogy ez hogyan történik. |
| Gondold azt, hogy valaki rámutat egy vázára és azt mondja: „Nézd ezt a felséges kéket! – a forma nem fontos. Vagy: „Nézd ezt a felséges formát! – a szín közömbös." Kétségkívül mást fogsz tenni, amikor ezt a két felszólítást követed. De mindig ugyanazt teszed, amikor figyelmedet a színre fordítod? Képzelj csak el különböző eseteket! Hadd utaljak néhányra: |
| „Ez a kék ugyanaz, mint az ott? Látsz valami különbséget?" – |
| Összekevered a festékeket és azt mondod: „Ezt a kéket, az ég színét nehéz eltalálni." |
| „Mindjárt kiderül, már újra látni a kék eget!" |
| „Nézd csak, mennyire másként hat ez a két kék!’ „Látod ott azt a kék könyvet? Hozd ide!" |
| „Ez a kék fényjel azt jelenti ..." |
| „Hogy is hívják ezt a kéket? – ez az ‘indigó’?" |
| Az ember olykor azáltal irányítja figyelmét a színre, hogy a kezével a formát eltakarja; vagy hogy pillantását nem a dolog kontúrjára irányítja; vagy rámered a dologra és igyekszik visszaemlékezni arra, hol is látta már ezt a színt. |
| Olykor úgy irányítja az ember figyelmét a formára, hogy lemásolja, olykor úgy, hogy hunyorog, hogy a színt ne lássa világosan stb., stb. Azt akarom mondani: ilyen és hasonló dolgok történnek, miközben az ember ‘a figyelmét erre és erre irányítja’. De nem egyedül ez mondatja velünk, hogy valaki a formára, a színre stb. irányítja figyelmét. Ahogyan egy sakklépés sem egyedül abban áll, hogy egy bábut a táblán így és így tolnak odébb – de nem is a lépést végrehajtó játékos azon gondolataiban és érzéseiben, amelyek a lépést kísérik; hanem a körülményekben, amelyeket így nevezünk: „lejátszani egy sakkjátszmát", „megoldani egy sakkproblémát" és hasonlókban. |
| 34. De tételezd fel, hogy valaki azt mondja: „Mindig ugyanazt teszem, amikor a formára irányítom figyelmemet: tekintetemmel követem a kontúrt és közben érzem ..." És tételezd fel, hogy ez az ember valakinek az „Ezt ‘kör’-nek hívják" rámutató magyarázatot adja, s közben mindezekkel az élményekkel eltelve rámutat egy kör alakú tárgyra – nem értelmezheti-e a másik mégis másképpen a magyarázatot, még ha látja is, hogy az, aki magyaráz, a formát tekintetével követi, és még ha érzi is, amit a magyarázó érez? Ez azt jelenti: ez az ‘értelmezés’ abban is állhat, ahogyan ekkor ő a megmagyarázott szót használja, például, hogy mire mutat rá, amikor a „Mutass egy körre!" parancsot kapja. – Mert sem „a magyarázatot így és így érteni", sem pedig „a magyarázatot így és így értelmezni" kifejezés nem olyan folyamatot jelöl, amely a magyarázat adását és meghallgatását kíséri. |
| 35. Természetesen létezik olyasmi, amit „jellegzetes élményének nevezhetünk, mondjuk a formára való rá- mutatásra jellemzőnek. Például az, ahogyan rámutatás- kor a körvonalakat ujjunkkal vagy pillantásunkkal követjük. – Ám ahogyan nem ez történik minden olyan esetben, amikor ‘a formára értem’, éppúgy nem történik semmilyen más jellegzetes folyamat sem minden ilyen alkalomkor. – De, még ha egy ilyen folyamat minden esetben megismétlődnék is, akkor is a körülményeken múlnék – vagyis azon, ami a rámutatás előtt, illetve utána történik -, hogy mondanánk-e vagy sem: „A formára, s nem a színre mutatott rá." |
| Mert „a formára mutatni", „a formára érteni" stb. szavak nem úgy használatosak, mint ezek-, „erre a könyvre rámutatni" (és nem arra), „a székre mutatni, nem az asztalra" stb. – Mert gondold csak meg, mennyire másképpen tanuljuk meg egyfelől az „erre a dologra mutatni", „arra a dologra mutatni", s másfelől „a színre, nem a formára mutatni", „a színt érteni" stb., stb. szavak használatát. |
| Mint mondottuk, bizonyos esetekben, különösen, amikor ‘a formára’ vagy ‘a számosságra’ mutatunk, léteznek a rámutatásnak jellegzetes élményei és fajtái – ‘jellegzetesek’, mivel gyakran (bár nem mindig) ismétlődnek olyankor, amikor a formát vagy a számosságot ‘értjük’. De ismersz-e olyan élményt is, amely arra jellemző, amint a játékbábura mint játékbábura mutatunk rá? És mégis lehet mondani: „Úgy értem, ezt a játékbábut hívják ‘király’-nak, és nem azt a bizonyos fadarabot, amelyre rámutatok." (Újra felismerni, kívánni, emlékezni stb.) |
| 36. És itt azt tesszük, amit ezer hasonló esetben: mivel nem tudunk egyetlen olyan testi cselekvést megadni, amelyet a formára való rámutatásnak nevezünk (ellentétben például a színnel), ezért azt mondjuk, hogy ezeknek a szavaknak egy szellemi tevékenység felel meg. |
| Ahol nyelvünk testet sejtet velünk, és nincsen test, ott – szeretnénk mondani – szellem van. |
| 37. Mi a kapcsolat a név és a megnevezett között? – Nos, miben áll a kapcsolat? Tekints a (2)-es nyelvjátékra vagy egy másikra! ott látható, hogy nagyjából mi is ez. Ez a kapocs – sok más egyéb között – állhat abban is, hogy ha meghalljuk a nevet, ez a megnevezett dolog képét idézi lelki szemeink elé, s többek közt jelenti azt is, hogy a név rá van írva a megnevezettre, vagy hogy akkor mondjuk ki, amikor a megnevezettre rámutatunk. |
| 38. De mit nevez meg például az „ez" szó a (8)-as nyelvjátékban, vagy az „az" az „Azt ...-nak hívják" rámutató magyarázatban? – Ha nem akarunk zavart okozni, akkor a legjobb, ha egyáltalán nem mondunk olyasmit, hogy ezek a szavak valamit megneveznek. – És különösképpen az „ez" szóról egyszer azt mondották, hogy ez a tulajdonképpeni név. Hogy tehát mindaz, amit egyébként „név"-nek nevezünk, csak pontatlan, megközelítő értelemben az. |
| Ez a különös felfogás abból a törekvésből fakad, hogy – nevezhetnők így – nyelvünk logikáját szublimáljuk. A voltaképpeni válasz erre az, hogy nagyon különböző dolgokat nevezünk „név"-nek; a „név" szó egy szónak számos különféle, egymással sok különböző módon rokon használati módját jellemzi;– de ezek között a használati módok között nem szerepel az „ez" szóé. |
| Alkalmasint igaz, hogy gyakran – például a rámutató definíciónál – rámutatunk a megnevezettre, s eközben a nevet kimondjuk. És ugyanígy mondjuk ki – például a rámutató definíciónál – az „ez" szót, miközben egy dologra rámutatunk. És az is gyakori, hogy az „ez" szó és egy név ugyanazon a helyen áll a mondatösszefüggésen belül. De a névre éppen az a jellemző, hogy az „Ez N" (vagy „Ezt ‘N’-nek hívják") rámutatással magyarázzák. |
| De vajon magyarázunk-e ekképpen is: „Azt ‘ennek’ hívják" vagy „Ezt ‘ennek’ hívják"? |
| Ez a megnevezésnek – mondhatni – okkult folyamatként való felfogásával függ össze. A megnevezés a szó és a tárgy közötti különös kapcsolatnak tűnik. – És egy ilyen különös összekapcsolódás valóban végbemegy, tudniillik amikor a filozófus, hogy megfejtse, mi a kapcsolat a név és a megnevezett között, rámered egy tárgyra maga előtt, és eközben számtalanszor megismétel egy nevet vagy akár az „ez" szót. Mert a filozófiai problémák akkor keletkeznek, amikor a nyelv szabadságra megy. És ekkor csakugyan képzelhetjük azt, hogy a megnevezés valamilyen furcsa lelki aktus, kvázi egy tárgy megkeresztelése. És ilyenkor az „ez" szót mintegy a tárgynak is mondhatjuk, megszólíthatjuk vele a tárgyat – e szónak ez egy olyan különös használata, amely alkalmasint csak filozofáláskor fordul elő. |
| Hogyan is történik, hogy az „Ez kék" szavakat egyszer mint olyan kijelentést értjük, amely egy tárgyról szól, amelyre rámutatunk – másszor pedig mint a „kék" szó magyarázatát? A második esetben tehát tulajdonképpen úgy értjük: „Ezt ‘kék’-nek hívják." – Vagyis a német „ist" szót egyszer „hívják"-nak lehet érteni, és a „kék" szót „‘kék’,,-nek?, másszor meg az „ist"-et valóban „van"- nak? |
| Az is megtörténhet, hogy valaki abból, amit közlésnek szántak, szómagyarázatot szűr le. [Széljegyzet. Itt egy következményekkel terhes babona búvik meg.] |
| Képes vagyok-e a „bububu" szón azt érteni, illetve azt fejezni ki vele: „Ha nem esik, elmegyek sétálni"?- Csak egy nyelvben lehet valamin valamit érteni. Ez világosan mutatja, hogy a „valamin valamit érteni" grammatikája nem hasonlít a „valamit elképzelni" és más hasonló kifejezések grammatikájához. |
| 39. De miért jutunk arra a gondolatra, hogy éppen ezt a szót akarjuk névvé változtatni, amikor nyilvánvalóan nem név? – Éppen ezért. Mert kísértésbe esünk, hogy ellenvetést tegyünk azzal szemben, amit szokásosan „név"-nek hívnak; ezt az ellenvetést pedig így lehet kifejezni: a névnek tulajdonképpen valami egyszerűt kell jelölnie. És ezt nagyjából így indokolhatnánk: A szokásos értelemben vett tulajdonnév például a „Nothung" szó. A Nothung kard bizonyos módon összerakott részekből áll. Ha a részek másképp vannak összeállítva, akkor a Nothung nem létezik. „A Nothungnak metsző éle van" mondatnak viszont nyilvánvalóan van értelme, akár egészben van még a Nothung, akár darabokra törött. Ha ezzel szemben a „Nothung" egy tárgynak a neve, úgy ez a tárgy többé nem létezik, ha a Nothung eltörött; és mivel ekkor a névnek nem felelne meg tárgy, ezért jelentése sem volna. Ekkor viszont „A Nothungnak metsző éle van" mondatban egy olyan szó állana, amelynek nincs jelentése, és ennélfogva a mondat értelmetlen lenne. De hát van értelme; így a szavaknak, amelyekből a mondat áll, mindig meg kell valami feleljen. A „Nothung" szónak tehát az értelem elemzésekor el kell tűnnie, s helyére olyan szavaknak kell lépniük, amelyek valami egyszerűt neveznek meg. Ezeket a szavakat méltán fogjuk tulajdonképpeni neveknek nevezni. |
| 40. Hadd beszéljünk először a döntő pontjáról ennek a gondolatmenetnek: arról, hogy a szónak nincsen jelentése, ha semmi sem felel meg neki. – Fontos leszögeznünk: a „jelentés" szót a nyelv szabályaival ellentétesen használják, amikor azt a dolgot jelölik vele, amely a szónak ‘megfelel’. Ez annyi, mint egy név jelentését összekeverni a név hordozójával. Ha N. N. úr meghal, úgy azt mondjuk, hogy a név hordozója halt meg, s nem azt, hogy a név jelentése. És ekképp szólni értelmetlen volna, mivel ha a név megszűnnék jelentéssel bírni, akkor nem lenne értelme azt mondani: „N. N. úr meghalt." |
| 41. A 15. §-ban a (8)-as nyelvjátékba tulajdonneveket vezettünk be. Tételezd most fel, hogy az „N" nevű szerszám eltörött. A ezt nem tudja, és B-nek az „N" jelet adja. Van most ennek a szónak jelentése vagy sem? – Mit tegyen B, amikor ezt a jelet kapja? – Nem állapodtunk meg semmiben sem. Meg lehetne kérdezni: mit fog majd tenni? Nos, talán ott áll majd tanácstalanul, vagy pedig megmutatja A-nak a darabokat. Ekkor lehetne azt mondani: „N" jelentésnélkülivé vált; és ez a kifejezés azt jelentené, hogy nyelvjátékunkban az „N" jelnek nincsen többé alkalmazása (hacsak nem adunk neki újat). „N" úgy is jelentésnélkülivé válhatna, hogy – bármi okból is – a szerszámot másképpen jelöljük meg, és az „N" jelet tovább nem használjuk a nyelvjátékban. – De elgondolhatunk olyan megállapodást is, hogy ha egy szerszám eltörött, és A ennek a szerszámnak a jelét adja, B-nek válaszul a fejét kell ráznia. – Ezzel, mondhatnánk, az „N" parancsot akkor is felvettük a nyelvjátékba, ha ez a szerszám már nem létezik, és az „N" jelnek akkor is van jelentése, ha hordozója megszűnik létezni. |
| 42. De van-e ebben a nyelvjátékban az olyan neveknek is jelentése, amelyeket, teszem azt, soha nem alkalmaztak szerszámra? – Tegyük fel tehát, hogy „X" egy ilyen jel, és A ezt a jelet adja B-nek – nos, ilyen jeleket is fel lehetne venni a nyelvjátékba, és B-nek mondjuk ezekre is fejcsóválással kellene válaszolnia. (A dolgot kettejük valamiféle mulatságának képzelhetjük el.) |
| 43. Az esetek nagy részében – ha nem is minden esetben amikor a „jelentés" szót használjuk, a szót így magyarázhatjuk: egy szó jelentése – használata a nyelvben. |
| És egy név jelentését olykor úgy magyarázzuk meg, hogy rámutatunk a hordozójára. |
| 44. Azt mondottuk: „A Nothungnak metsző éle van" mondatnak akkor is van értelme, ha a Nothung már eltörött. Nos, ez azért van így, mert ebben a nyelvjátékban a neveket hordozójuk távollétében is használják. De elgondolhatunk egy olyan nyelvjátékot nevekkel (azaz olyan jelekkel, amelyeket biztosan „nevek"-nek is fogunk nevezni), amelyben a neveket csak a hordozójuk jelenlétében használják; azaz a mutató névmás segítségével mindig helyettesíthetők a rámutató gesztussal. |
| 45. A rámutató „ez" soha nem válhat hordozó nélkülivé. Azt mondhatná az ember: „Mindaddig, amíg egy ez létezik, addig az ‘ez’ szónak van jelentése is, függetlenül attól, hogy ez mármost egyszerű, vagy pedig összetett." – Ám ettől még a szó nem válik névvé. Ellenkezőleg; a neveket ugyanis nem a rámutató gesztussal használják, hanem csak a segítségükkel magyarázzák. |
| 46. Mi rejlik mármost amögött, hogy a nevek tulajdonképpen az egyszerűt jelölik? – |
| Szókratész (a Theaitétoszban): „Ha ugyanis nem tévedek, úgy egyesektől ezt hallottam: az őselemekről – hogy így fejezzem ki magam -, amelyekből mi magunk és minden egyéb összetevődik, nem létezik magyarázat; mert mindent, ami önmagában véve létezik, csak névvel megjelölni lehet; más meghatározás nem lehetséges, sem az, hogy létezik, sem az, hogy nem létezik .... Ami azonban önmagában véve van, azt .... minden más meghatározás nélkül kell megnevezni. Ezáltal azonban lehetetlen, hogy valamely őselemről magyarázólag szóljunk; mivel nincs más rá, csak a puszta megnevezés; hiszen csak nevét birtokolja. Ám ahogyan az, ami ezekből az őselemekből összekapcsolódik, már maga is összefonódó képződmény, úgy ebben az összefonódásban megnevezései is magyarázó beszéddé váltak; mivel e beszéd lényege a nevek összefonódása." |
| Ilyen őselemek voltak Russell ‘individual’-jei és az én ‘tárgy’-aim is {Lóg.-fii. ért.) |
| 47. De melyek azok az alkotórészek, amelyekből a valóság összeáll? – Melyek egy fotelnak az egyszerű részei? – Azok a fadarabok, amelyekből össze van illesztve? – Vagy a molekulák? Vagy az atomok? – Az „egyszerű" azt jelenti, hogy nem összetett. És itt azon múlik a dolog, hogy milyen értelemben ‘összetett’? Semmi értelme ‘a fotel egyszerű alkotórészeiről mint olyanokról’ beszélni. Vagy: részekből áll-e a vizuális kép, amelyet erről a fáról, erről a fotelről alkotok magamnak? és melyek az egyszerű alkotórészei? A többszínűség az összetettség egyik fajtája; egy másik fajtája például az egyenes darabokból álló, szaggatott kontúr. És a görbe egy szakaszát lehet felszálló és leszálló ágból összetett vonalnak nevezni. |
| Ha további magyarázat nélkül azt mondom valakinek: „Amit most magam előtt látok, az összetett", akkor az illető joggal fogja kérdezni: „Mit értesz ‘összetetten? Hiszen ez bármit jelenthet!" – Az „Összetett-e, amit látsz?" kérdésnek persze van értelme: akkor, ha már eldöntöttük, hogy az összetettségnek mely fajtájáról – azaz ennek a szónak melyik különös használatáról – légyen szó. Ha abban már megállapodtunk, hogy egy fa látványát akkor kell ‘összetett’-nek hívni, ha nemcsak törzset, hanem ágakat is látunk, akkor az „Egyszerű vagy összetett ennek a fának a látványa?", illetve a „Melyek az egyszerű részei?" kérdéseknek világos értelmük volna – világos lenne a használatuk. És a második kérdésre a válasz természetesen nem az volna, hogy „Az ágak" (ez arra a grammatikai kérdésre volna válasz: „Mit neveznek itt ‘egyszerű alkotórészek’-nek?"), hanem példának okáért az egyes ágak leírása. |
| De például egy sakktábla nem nyilvánvalóan és kiváltképpen összetett-e? – Bizonyára arra gondolsz, hogy 32 fehér és 32 fekete négyzetből áll. De nem mondhatjuk-e azt is például, hogy a fehér és a fekete színből és a négyzetháló sémájából áll? És ha itt tényleg egészen különböző szemléletmódok léteznek – úgy te még mindig azt akarod állítani, hogy a sakktábla kiváltképp ‘összetett’? – Ha egy meghatározott játékon kívül kérdezzük: „Összetett-e ez a tárgy?", úgy ez hasonlít ahhoz, amit egyszer egy fiú tett, akinek meg kellett mondania, hogy az igéket bizonyos példamondatokban aktív vagy pedig passzív formában használják-e, és ő erre azon törte a fejét, hogy például az „aludni" ige valami aktívat vagy passzívat jelent-e. |
| Az „összetett" szót (s így az „egyszerű" szót is) számtalan különböző – egymással különbözőképpen rokon – módon használjuk. (A sakkban egy mező színe egyszerű-e, vagy pedig tiszta fehérből és tiszta sárgából áll? És egyszerű-e a fehér, vagy pedig a szivárvány színeiből áll? – Ez a 2 centiméteres szakasz egyszerű, vagy pedig két egyenként 1 centiméteres szakaszrészből áll? De miért nem egy 3 centiméteres darabból és egy a negatív tartományban kezdődő 1 centiméteres darabból?) |
| A filozófiai kérdésre: „Összetett-e ennek a fának a látképe, és melyek az alkotórészei?" a helyes válasz: „Attól függ, hogy mit értesz ‘összetett’-en". (És ez természetesen nem válasz, hanem a kérdés visszautasítása.) |
| 48. Alkalmazzuk a 2. § módszerét a Theaitétosz ábrázolására. Vizsgáljunk meg egy olyan nyelvjátékot, amelyre ez az ábrázolás valóban áll. Szolgáljon e nyelv arra, hogy színes négyzetek kombinációit egy síkfelületen ábrázolja. A négyzetek egy sakktáblaforma komplexumot alkotnak. Piros, zöld, hófehér és fekete négyzetek vannak. A nyelv szavai legyenek (ennek megfelelően) „P", „Z", „H", „F", egy mondat pedig e szavak valamely sora. A szavak a négyzetek összeállítását írják le az |
 |
| sorrendben. Tehát a „PPFZZZPHH" mondat például egy ilyen fajtájú összetételt ír le: |
 |
| Itt a mondat nevek olyan komplexuma, amelynek az elemek valamely komplexuma felel meg. Az őselemek a színes négyzetek. „De egyszerűek-e ezek?" – El nem tudnám gondolni, hogy ebben a nyelvjátékban mit lenne természetesebb „egyszerű"-nek nevezni. Más körülmények között viszont egy egyszínű négyzetről azt mondanám, hogy „összetett", mondjuk két derékszögből, vagy a szín és a forma elemeiből áll. De az összetétel fogalmát úgy is ki lehetne terjeszteni, hogy a kisebb felületet egy nagyobb felületből és egy az utóbbiból kivont felületből ‘összetett’-nek nevezzük. Vesd össze az erők ‘összeadódásá’-val, vagy egy szakasznak egy külső pont segítségével történő ‘felosztásá’-val. Ezek a kifejezések mutatják, hogy adott körülmények között arra is hajlamosak vagyunk, hogy a kisebbet úgy fogjuk fel, mint a nagyobb összetételéből adódó eredményt, a nagyobbat pedig mint a kisebb felosztásának eredményét. |
| Azt viszont nem tudom, hogy azt kell-e mármost mondanom, hogy az az alak, amelyet mondatunk leír, négy elemből áll, vagy kilencből! Nos, négy betűből áll az a mondat, vagy kilencből? – És melyek a mondat elemei: a betűtípusok vagy a betűk? Nem mindegy, hogy melyiket mondjuk? ha a félreértéseket úgyis csak különleges esetben kerüljük el! |
| 49. De mit jelent az, hogy ezeket az elemeket nem tudjuk megmagyarázni (azaz leírni), hanem csak megnevezni? Ez nagyjából annyit jelenthet, hogy egy komplexum leírása – határesetben, ha csak egyetlen négyzetből áll – egyszerűen a színes négyzet neve. |
| Azt lehetne itt mondani – ámbátor ez könnyen mindenféle filozófiai babonához vezet -, hogy egy „P" vagy „F" stb. jel lehet egyszer szó, másszor pedig mondat. Ám hogy ‘szó-e vagy mondat’, az attól a szituációtól függ, amelyben kimondják vagy leírják. Ha például A színes kockákból álló komplexumokat kell leírjon B-nek, és ehhez egyedül a „P" szót használja, akkor mondhatjuk, hogy ez a szó egy leírás – egy mondat. Ha azonban, teszem azt, a szavakat és jelentésüket memorizálja, vagy ha valaki másnak tanítja a szavak használatát, és a rámutató tanítás során kiejti őket, akkor nem fogjuk azt mondani, hogy a szavak itt mondatok. Ebben a szituációban a „P" szó például nem leírás; egy elemet neveznek meg vele – de ezért még furcsa volna, ha itt azt mondanánk, hogy az elemet csak megnevezni lehet! Hiszen a megnevezés és a leírás nem egy síkon helyezkednek el: a megnevezés előkészíti a leírást. A megnevezéssel még egyáltalán nem léptünk a nyelvjátékban – éppúgy nem, mint ahogyan egy sakkfigura felállításával sem a sakkban. Azt mondhatjuk: azzal, hogy egy dolgot megneveztünk, még semmit sem tettünk. A játékon kívül a dolognak nincs is neve. Frege is ezt akarta azzal mondani, hogy egy szónak csak a mondatösszefüggésben van jelentése. |
| 50. Mit is jelent az elemekről azt mondani, hogy sem létet, sem nemlétet nem tulajdoníthatunk nekik? – Azt mondhatnánk: ha minden, amit „lét"-nek és „nemlétnek nevezünk, az elemek közötti kapcsolatok fennállásában, illetve fenn-nem-állásában rejlik, akkor nincs értelme egy elem létéről (nemlétéről) beszélni; hasonlóképpen, ha mindaz, amit „elpusztításának nevezünk, az elemek szétválasztásában áll, akkor nincs értelme egy elem elpusztításáról beszélni. |
| De szeretnénk azt mondani: az elemnek nem lehet létet tulajdonítani, hiszen ha nem léteznék, akkor meg sem lehetne nevezni, és így semmit sem lehetne róla mondani. – Nézzünk csak egy analóg esetet! Egyetlen dolog van, amiről nem lehet kijelenteni, hogy 1 méter hosszú, de azt sem, hogy nem 1 méter hosszú – s ez az ősméter Párizsban. – Ezzel azonban természetesen nem valamilyen különös tulajdonságot tulajdonítottunk neki, hanem csak sajátságos szerepét jellemeztük abban a játékban, amelyben a méter mértékegységével mérnek. – Képzeljük el, hogy hasonlóan az ősméterhez, a színmintákat is Párizsban őrzik. Ekkor így magyarázunk: „szépiá"-nak az ott légmentesen elzárt ősszépia színét hívják. Ekkor erről a mintáról nem lesz értelme sem azt kijelenteni, hogy ilyen a színe, sem pedig azt, hogy nem ilyen. |
| Ezt így fejezhetjük ki: ez a minta a nyelv egyik szerszáma, amelynek segítségével színkijelentéseket teszünk. Nem ábrázolt dolog ebben a játékban, hanem az ábrázolás eszköze. – És pontosan ez a helyzet a (48)-as nyelvjátékban, amikor, megnevezvén egy elemet, a „P" szót kiejtjük: ezzel ennek a dolognak egy szerepet osztottunk ki nyelvjátékunkban; a dolog ekkor az ábrázolás eszköze. És azt állítani: „Ha nem léteznék, akkor nem lehetne neve sem", nem mond sem többet, sem kevesebbet, mint: ha ez a dolog nem léteznék, úgy nem tudnánk nyelvjátékunkban használni. – Aminek – látszólag – léteznie kell, az a nyelvhez tartozik. Paradigma a játékunkban; olyasvalami, amivel összehasonlítunk. És ha ezt megállapítjuk, úgy ez azt jelentheti, hogy fontos megállapítást tettünk; de azért mégiscsak nyelvjátékunkra – ábrázolási módunkra – vonatkozóan állapítottunk meg valamit. |
| 51. A (48)-as nyelvjáték leírásakor azt mondtam, hogy a négyzetek színeinek a „P", „F" stb. szavak felelnek meg. De miben áll ez a megfelelés; mennyiben lehet azt mondani, hogy a négyzetek bizonyos színei megfelelnek ezeknek a jeleknek? Hiszen a (48)-as nyelvjátékban a magyarázat csupán kapcsolatot létesített e jelek és nyelvünk bizonyos szavai (a színek nevei) között. – Nos, előfeltételeztük, hogy a jelek használatát a játékban másképpen tanítják, mégpedig úgy, hogy paradigmákra mutatnak rá. Jól van; de ekkor mit jelent azt mondani, hogy a nyelv gyakorlatában a jeleknek bizonyos elemek felelnek meg? – Abban áll vajon, hogy aki leírja a színes négyzetek komplexumát, az mindig ott mond „P"-t, ahol egy piros négyzet áll; „F"-et, ahol egy fekete stb.? De mi van, ha téved a leírásnál és helytelenül „P"-t mond ott, ahol egy fekete négyzetet lát – mi itt annak a kritériuma, hogy ez hiba volt? – Avagy az, hogy „P" egy piros négyzetet jelöl, abban áll, hogy az embereknek, akik a nyelvet használják, mindig egy piros négyzet jelenik meg lelki szemei előtt, amikor a „P" jelet használják? |
| Hogy világosabban lássunk, itt is – mint számtalan hasonló esetben – a folyamatok részleteit kell szemügyre vennünk; közelről szemlélnünk, ami végbemegy. |
| 52. Ha hajlok arra a feltételezésre, hogy az egér ős- nemzéssel szürke fecnikből és porból keletkezik, úgy helyénvaló lesz ezeket a darabkákat alaposan megvizsgálni a tekintetben, miként rejtőzhetett el bennük egy egér, hogyan tudott odajutni stb. Ám ha meg vagyok róla győződve, hogy ezekből a dolgokból nem keletkezhet egér, akkor ez a vizsgálódás talán felesleges lesz. |
| De hogy mi az, ami a filozófiában a részletek ilyen vizsgálatának szembeszegül, azt előbb fokozatosan meg kell értenünk. |
| 53. Különböző lehetőségeink vannak a (48)-as nyelvjátékban – különböző esetek, amelyekben azt mondanánk, hogy egy jel ilyen és ilyen színű négyzetet nevez meg a játékban. Ezt mondanánk például akkor, ha tudnánk, hogy azokat az embereket, akik ezt a nyelvet használják, így és így tanították meg a jelek használatára. Vagy, ha írásban – mondjuk egy táblázat formájában – le lenne fektetve, hogy ennek a jelnek ez az elem felel meg, továbbá ha ezt a táblázatot a nyelv tanítása során használnák, és bizonyos vitás esetekben segítségül hívnák a döntéshez. |
| De elgondolhatjuk azt is, hogy egy ilyen táblázat szerszám, amelyet a nyelv használata során alkalmaznak. Ekkor így történik egy komplexum leírása: az, aki leírja a komplexumot, egy táblázatot hord magával, és ebben kikeresi a komplexum minden elemét, majd pedig átmegy a táblázatban az elemtől a mellette álló jelhez (és a leírás szavait egy táblázat segítségével az is le tudja a színes négyzetek szemléletmódjára fordítani, akinek a leírást adják). Azt lehetne mondani, hogy ez a táblázat itt azt a szerepet veszi át, amelyet más esetekben az emlékezet és az asszociáció játszik. (A „Hozz nekem egy piros virágot!" parancsot rendszerint nem úgy szoktuk végrehajtani, hogy a piros színt megkeressük egy színtáblázatban, majd pedig hozunk egy olyan színű virágot, amilyen színt a táblázatban találunk; de ha arról van szó, hogy a piros egy bizonyos árnyalatát kiválasszuk vagy kikeverjük, akkor megesik, hogy mintát vagy táblázatot veszünk igénybe.) |
| Ha egy ilyen táblázatot a nyelvjáték egyik szabálya kifejezésének nevezzük, akkor azt lehet mondani, hogy az, amit egy nyelvjáték szabályának hívunk, számtalanféle szerepet játszhat a játékban. |
| 54. Gondoljunk csak arra, mely esetekben mondjuk, hogy egy játékot egy bizonyos szabály szerint játszanak! |
| A szabály lehet segédeszköz a játék oktatása során. A szabályt közlik a tanulóval, és alkalmazását begyakoroltatják vele. – De lehet az is, hogy a szabály magának a játéknak egyik szerszáma. – Vagy: a szabályt sem az oktatásban, sem magában a játékban nem használják; s szabályjegyzékben sincsen lefektetve. A játékot úgy tanulják, hogy figyelik, mások hogyan játsszák. Mi viszont azért mondjuk, hogy ilyen és ilyen szabályok szerint játszanak, mert a megfigyelő a játék gyakorlatából le tudja olvasni ezeket a szabályokat – akár egy természeti törvényt, amelyet a játékcselekvések követnek. De hogyan tesz különbséget ebben az esetben a megfigyelő a játékos valamely hibája és a helyes játékcselekvés között? – Vannak jelei a játékosok viselkedésében. Gondolj csak arra, milyen jellegzetesen viselkedik az, aki egy nyelvbotlást helyesbít. Akkor is fel lehetne ismerni, hogy ezt teszi, ha a nyelvet, amelyet beszél, nem értenénk. |
| 55. „Amit a nyelvben a nevek jelölnek, annak elpusztíthatatlannak kell lennie: hiszen le kell tudnunk írni azt az állapotot, amelyben mindaz, ami elpusztítható, el is pusztult. És ebben a leírásban is lesznek szavak; és akkor ami a szavaknak megfelel, az nem pusztulhat el, hiszen különben a szavaknak nem lenne jelentésük." Nem szabad lefűrészelnem azt az ágat, amelyen ülök. |
| Persze, rögvest azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy a leírásnak önmagát feltétlenül ki kell rekesztenie a pusztításból. – De az, ami a leírás szavainak megfelel, és aminek így – ha a leírás igaz – nem szabad elpusztulnia, az nem más, mint ami a szavaknak jelentésüket adja – ami nélkül nem lenne jelentésük. – De hiszen ez az ember bizonyos értelemben mégiscsak az, ami a nevének megfelel. Ő maga azonban elpusztítható; neve viszont nem veszíti el jelentését, ha a hordozó elpusztul. – Ami a névnek megfelel, s ami nélkül a névnek nem volna jelentése, az például egy paradigma, amelyet a nyelvjátékban a névvel összekapcsolva használnak. |
| 56. De mi van akkor, ha nem tartozik ilyen minta a nyelvhez, ha például azt a színt, amelyet egy szó jelöl, megjegyezzük magunknak? – „És ha megjegyezzük magunknak, úgy hát felmerül lelki szemeink előtt, amikor például a szót kimondjuk. Tehát neki magának mint olyannak kell elpusztíthatatlannak lennie ahhoz, hogy fennálljon annak lehetősége, hogy mindenkor emlékezzünk rá." – De valójában mit fogadunk el annak kritériumaként, hogy helyesen emlékszünk rá? – Ha emlékezetünk helyett mintával dolgozunk, akkor adott körülmények között azt mondjuk, hogy a minta megváltoztatta színét, és ezt emlékezetünk segítségével ítéljük meg. De nem beszélhetünk-e adott körülmények között (például) arról is, hogy emlékképünk megsötétedett? Nem vagyunk-e éppannyira kiszolgáltatva az emlékezetnek, mint egy mintának? (Hiszen az is lehetne, hogy valaki azt akarja mondani: „Ha nem lenne emlékezetünk, akkor egy mintának lennénk kiszolgáltatva.") – Vagy mondjuk egy kémiai reakciónak. Gondold azt, hogy egy bizonyos „Sz" színt kellene festened, és ez az a szín, amelyet akkor látunk, amikor X és Y vegyi anyagok vegyülnek egymással. – Tételezd fel, hogy a szín az egyik napon világosabbnak tűnik számodra, mint a másikon. Itt adott esetben vajon nem azt mondanád-e: „Bizonyára tévedek, hiszen a szín biztosan ugyanaz, mint tegnap." Ez mutatja, hogy nem mindig fogadjuk el végső, megfellebbezhetetlen döntésként azt, amit az emlékezet mond. |
| 57. „Valamit, ami piros, el lehet pusztítani, de a pirosat mint olyant nem, és ezért a ‘piros’ szó jelentése független attól, hogy létezik-e valamilyen piros dolog." – Kétségkívül nincs értelme azt mondani: a piros színt (color, nem pigmentum) szétszaggatják vagy szétzúzzák. De vajon azt nem mondjuk-e, hogy „A pír eltűnik"? És ne kapaszkodj abba, hogy akkor is képesek vagyunk a pirosat lelki szemeink elé idézni, ha már egyetlen piros dolog sem létezik! Ez nem más, mintha azt akarnád mondani, hogy ekkor még mindig van olyan kémiai reakció, amely vörös lángot idéz elő. – De hogyan is van akkor, ha már nem tudsz a színre emlékezni? – Ha elfelejtjük, hogy melyik szín az, amelyiknek ez a neve, akkor a név számunkra elveszíti jelentését; azaz, bizonyosfajta nyelvjátékot többé nem tudunk vele játszani. És a szituációt ekkor ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor eltűnik a paradigma, amely nyelvünk eszköze volt. |
| 58. „Csak azt akarom ‘név'-nek nevezni, ami az ‘X létezik’ kapcsolatban nem szerepelhet. – És így azután nem lehet mondani: ‘A piros létezik’, mivel, ha nem volna piros, akkor egyáltalán nem lehetne róla beszélni." – Helyesebben szólva: ha az „X létezik" azt akarja mondani, hogy „X"-nek van jelentése – akkor ez a mondat nem X-ről szól, hanem nyelvhasználatunkról, nevezetesen az „X" szó használatáról. |
| Úgy látszik, mintha ezzel a piros természetéről mondottunk volna valamit: azt, hogy „A piros létezik" szavakból nem áll össze értelem. A piros éppenséggel ‘magában és magáért valóan’ létezik. Ugyanez a gondolat – mármint hogy ez egy metafizikai kijelentés a pirosról – fejeződik ki abban is, ha például azt mondjuk, hogy a piros időtlen, és talán még erősebben jut kifejezésre az „elpusztíthatatlan" szóban. |
| De valójában éppen csak „A piros létezik"-et akarjuk úgy felfogni, mint ami azt jelenti ki: „a ‘piros’ szónak van jelentése". Vagy talán helyesebben: „A piros nem létezik"-et akarjuk úgy felfogni, hogy „A ‘piros’-nak nincsen jelentése." Csakhogy nem azt akarjuk mondani, hogy a kifejezés ezt mondja, hanem, hogy ezt kellene mondania, ha lenne értelme. A kifejezés azonban önmagának mond ellent, ha ezt próbálja mondani – mivel ő éppen a ‘magában és magáért való’ piros. Holott az ellentmondás csupán abban rejlik, hogy a mondat olyan, mintha a színről beszélne, holott a „piros" szó használatáról akar valamit mondani. – Valójában azonban nagyon is helyesen mondjuk, hogy egy bizonyos szín létezik; és ez any- nyit jelent: létezik valami, aminek ilyen a színe. És az első kifejezés nem kevésbé egzakt, mint a második; különösen ott nem, ahol ‘az, aminek színe van’ nem fizikai tárgy. |
| 59. „Nevek csak olyasmit jelölnek, ami eleme a valóságnak. Amit nem lehet elpusztítani; ami minden változás közepette azonos marad." – De mi ez? – Miközben kimondtuk a mondatot, az elem máris előttünk lebegett! Már eleve egy egészen meghatározott elképzelést mondtunk ki. Egy bizonyos képet, amelyet használni akarunk. |
| A tapasztalat ugyanis nem tárja fel nekünk ezeket az elemeket. Látjuk valami összetettnek (például egy fotelnak) az alkotórészeit. Azt mondjuk, hogy a karfa a fotel része, viszont ő maga ismét különböző fadarabokból áll; ezzel szemben a láb egyszerű alkotórész. Egy egészet is látunk, amely változik (elpusztul), miközben alkotórészei változatlanok maradnak. Ezek azok az alapanyagok, amelyekből a valóságnak ezt a képét elkészítjük. |
| 60. Ha mármost azt mondom: „Seprűm a sarokban áll" – ez valójában a seprű nyeléről és a cirokfejről szóló kijelentés? Akárhogyan is, ezt a kijelentést helyettesíteni lehetne egy olyannal, amely a nyél, illetve a cirok helyzetét adja meg. És ez a kijelentés mégiscsak az első továbbelemzett formája. – De miért nevezem „továbbelemzett"-nek? – Nos, ha a seprű ott található, akkor ez mégiscsak azt jelenti, hogy a nyélnek és a ciroknak ott kell lennie, mégpedig egymáshoz képest meghatározott helyzetben; s a mondat értelmében korábban ez mintegy rejtőzködött, az elemzett mondatban viszont ki van mondva. így hát az, aki azt mondja, a seprű a sarokban áll, tulajdonképpen arra gondol: ott áll a nyél, és ott van a cirokfej, s a nyél be van dugva a cirokfejbe? – Ha megkérdeznénk valakit, hogy így érti-e, nyilván azt mondaná, hogy egyáltalán nem külön-külön gondolt a seprűnyélre vagy a cirokra. És ez volna a helyes válasz, hiszen nem a seprűnyélről, és nem is a cirokról akart külön-külön beszélni. Képzeld el, hogy valakinek ehelyett: „Hozd ide nekem a seprűt!", azt mondanád: „Hozd ide nekem a seprűnyelet és a cirokfejet, amely rajta van!"– Nem az-e erre a válasz: „A seprűt akarod? És miért fejezed ki magadat ilyen furcsán?"?- Vajon az illető a tovább elemzett mondatot jobban fogja érteni? – Ez a mondat – mondhatnánk – megteszi ugyanazt a szolgálatot, mint a megszokott, csak körülményesebben. – Képzelj el egy nyelvjátékot, amelyben valakinek olyan parancsokat adnak, hogy hozzon oda bizonyos, több részből álló dolgokat, mozgassa őket és hasonlókat. És képzeld el a játék két módját: az egyikben (a) az összetett dolgoknak (seprűknek, székeknek, asztaloknak stb.) van nevük, mint (15)-ben; a másikban (b) csak a részek kapnak nevet és az egészet ezek segítségével írják le. – A második játék valamely parancsa mennyiben az első valamely parancsának elemzett formája? – Vajon az utóbbiban benne rejlik az előbbi, és most az analízis felszínre hozza? – Nos, a seprűt szétdarabolják, ha a nyelet és a cirokfejet elválasztják egymástól; de ettől vajon az a parancs is, hogy hozd ide a seprűt, a megfelelő részekből áll-e? |
| 61. „De azt csak nem tagadod, hogy egy bizonyos parancs (a)-ban ugyanazt mondja, mint egy másik (b)-ben; na és hogyan akarod hívni a másodikat, ha nem az első elemzett formájának?" – Persze, én is azt mondanám, hogy az egyik parancsnak (a)-ban ugyanaz az értelme, mint a másiknak (b)-ben; vagy, ahogyan korábban kifejeztem: megteszik ugyanazt a szolgálatot. Ez pedig azt jelenti: ha mondjuk valaki mutatna nekem egy parancsot (a)-ban, és megkérdezné: „Melyik paranccsal azonos értelmű (b)-ben?" vagy akár „Mely parancsoknak mond ellent (b)-ben?", akkor a kérdést így és így fogom megválaszolni. De ezzel még nem mondtuk, hogy az „ugyanazzal az értelemmel bírni" vagy az „ugyanazt a szolgálatot tenni" kifejezés használatát illetően általában véve megegyeztünk. Meg lehet ugyanis kérdezni, hogy melyik esetben mondjuk: „Ez csupán ugyanannak a játéknak két különböző formája?" |
| 62. Gondold el például, hogy annak, akinek (a)-ban és (b)-ben a parancsokat adják – mielőtt a kívánt dolgot odaviszi -, előbb utána kell néznie egy olyan táblázatban, amely neveket és képeket rendel egymáshoz. |
| Ugyanazt teszi-e, amikor végrehajt egy parancsot (a)- ban, és amikor a megfelelőt (b)-ben hajtja végre? – Igen és nem. Mondhatod azt: „Akét parancs poénja ugyanaz." Itt én is ezt mondanám. – De nem mindenütt világos, hogy mit nevezzünk a parancs ‘poén’-jának. (Éppúgy lehet bizonyos dolgokról mondani: ez és ez a céljuk. A lényeg az, hogy ez egy lámpa, és világításra szolgál – az pedig, hogy díszíti a szobát, egy üres teret tölt ki stb. nem lényeges. De lényeges és lényegtelen nem mindig válik el világosan egymástól.) |
| 63. Ám a kifejezés, hogy egy (b)-beli mondat ‘elemzett’ formája egy másiknak (a)-ban, könnyen arra csábít, hogy úgy véljük, az utóbbi forma az alapvetőbb; hiszen csak ez mutatja meg, hogy mit fejezett ki a másik stb. Mondjuk, ezt gondoljuk: aki csak az elemzetlen formával rendelkezik, annak számára elsikkad az elemzés; aki azonban ismeri az elemzett formát, annak ezáltal minden rendelkezésére áll. – De nem állíthatom-e, hogy emennek éppúgy elvész a dolog egy aspektusa, ahogyan amannak? |
| 64. Gondoljuk el a (48)-as játékot azzal a változással, hogy benne a nevek nem egyszínű négyzeteket jelölnek, hanem téglalapokat, amelyek mindig két ilyen négyzetből állnak. Hívjanak egy ilyen – félig piros, félig zöld – téglalapot „U"-nak; egy félig zöld, félig fehér téglalapot „V"-nek stb. Vajon nem tudnánk-e olyan embereket elképzelni, akik az ilyen színkombinációkra rendelkeznek nevekkel, az egyes színekre viszont nem? Gondolj azokra az esetekre, amikor azt mondjuk: „Ennek a színösszetételnek (mondjuk a francia trikolórnak) egészen különös jellege van." |
| Mennyiben szorulnak elemzésre a jelek ebben a nyelvjátékban? Nos, mennyiben lehet a játékot a (48)-as- sal helyettesíteni? – Ez éppenséggel egy másik nyelvjáték; még ha a (48)-assal rokon is. |
| 65. Itt abba a nagy kérdésbe ütközünk, amely mindeme vizsgálódásaink mögött ott rejlik. – Fel lehetne ugyanis hozni ellenem: „Megkönnyíted a dolgod! Mindenféle nyelvjátékról beszélsz, de sehol sem mondod meg, mi a lényege a nyelvjátéknak, és ennélfogva a nyelvnek. Nem mondtad meg, mi a közös mindeme folyamatokban, és mi teszi őket nyelvvé vagy a nyelv részeivé. Tehát éppen a vizsgálódásnak azt a részét takarítod meg magadnak, amely annak idején neked magadnak a legtöbb fejtörést okozta, nevezetesen azt, amely a nyelv és a mondat általános formáját illeti." |
| És ez igaz. – Ahelyett, hogy megadnék valamit, ami mindabban, amit nyelvnek nevezünk, közös, azt állítom, hogy ezekben a jelenségekben egyáltalán nem egyvalami a közös, ami miatt aztán mindegyikre ugyanazt a szót alkalmazzuk – hanem egymással számos különböző módon rokonok. És e rokonság vagy rokonságok miatt nevezzük mindegyiket „nyelv"-nek. Megpróbálom megvilágítani a dolgot. |
| 66. Vizsgáld meg például egyszer azokat a folyamatokat, amelyeket „játékokénak nevezünk. A táblajátékokra, kártyajátékokra, labdajátékra, küzdősportokra stb. gondolok. Mi a közös mindezekben? – Ne mondd, hogy „Kell valami közösnek lennie bennük, különben nem hívnák őket ‘játékok’-nak"- hanem nézd meg, van-e valami közös mindben. – Mert ha megnézed őket, nem fogsz ugyan olyasmit látni, ami mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat, rokonságokat, mégpedig egész halomnyit. Szóval: ne gondolkozz, hanem nézz! – Nézd meg például a táblajátékokat és kiterjedt rokonságukat. Majd térj át a kártyajátékokra: itt sok megfelelést találsz ama első osztállyal, de sok közös vonás eltűnik, sok más viszont előtűnik. Ha pedig áttérünk a labdajátékokra, akkor egynémely közös vonás megmarad, de sok el is vész. – Minden játék ‘szórakoztató’? Hasonlítsd össze a sakkot a malommal. Vagy talán mindenütt van nyerés és vesztés, és mindenütt versengenek a játékosok? Gondolj a pasziánszokra. A labdajátékokban van nyerés és vesztés; de ha egy gyermek a labdát a falnak dobja majd ismét elkapja, akkor eltűnik ez a vonás. Nézd meg, hogy milyen szerepet játszik az ügyesség és a szerencse. És milyen más az ügyesség a sakkban és a teniszben. S gondolj most a körjátékokra: itt megvan a szórakozás eleme, viszont mennyi más jellegzetes vonás eltűnt! És így mehetünk végig a játékok sok-sok más csoportján, s láthatjuk, amint hasonlóságok tűnnek fel és el. |
| E vizsgálódás eredménye pedig így hangzik: az egymást átfedő és keresztező hasonlóságok bonyolult hálóját látjuk. Hasonlóságokat nagyban és kicsiben. |
| 67. Ezeket a hasonlóságokat nem tudom jobb szóval jellemezni, mint hogy „családi hasonlóság"-ok; mert így fedik át és keresztezik egymást azok a különböző hasonlóságok, amelyek egy család tagjai között állnak fenn: termet, arcvonások, a szem színe, a járás, a temperamentum stb., stb. – És azt állítom: a ‘játékok’ egy családot alkotnak. |
| Éppígy alkotnak például a számfajták is családot. Miért nevezünk valamit „szám"-nak? Nos, például mert közvetlenül rokon valamivel, amit eddig számnak neveztünk; és ezáltal, mondhatjuk, közvetve rokonságba kerül valami mással, amit szintén így nevezünk. És számfogalmunkat úgy terjesztjük ki, ahogyan egy fonál fonásakor az egyik szálat a másikhoz sodorjuk. A fonál erőssége pedig nem azon múlik, hogy valamely szál egész hosszában végigfut-e a fonálon, hanem azon, hogy elég sok szál fonódik-e össze egymással. |
| De ha valaki azt akarná mondani: „Tehát mindeme képződményekben van valami közös – tudniillik mindeme közös vonásoknak a diszjunkciója", akkor én azt válaszolnám: ez csak játék egy szóval. Éppígy lehetne mondani: van valami, ami az egész fonálon végigfut – tudniillik e szálak hézagmentes összefonódása. |
| 68. „Nos, jó; akkor tehát a te szemedben a szám fogalma mint ama egyes – egymással rokon – fogalmak: tőszám, racionális szám, valós szám stb. logikai összege nyer magyarázatot, a játék fogalma pedig ugyanígy mint a megfelelő részfogalmak logikai összege." – Ennek nem kell feltétlenül így lennie. Mert megtehetem, hogy a ‘szám’ fogalmának így húzok világos határokat, azaz használhatom a „szám" szót egy világosan behatárolt fogalom jelölésére, de használhatom úgy is, hogy a fogalom terjedelmét nem zárja le egy határ. Csakugyan így használjuk a „játék" szót. Mert hogyan is van a játék fogalma behatárolva? Mi az, ami játék még, és mi az, ami már nem az? Meg tudod adni a határokat? Nem. Néhány határt húzhatsz-. mivel még egyetlen sincs meghúzva. (De ez soha nem zavart még, mikor a „játék" szót alkalmaztad.) |
| „De hiszen akkor a szó alkalmazása nincsen szabályozva; a ‘játék’, amelyet játszunk vele, nincsen szabályozva." – Nem határolják mindenütt szabályok; de hisz arra sincsenek például szabályok, hogy milyen magasra vagy milyen erősen szabad röpíteni a labdát a teniszben, ám a tenisz mégis játék és vannak szabályai is. |
| 69. Akkor hát hogyan magyaráznánk meg valakinek, hogy mi a játék? Azt hiszem, játékokat fogunk neki leírni, a leíráshoz pedig hozzáfűzhetnénk: „ezt és a hasonlókat nevezik ‘játékok’-nak." És mi magunk tán többet tudunk? Netán csak nem tudjuk a másiknak pontosan megmondani, hogy mi egy játék? – De ez nem tudatlanság. Azért nem ismerjük a határokat, mert nincsenek meghúzva. Mint mondottuk, egy bizonyos célra képesek vagyunk határt húzni. Vajon csupán ezzel tesszük a fogalmat használhatóvá? Egyáltalán nem! Hacsak nem erre a külön célra. Éppoly kevéssé, mintha az tenné használhatóvá az ‘egy lépés’ hosszmértéket, aki megadta a definíciót: 1 lépés = 75 cm. És ha azt akarod mondani: „De hát korábban nem is volt egzakt hosszmérték", úgy én azt válaszolom: jó, hát akkor pontatlan volt. – Ámbátor még tartozol nekem az egzaktság definíciójával. |
| 70. „De ha a ‘játék’ fogalma ily módon körülhatárolatlan, akkor valójában nem is tudod, mit értesz ‘játék’-on." – Azt akarod tán mondani, hogy ha ezt a leírást adom: „A talajt végig növények borították" – akkor mindaddig nem tudom, mit beszélek, amíg a növény definícióját nem tudom megadni? |
| Annak, amire gondolok, egyfajta magyarázata lenne mondjuk egy rajz és a „Körülbelül így festett a talaj" szavak. -Talán azt is hozzáteszem: „pontosan így nézett ki." – Tehát pontosan ezek a fűszálak és levelek, és ilyen elrendezésben voltak ott? Nem, nem ezt jelenti. És ebben az értelemben egyetlen képről sem fogom elismerni, hogy pontos. |
| 71. A ‘játék’-fogalom – mondhatjuk – elmosódott körvonalú fogalom. – „De fogalom -e egyáltalán egy homályos fogalom?" – Egy életlen fotó képe-e egyáltalán egy embernek? Okvetlenül előnyös-e mindig, ha egy életlen képet egy élessel helyettesítünk? Vajon nem éppen az életlenre van-e gyakorta szükségünk? |
| Frege a fogalmat egy síkbeli alakzattal hasonlítja össze, és azt mondja: egy nem világosan körülhatárolt síkbeli alakzatot egyáltalán nem lehet síkbeli alakzatnak nevezni. Ez pedig azt jelenti, hogy semmit sem tudunk vele kezdeni. – Ám értelmetlen-e azt mondani: „Nagyjából itt állj meg!"? Gondold el, hogy állok valakivel egy téren, és ezt mondom. S közben még csak határt sem húzok, hanem például egy olyan kézmozdulatot teszek, mintha egy bizonyos pontot mutatnék neki. Nos, pontosan így magyarázzuk meg, teszem azt, hogy mi egy játék. Példákat mondunk és igyekszünk egy bizonyos értelemben megértetni őket. – De ezen a kifejezésen nem azt értem, hogy az illető ezekben a példákban lássa meg azt a közöset, amit én – valamilyen oknál fogva – nem tudtam kimondani. Hanem hogy egy bizonyos módon használja ezeket a példákat. A példálózás itt a magyarázatnak nem közvetett eszköze, amelyet jobb híján alkalmazunk. Hiszen az általános magyarázatot is mindig félre lehet érteni. Éppen így játsszuk a játékot. (Mármint a „játék" szóval játszott nyelvjátékot.) |
| Valaki azt mondja nekem: „Mutass a gyerekeknek egy játékot!" Megtanítom őket pénzben kockázni, mire a másik így szól hozzám: „Nem ilyen játékra gondoltam." A szeme előtt kellett-e lebegnie a kockajáték kizárásának, amikor nekem a parancsot adta? |
| 72. A közöset látni. Tételezd fel, hogy valakinek különböző színes képeket mutatok, és azt mondom: „Azt a színt, amelyet mindegyiken látsz, ‘okker’-nak hívják." – Ez olyan magyarázat, amely azáltal válik érthetővé, hogy a másik kikeresi a képeket, majd látja, hogy mi a közös bennük. Ekkor aztán képes a közöset nézni és rámutatni. |
| Vesd össze ezt az esetet ezzel: különböző formájú figurákat mutatok neki, mindegyik ugyanolyan színűre van festve, és azt mondom: „Ami ezekben közös, azt ‘okker’-nak hívják." |
| És hasonlítsd össze ezzel: a kék különböző árnyalatainak mintáit mutatom neki és azt mondom: „Azt a színt, amelyik mindegyikben közös, ‘kék’-nek nevezem." |
| 73. Ha valaki nekem a színek nevét úgy magyarázza, hogy mintákra mutat és azt mondja, „Ezt a színt ‘kék’-nek hívják, ezt ‘zöld’-nek, úgy ezt az esetet sok tekintetben össze lehet vetni azzal, amikor egy táblázatot ad a kezembe, amelyben a színminták alatt a szavak állnak. – Még akkor is, ha ez a hasonlat többféleképpen félrevezethet. – Hajlamosak vagyunk a hasonlatot kiterjeszteni: a magyarázatot megérteni annyit tesz, mint elménkben a megmagyarázottnak valamilyen fogalmával rendelkezni, azaz egy mintával vagy egy képpel. Ha mármost különböző faleveleket mutatnak nekem és azt mondják: „Ezt hívják ‘levél’-nek", akkor a levélforma fogalmához jutok, egy róla alkotott gondolati képhez. – De hogyan is néz ki egy olyan levélnek a képe, amely semmilyen határozott formát nem mutat, hanem ‘azt, ami minden levélformában közös? Milyen színárnyalatú a zöld színnek ‘elmémben fellelhető mintája’– annak a mintája, ami a zöld minden árnyalatában közös? |
| „De nem lehetséges-e, hogy vannak ilyen ‘általános’ minták? Mondjuk egy levélséma vagy a tiszta zöld mintája?" – Bizonyára! Ám, hogy ezt a sémát mint sémát fogjuk fel, és ne mint egy bizonyos levél formáját, a tiszta zöld táblácskájában pedig mindannak a mintáját lássuk, ami zöld árnyalatú, és ne a tiszta zöld mintáját – ez megint csak e minták alkalmazásán múlik. |
| Tedd fel magadnak a kérdést: milyen alakúnak kell lennie a zöld szín mintájának? Négyszögletűnek? vagy ekkor a zöld négyszögek mintája lenne? – Legyen tehát ‘szabálytalanra’ formázva? És mi akadályoz meg ekkor bennünket abban, hogy csupán a szabálytalan forma mintájának tekintsük – azaz hogy így használjuk? |
| 74. Ide tartozik az a gondolat is, hogy aki ezt a levelet ‘az általában vett levélforma’ mintájának tekinti, az másként látja, mint az, aki példának okáért ennek a meghatározott formának a mintáját látja benne. Nos, lehetne így is – ámbátor nincs így -, hiszen ez csak annyit mondana ki, hogy tapasztalataink szerint aki a levelet egy bizonyos módon látja, az aztán így és így, illetve ilyen és ilyen szabály szerint használja. Természetesen létezik így és másként látás; és vannak olyan esetek is, amikor aki egy mintát így lát, az általában ily módon használja, aki pedig másként látja, az más módon. Aki például egy kocka sematikus rajzát olyan síkbeli alaknak látja, amely egy négyzetből és két rombuszból áll, az a „Hozz nekem valami ilyet!" parancsot talán másképpen fogja végrehajtani, mint az, aki a képet térben látja. |
| 75. Mit jelent: tudni, mi egy játék? Mit jelent tudni, de nem tudni megmondani? Ekvivalense-e ez a tudás egy kimondatlan definíciónak? Úgy értem, ha kimondanám, elismerhetném-e, hogy tudásomat fejezi ki? Miért ne fejeződnék ki teljesen a játékról alkotott tudásom, fogalmam azokban a magyarázatokban, amelyeket adni tudnék! Nevezetesen abban, hogy különböző fajtájú játékok példáit írom le; hogy megmutatom, hogyan lehet ezek analógiájára a legkülönbözőbb módokon más játékokat konstruálni; hogy megmondom, hogy ezt és ezt aligha nevezném már játéknak; és még hasonlókban. |
| 76. Ha valaki éles határt húzna, akkor biztosan nem ismerném el, hogy ez az, amit magam is húzni akartam, vagy gondolatban már meg is húztam. Én ugyanis egyáltalán nem akartam határt húzni. Ilyenkor aztán mondhatjuk: az ő fogalma nem ugyanaz, mint az enyém, ámbátor rokon vele. És a rokonság olyan, mint azé a két képé, amelyek közül az egyik életlenül elhatárolt színfoltokból, a másik pedig hasonlóan formált és elosztott, de világosan körülhatárolt foltokból áll. A rokonság ekkor éppannyira tagadhatatlan, mint a különbség. |
| 77. És ha ezt a hasonlatot egy kicsit még tovább visszük, akkor világos, hogy az, hogy az éles kép mennyire lehet az elmosódotthoz hasonló, az utóbbi életlenségének fokától függ. Képzeld ugyanis, hogy egy elmosódott képhez egy neki ‘megfelelő’ éles képet kell felvázolnod. Az előbbiben van egy életlen piros négyszög; ezt egy élesre cseréled. Persze – hiszen több olyan éles négyszöget lehetne rajzolni, amelyik az életlennek megfelelne. – Ám ha az eredetiben a színek egymásba folynak – anélkül, hogy köztük határvonalnak nyoma volna akkor nem reménytelen feladat-e arra vállalkozni, hogy az elmosódottnak megfelelő éles képet rajzolj? Nem kell-e ekkor azt mondanod: „Itt éppúgy rajzolhatnék kört, mint négyszöget vagy szívformát; hiszen a színek mind egymásba folynak. Minden stimmel; és semmi sem." – És ilyen helyzetben van például az, aki az esztétikában vagy az etikában olyan definíciókat keres, amelyek fogalmainknak megfelelnek. |
| Ilyen nehézségek közepette mindig kérdezd meg magadtól: Hogyan is tanultuk meg ennek a szónak (például a ,,jó"-nak) a jelentését? Milyen példákon; milyen nyelvjátékokban? (Ekkor majd könnyebben látod, hogy a szónak jelentések családjával kell rendelkeznie.) |
| 78. Hasonlítsd össze: tudni és mondani: hány méter magas a Mont-Blanc – hogyan használják a „játék" szót – hogyan cseng egy klarinét. |
| Aki csodálkozik, hogy lehetséges, hogy az ember tudhat valamit, és nem képes mondani, az talán olyan esetre gondol, mint az első. Biztosan nem olyanra, mint a harmadik. |
| 79. Vizsgáld meg ezt a példát: ha valaki azt mondja, „Mózes nem létezett", akkor ez sok mindent jelenthet. Jelentheti azt, hogy az izrealitáknak nem egyetlen vezérük volt, amikor kivonultak Egyiptomból – vagy: a vezérüket nem Mózesnak hívták – vagy: nem volt olyan ember, aki mindazt véghezvitte volna, amit a Biblia Mózesről elmond – vagy stb., stb. – Russellt követve azt mondhatjuk: a „Mózes" nevet különböző leírások segítségével lehet definiálni. Például így: „az az ember, aki az izraelitákat kivezette a sivatagból", „az az ember, aki abban az időben és azon helyen élt, és akit akkor ‘Mózes’-nak hívtak", „az az ember, akit gyermekként a fáraó lánya kihúzott a Nílusból" stb. És aszerint, hogy az egyik vagy a másik definíciót fogadjuk-e el, kap a „Mózes létezett" mondat más jelentést, és éppígy minden más mondat is, amely Mózesről szól. – És ha azt mondják nekünk, hogy „N nem létezett", akkor meg is kérdezzük: „Mire gondolsz? Azt akarod mondani, hogy ...., vagy hogy ...., stb.?" |
| De ha mármost Mózesről teszek egy kijelentést – vajon mindig kész vagyok-e arra, hogy a „Mózes"-t e leírások valamelyikével helyettesítsem? Mondjuk azt mondom: „Mózes"-en azt a férfit értem, aki véghezvitte, amiről a Biblia Mózessel kapcsolatban beszámol, vagy legalábbis sok mindent belőle. De mennyit? Eldöntöttem-e vajon, mennyinek kell hamisnak bizonyulnia ahhoz, hogy mondatomat mint hamisat feladjam? Van-e tehát a „Mózes" névnek számomra szilárd és egyértelműen meghatározott használata minden lehetséges esetben? – Nem úgy áll-e a dolog, hogy úgyszólván egy egész sor támaszt tartok készenlétben és kész vagyok arra, hogy ha az egyiket kihúznák alólam, a másikra támaszkodjam és megfordítva? – Vizsgálj meg még egy másik esetet. Ha azt mondom: „N meghalt", úgy ez nagyjából a következőkkel járhat az „N" név jelentésére nézve: hiszem, hogy élt egy ember, akit én (1) itt és itt láttam, aki (2) így és így nézett ki (képek), (3) ezt és ezt cselekedte és (4) a polgári világban ezt az „N" nevet viseli. – Ha megkérdeznének, hogy mit értek „N"-en, akkor mindezt, vagy ezek némelyikét sorolnám fel, és különböző alkalmakkor különböző dolgokat. így hát a definícióm „N"-ről nagyjából a következő volna: „az az ember, akire mindez áll." – De ha ebből valami is hamisnak bizonyulna! – Netán hajlandó leszek arra, hogy az „N meghalt" mondatot akkor is hamisnak nyilvánítsam, ha csak valami számomra mellékesnek tűnő dolog bizonyul hamisnak? De hol a határa, ahonnét valami mellékesnek számít? – Ha egy ilyen esetben adtam volna magyarázatot a névre, akkor most kész volnék rá, hogy megváltoztassam. |
| És ezt így lehet kifejezni: az „N" nevet szilárd jelentés nélkül használom. (Ez azonban csak annyira árt használatának, mint egy asztalénak az, ha négy lábon áll három helyett, s ezért néha inog.) |
| Mondjam azt, hogy egy olyan szót használok, amelynek a jelentését nem ismerem, tehát értelmetlenséget beszélek? – Mondj, amit csak akarsz – amíg ez nem akadályoz meg abban, hogy lásd, hogyan állnak a dolgok. (És ha ezt látod, akkor néhány dolgot nem fogsz mondani.) |
| (A tudományos definíciók ingadozása: ami ma tapasztalataink alapján A jelenség kísérőjelenségének számít, azt holnap „A" definíciójához fogják használni.) |
| 80. Azt mondom: „Ott áll egy fotel". Mi van, ha odamegyek, hogy elhozzam, s ekkor hirtelen eltűnik a szemem elől? – „Tehát nem fotel volt, hanem valamiféle csalódás." – De pár pillanat múlva újra látjuk, meg tudjuk fogni stb. – „Tehát a fotel mégiscsak ott volt, és eltűnése volt valamilyen csalódás." – De tételezd fel, hogy egy idő múlva ismét eltűnik – vagy úgy látszik, mintha eltűnnék. Mit mondjunk erre? Vannak-e ilyen esetekre szabályaid készenlétben – olyanok, amelyek megmondják, hogy az ilyesmit „fotel"-nak lehet-e még nevezni? De hát a „fotel" szó használatakor szem elől tévesztjük-e ezeket a szabályokat; és azt kell-e mondanunk, hogy ehhez a szóhoz voltaképpen nem kapcsolunk jelentést, mivelhogy nem vagyunk alkalmazásának minden lehetőségére szabályokkal felszerelkezve? |
| 81. F. P. Ramsey egyszer egy beszélgetésünkben azt hangsúlyozta, hogy a logika ‘normatív tudomány’. Hogy eközben pontosan milyen elgondolás lebegett a szeme előtt, nem tudom. De kétségkívül szoros rokonságban állott azzal, ami bennem csak később ötlött fel: hogy tudniillik a filozófiában a szavak használatát gyakran világos szabályokat követő játékokkal, kalkulusokkal vetjük össze, de azt mégsem állíthatjuk, hogy aki a nyelvet használja, annak egy ilyen játékot kell játszania. – De ha ilyenkor azt mondjuk, hogy nyelvi kifejezésünk csupán megközelíti az ilyen kalkulusokat, úgy ezzel már-már a határán állunk egy félreértésnek. Úgy tűnhet fel ugyanis, mintha a logikában ideális nyelvről beszélnénk. Mintha csak logikánk a légüres tér logikája volna. – Holott a logika nem a nyelvről – illetve a gondolkodásról – szól abban az értelemben, ahogyan a természettudomány szól valamely természeti jelenségről, s legfeljebb annyit mondhatunk, hogy ideális nyelveket konstruálunk. De itt az „ideális" szó félrevezető lehet, mert úgy hangzik, mintha ezek a nyelvek jobbak, teljesebbek volnának, mint mindennapi nyelvünk; és mintha a logikusra volna szükség ahhoz, hogy az emberek lássák, hogyan néz ki egy helyes mondat. |
| Mindez azonban csak akkor kerülhet a megfelelő megvilágításba, ha a megértés, a kifejezés és a gondolkodás fogalmai világosabbakká váltak. Mert akkor az is világos lesz, ami arra a tévútra csábíthat (és engem csábított is), hogy azt gondoljuk: aki egy mondatot kimond, és azt gondolja vagy megérti, az ezáltal meghatározott szabályokat követő kalkulussal operál. |
| 82. Mit nevezek ‘a szabálynak, amely szerint valaki eljár? – Azt a hipotézist-e, amely kielégítően leírja az illető szóhasználatát, amelyet megfigyeltünk; vagy azt a szabályt, amelynek a jel használatakor utánanéz; vagy azt, amelyet válaszul ad, ha megkérdezzük, milyen szabályt követ? – De mi van akkor, ha a megfigyelésből semmilyen szabályt nem tudunk világosan leszűrni, és a kérdés sem hoz felszínre semmilyen szabályt? – Mert noha az illető adott magyarázatot a kérdésemre, hogy mit ért „N"-en, ám kész volt arra, hogy magyarázatát visszavonja és megváltoztassa. – Hogyan határozzam meg hát azokat a szabályokat, amelyeket a játék során követ? Ő maga sem tudja őket. – Vagy helyesebben: mit jelenthet itt még „a szabály, amelyet követve eljár" kifejezés? |
| 83. Nem derít-e itt fényt problémánkra, ha a nyelv és a játék analógiájára gondolunk? Hiszen nagyon is jól el tudjuk képzelni, hogy egy mezőn emberek azzal szórakoznak, hogy labdával játszanak, mégpedig úgy, hogy különböző létező játékokba fognak, némelyiket nem játsszák végig, közben pedig a labdát céltalanul a magasba dobják, tréfából üldözik és megdobják egymást a labdával stb. S ekkor valaki azt mondja: az emberek egész idő alatt valamilyen labdajátékot játszanak, és ilyenformán minden dobásnál meghatározott szabályokhoz igazodnak. |
| És nem létezik-e olyan eset is, amikor játszunk és – ‘make up the rules as we go along’? Igen, és olyan eset is, amikor a szabályt megváltoztatjuk – as we go along. |
| 84. A szó alkalmazásáról azt mondottam: nem határolják mindenütt szabályok. Ám hogyan fest akkor egy olyan játék, amelyet mindenütt szabályok határolnak? amelynek a szabályai minden rést elzárnak, nem hagynak helyet a kételynek. – Nem tudunk elképzelni olyan szabályt, amely a szabály alkalmazását szabályozza? És kételyt, amelyet ez a szabály kiküszöböl – és így tovább? |
| De ez nem jelenti azt, hogy azért kételkedünk, mert képesek vagyunk kételyt elgondolni. Nagyon is jól el tudom gondolni, hogy valakit minden alkalommal, mielőtt háza ajtaját kinyitja, elfog a kétely, vajon nem nyílott-e az ajtó mögött szakadék, és erről megbizonyosodik, mielőtt belép az ajtón (és egyszer kiderülhet, hogy igaza volt) – de ezért még én nem kételkedem ugyanebben az esetben. |
| 85. Itt áll a szabály, akár egy útjelző. – Vajon semmi kételyt nem hagy azzal kapcsolatban, hogy melyik úton kell mennem? Megmutatja-e vajon, hogy melyik irányba kell mennem, ha elmegyek mellette; hogy az utcát vagy a földutat kell követnem, vagy toronyiránt kell mennem? De hol áll, hogy milyen értelemben kell követnem; hogy a kéz irányában vagy (például) az ellenkező irányban? – És ha egy útjelző helyett útjelzők zárt lánca állana, vagy ha krétavonások futnának a földön – tán csak egyetlen értelmezésük van? – Azt mondhatom tehát, hogy az útjelző nem hagyja nyitva a kétely lehetőségét. Vagy sokkal inkább: néha nyitva hagyja, néha meg nem. És ez már nem filozófiai tétel, hanem tapasztalati állítás. |
| 86. Játsszon A és B egy olyan nyelvjátékot, mint a (2)-es, egy táblázat segítségével. A jelek, amelyeket A B-nek ad, legyenek most írásjelek. B-nek van egy táblázata; az első oszlopban állnak azok az írásjelek, amelyeket a játékban használnak, a másodikban építőkőformák képei. |
| A mutat 5-nek egy ilyen írásjelet; B kikeresi a táblázatban, rápillant a mellette lévő képre stb. A táblázat tehát egy szabály, amelyhez B a parancsok végrehajtásakor igazodik. – A kép kikeresését a táblázatban idomítás révén tanulják, és ez a betanítás mondjuk részben abban áll, hogy a tanuló megtanul a táblázatban ujjával vízszintesen balról jobbra haladni; tehát, mondhatni, megtanulja, hogy egy sor vízszintes vonást húzzon. |
| Képzeld el, hogy most különböző módokat vezetnek be egy táblázat kiolvasására; nevezetesen egyszer, mint az előbb, a következő séma szerint: |
 |
| másszor pedig e séma szerint: |
 |
| vagy egy másik szerint. – Egy ilyen sémát a táblázathoz mint szabályt fűznének hozzá, amelynek megfelelően a táblázatot használni kell. |
| Nem tudnánk vajon ennek a sémának a magyarázatára további szabályokat elképzelni? (lásd 37. §) és másfelől vajon az az első táblázat tökéletlen volt-e a nyilak sémája nélkül? És a többi táblázat a saját sémája nélkül? |
| 87. Tételezd fel, hogy így magyarázok: ,,‘Mózes’-en azt az embert értem – ha létezett ilyen -, aki kivezette az izraelitákat Egyiptomból, akárhogyan hívták is akkoriban, és akármit tett is, avagy nem tett különben". – De ennek a magyarázatnak a szavaival kapcsolatban hasonló kételyek lehetségesek, mint a „Mózes" névről szólva (mit nevezel „Egyiptoménak, kiket „az izraeliták"-nak stb.?). Nos, ezek a kérdések akkor sem érnek véget, ha elérkezünk az olyan szavakhoz, mint „piros", „sötét", „édes". – „De hogyan segít hozzá akkor engem egy magyarázat a megértéshez, ha nem a végső magyarázat? Hiszen akkor a magyarázat soha nem ér véget; és én így még mindig nem értem, és soha nem értem, hogy mire gondol!" —Mintha egy magyarázat úgyszólván a levegőben lógna, ha nem támasztja alá egy másik. Holott egy magyarázat nyugodhat ugyan egy másikon, amelyet adtunk, ám nem szorul rá egy másikra – hacsak nem minekünk van rá szükségünk ahhoz, hogy egy félreértést elkerüljünk. Azt lehetne mondani: egy magyarázat arra szolgál, hogy egy félreértést kiküszöböljünk vagy egy félreértésnek elejét vegyük – azaz: egy olyan félreértésnek, amely a magyarázat nélkül bekövetkeznék; de arról nincs szó, hogy minden félreértésnek elejét vegyem, amit csak el tudok képzelni. |
| Könnyen úgy tetszhet, mintha minden kétely csak egy meglévő résre mutatna rá a fundamentumban; úgyhogy biztos megértés csak akkor lehetséges, ha előbb mindenben kételkedünk, amiben kételkedni lehet, és aztán mindezeket a kételyeket eloszlatjuk. |
| Az útjelző rendben van, ha – normális viszonyok között – betölti célját. |
| 88. Ha valakinek azt mondom: „Nagyjából itt állj meg!" – nem képes-e ez a magyarázat tökéletesen funkcionálni? És nem fordulhat-e elő bármely másik magyarázattal is, hogy csődöt mond? |
| „De nem pontatlan-e mégis a magyarázat?" – De igen; miért ne nevezzük „pontatlanénak? Csak azt értsük meg, hogy a „pontatlan" mit jelent! Mert nem azt jelenti, hogy „használhatatlan". És fontoljuk csak meg, hogy mit nevezünk ezzel a magyarázattal szemben „egzakt" magyarázatnak! Mondjuk egy területnek egy krétavonallal történő körülhatárolását? Ekkor rögvest eszünkbe ötlik, hogy a vonásnak van szélessége. Egzaktabb volna tehát egy színhatár. De van-e vajon még ennek az egzaktságnak itt funkciója; nem üresjárat-e? Hiszen még azt sem határoztuk meg, hogy mi számítson eme éles határ átlépésének; hogyan, milyen eszközökkel kell megállapítani. Stb. |
| Értjük, hogy mit jelent: egy zsebórát a pontos időre beállítani, vagy megigazítani, hogy pontosan járjon. Mi lenne azonban, ha valaki megkérdezné: ideális pontosság-e ez a pontosság, illetve mennyire közelít hozzá? – Beszélhetünk, persze, olyan időmérésről, amelynél a pontosság más, és – ahogy mondanánk – nagyobb, mint a zsebóra időmérése esetében. Ahol „az órát a pontos időre beállítani" szavaknak más jelentésük van, még ha ez a jelentés rokon is, „az órát megnézni" pedig egy másik folyamat stb. – Ha mármost azt mondom valakinek: „Pontosabban kellene ebédre jönnöd; tudod, hogy pontosan egy órakor kezdődik" – itt voltaképpen nincsen pontosságról szó? mert azt lehet mondani: „Gondolj az időmeghatározásra a laboratóriumban, vagy a csillag- vizsgálóban; ekkor látod, mit jelent a ‘pontosság’." |
| „Pontatlan"- ez tulajdonképpen megrovás, és az „egzakt"– dicséret. Ez pedig mégiscsak azt jelenti: a pontatlan nem éri el olyan tökéletesen célját, mint az egzaktabb. Itt tehát azon múlik a dolog, hogy mit nevezünk „cél"-nak. Pontatlan-e, ha a napnak a tőlünk való távolságát nem méterre pontosan adom meg; és ha az asztalosnak az asztal szélességét nem 0,001 milliméterre? |
| Nem egyetlen ideális pontosságot veszünk számításba; nem tudjuk, mire gondoljunk – hacsak te magad nem határozod meg, hogy mit kell így hívni. De nehéz lesz ilyen meghatározást találnod, olyat, amely kielégít. |
| 89. Ezekkel a megfontolásokkal eljutottunk addig a pontig, ahol felmerül a probléma: mennyiben kifinomult dolog a logika? |
| Mert úgy tűnt, mintha a logikát valami különös mélység – általános jelentőség – illetné meg. Mintha minden tudomány alapzatán helyezkednék el. – Mivelhogy a logikai vizsgálódás minden dolgok lényegét kutatja. Minden dolognak az alapjáig akar pillantani, és nem kell hogy a tényleges történés hogyanjával törődjön. – A logika nem a természeti történések iránti érdeklődésből fakad, s nem is a kauzális összefüggések megragadásának szükségletéből, hanem abból a törekvésből, hogy minden tapasztalatinak a fundamentumát vagy lényegét megértsük. Nem mintha ehhez új tényeket kellene kifürkésznünk: vizsgálódásunk szempontjából sokkalta lényegesebb, hogy semmi újat nem akarunk vele tanulni. Olyasvalamit akarunk megérteni, ami már kendőzetlenül a szemünk előtt van. Mert ezt – úgy látszik – valamilyen értelemben nem értjük. |
| Augustinus (Conf. XI/ 14): „quid est ergo tempus? si nemo ex me quaerat scio; si quaerenti explicare velim, nescio." – Egy természettudományi kérdésről (mondjuk a hidrogén fajsúlyára irányuló kérdésről) ezt nem lehetne elmondani. Amit tudunk, ha senki sem kérdez minket, de már nem tudjuk, ha meg kell magyaráznunk, az valami olyan, amire rá kell eszmélnünk. (És nyilvánvalóan valami olyan, amire valamilyen oknál fogva nehezen eszmélünk rá.) |
| 90. Olybá tűnik a számunkra, mintha keresztül kellene látnunk a jelenségeken: vizsgálódásunk azonban nem a jelenségekre irányul, hanem, mint mondani lehetne, a jelenségek 'lehetőségeire'. Ez azt jelenti, hogy ráeszmélünk, milyenfajta kijelentéseket teszünk a jelenségekről. Augustinus is ilyenformán eszmél rá a különböző kijelentésekre, amelyeket az emberek az események tartamáról, múltjáról, jelenéről vagy jövőjéről tesznek. (Ezek természetesen nem az időről, a múltról, jelenről és a jövőről szóló filozófiai kijelentések.) |
| Vizsgálódásunk ennélfogva grammatikai jellegű. És ez a vizsgálódás azáltal világítja meg problémánkat, hogy félreértéseket tisztáz. Félreértéseket, amelyek a szavak használatára vonatkoznak; amelyeket többek közt az idéz elő, hogy nyelvünk különböző területeinek kifejezési formái között bizonyos analógiák állnak fenn. – Ezek közül néhányat ki lehet küszöbölni, ha az egyik kifejezési formát egy másikkal helyettesítjük; ezt kifejezési formáink „elemzésé"-nek lehet nevezni, mivel a folyamat néha a felbontásra hasonlít. |
| 91. Ám így az a látszat keletkezhet, mintha léteznék nyelvi formáinknak valamiféle végső elemzése, vagyis mintha léteznék a kifejezésnek egyetlen tökéletesen elemeire bontott formája. Azaz: mintha szokásos kifejezésformáink lényegileg még elemzetlenek volnának; mintha valami rejtőzködnék bennük, amit napvilágra kell hozni. Ha pedig ez megtörtént, úgy ezzel a kifejezést tökéletesen megmagyaráztuk, és feladatunkat megoldottuk. |
| A dolog így is megfogalmazható: úgy küszöbölünk ki félreértéseket, hogy egzaktabbá tesszük kifejezésünket. Ám ekkor az a látszat keletkezhet, mintha egy bizonyos állapot, a tökéletes egzaktság felé törekednénk, mintha ez volna vizsgálódásunk tulajdonképpeni célja. |
| 92. Ez fejeződik ki a nyelv, a mondat, a gondolkodás lényegére irányuló kérdésben. – Mert ha vizsgálódásainkban a nyelv lényegét – funkcióját, felépítését – törekszünk is megérteni, mégsem ez az, amit ez a kérdés célba vesz. Mert ez a kérdés a lényegben nem olyasvalamit lát, ami már kendőzetlenül a felszínen van, és ami rendezéssel áttekinthetővé válik. Hanem valami olyat, ami a felszín alatt bújik meg. Olyasvalamit, ami legbelül rejlik, amit akkor látunk, ha a dolgot átlátjuk, és amit analízissel kell előbányásznunk. |
| 'A lényeg rejtve van előttünk’-, ilyen formát ölt most problémánk. Azt kérdezzük: „Mi a nyelv?", „Mi a mondat?". És a választ ezekre a kérdésekre egyszer s mindenkorra kell megadni; mégpedig minden eljövendő tapasztalattól függetlenül. |
| 93. Azt mondhatná valaki: „A mondat a világ legmindennapibb dolga", másvalaki meg: „A mondat – az valami nagyon különös!" – És az utóbbi ember nem képes egyszerűen figyelni, hogy a mondatok miként funkcionálnak. Mert útjában állnak azok a formák, amelyek révén a mondatokra és a gondolkodásra vonatkozólag ki szoktuk magunkat fejezni. |
| Miért mondjuk, hogy a mondat valami különös? Egyrészt amiatt a roppant jelentőség miatt, amely megilleti. (És ez helyes.) Másrészt ez a jelentőség, és az, hogy a nyelv logikáját félreértjük, tévútra csábít bennünket, s úgy véljük: a mondatnak valami rendkívülit, sőt, egyedülállót kell teljesítenie. – Valami félreértés folytán úgy tűnik a számunkra, mintha a mondat valami különöset tenne. |
| 94. ‘A mondat – különös egy dolog!’: ebben már benne rejlik az egész ábrázolás szublimálása. Benne rejlik az a hajlamunk, hogy a mondat/e/ és a tények között valamiféle merőben köztes létezőt tételezzünk fel. Vagy a hajlam, hogy a mondatjelet magát akarjuk megtisztítani, szublimálni. – Kifejezésformáink ugyanis számtalan módon megakadályozzák, hogy lássuk, mennyire mindennapi dolgokról van szó, s arra késztetnek bennünket, hogy kimérákra vadásszunk. |
| 95. „A gondolkodásnak valami páratlan dolognak kell lennie." Ha azt mondjuk, illetve úgy gondoljuk, hogy valami így és így áll, akkor azzal, amit ki akarunk fejezni, nem állunk meg valahol a tény előtt: hanem úgy véljük, hogy ez és ez —így és így—van. – Ezt a paradoxont azonban (amely, jóllehet, a magátólértetődőség formáját ölti magára) így is ki lehet fejezni: képesek vagyunk azt gondolni, aminek az esete nem áll fenn. |
| 96. Ahhoz a különös tévedéshez, amelyről itt szó van, különböző oldalakról még mások is csatlakoznak. A gondolkodás, a nyelv a világ egyedülálló korrelátuma- ként, képeként jelenik meg előttünk. E fogalmak: mondat, nyelv, gondolkodás, világ, egymás után sorakoznak, és mindegyik ekvivalens a másikkal. (De mire is használhatók ezek a szavak? Hiányzik az a nyelvjáték, amelyben alkalmazhatók.) |
| 97. A gondolkodást nimbusz veszi körül. – Lényege, a logika nem más, mint egyfajta rend, mégpedig a világ a priori rendje, azaz a lehetőségeknek az a rendje, amely a világban és a gondolkodásban közös kell legyen. E rend azonban, úgy tűnik, fölöttébb egyszerű kell legyen. Minden tapasztalat előtt van; az egész tapasztalatot át kell hatnia; nem tapadhat hozzá semmiféle tapasztalati homály vagy bizonytalanság. – Inkább kristálytisztának kell lennie. De a kristály itt nem úgy jelenik meg, mint absztrakció; hanem mint valami konkrét, sőt a legkonkrétabb, úgyszólván a legkeményebb. (Log.-fil. ért. No. 5.5563.) |
| Abban a tévedésben leledzünk, hogy vizsgálódásunk azért különös, mély és a számunkra azért lényeges, mert a nyelv összehasonlíthatatlan lényegét igyekszik megragadni. Vagyis azt a rendet, amely a mondat, a szó, a következtetés, az igazság, a tapasztalat stb. fogalmai között fennáll. Ez a rend – mondhatni – felettes-rend felettes-fogalmak között. Ugyanakkor viszont a „nyelv", „tapasztalat", „világ" szavak használatának – ha ilyenre sor kerül – azon a szinten kell lennie, mint az „asztal", „lámpa", „ajtó" szavakénak. |
| 98. Egyfelől világos, hogy nyelvünk minden mondata ‘úgy ahogy van, rendben van’. Vagyis, nem valamilyen ideálra törekszünk, mintha megszokott, homályos mondatainknak még nem volna egészen kifogástalan értelmük, s előbb még egy tökéletes nyelvet kellene konstruálnunk. – Másfelől világosnak látszik, hogy ahol értelem van, ott teljes rendnek kell lennie. – A tökéletes rendnek tehát ott kell rejlenie a leghomályosabb mondatban is. |
| 99. A mondat értelme – akarná az ember mondani – persze ezt-azt nyitva hagyhat, ám a mondatnak mégis kell hogy legyen egy meghatározott értelme. A meghatározatlan értelem – voltaképpen egyáltalán nem volna értelem. – Olyan ez, mint a homályos körülhatárolás, mely voltaképpen egyáltalán nem körülhatárolás. Nagyjából így gondolkodik itt az ember: ha azt mondom, hogy „a férfit jól bezártam a szobába – csak egyetlen ajtó maradt nyitva" – akkor éppenséggel egyáltalán nem zártam őt be. Csak látszólag van bezárva. Az ember ilyenkor hajlamos volna azt mondani: „ezzel tehát semmit sem tettél". Egy körülhatárolás, amelyen rés van, annyi, mintha egyáltalán nem volna körülhatárolás. – De vajon igaz-e ez? |
| 100. „De hát az nem játék, ha a szabályokban homály van." – De tényleg nem játék? – „Nos, talán játéknak fogod nevezni, de semmiképpen sem tökéletes játék." Azaz: ekkor mégiscsak be van szennyezve, én pedig az iránt érdeklődöm, ami itt beszennyeződött. – De azt mondom: félreértjük, hogy az ideál milyen szerepet játszik abban, ahogyan kifejezzük magunkat. Azaz: mi is játéknak neveznénk, csak elvakít bennünket az ideál, és ezért nem látjuk világosan a „játék" szó valódi használatát. |
| 101. A logikában – fogjuk mondani – nem lehet homály. Abban a hiszemben élünk hát, hogy az ideálnak megtalálhatónak ‘kell’ lennie a valóságban. S közben még nem látjuk, hogyan található meg benne, és nem értjük ennek a „kell"-nek a lényegét. Azt hisszük: a valóságban kell rejlenie; mert már látni véljük benne. |
| 102. A mondat logikai felépítésének szigorú és világos szabályai úgy jelennek meg előttünk, mint a háttérben – a megértés közegében – rejtőzködő dolgok. Már most is látom őket (noha csak közvetítőn keresztül), hiszen értem a jelet, kifejezek vele valamit. |
| 103. Az ideál sziklaszilárdan ül gondolatainkban. Nem vagy képes kilépni belőle. Mindig újra vissza kell hozzá térned. Egyáltalán nincsen „kívül"; kívül hiányzik az éltető levegő. – Honnét van mindez? Az idea mintegy szemüvegként ül az orrunkon, és amit szemlélünk, rajta keresztül látjuk. Még csak eszünkbe sem jut, hogy levegyük. |
| 104. A dologról állítjuk azt, ami az ábrázolás módjából fakad. Az összehasonlítás lehetőségét, amely ránk benyomást gyakorol, úgy fogjuk fel, mintha egy fölöttébb általános tényállás észlelése volna. |
| 105. Ha azt hisszük, hogy a rendet, az ideált a valóságos nyelvben kell megtalálnunk, akkor elégedetlenek leszünk azzal, amit a mindennapi életben „mondat"-nak, „szó"-nak, „jel"-nek nevezünk. |
| A mondatnak, a szónak, amelyről a logika szól, valami tisztának és szigorúan metszettnek kell lennie. Mi pedig azon törjük a fejünket, hogy mi a tulajdonképpeni jel lényege. – Talán a jelről alkotott képzet avagy az az elképzelés, amelyet a jelen pillanatban alkotunk róla? |
| 106. Itt, mondhatni, nehéz megőriznünk a hidegvérünket – nehéz hideg fejjel belátnunk, hogy meg kell maradnunk a mindennapi gondolkodás dolgainál, ha nem akarunk kerülő útra tévedni, ahol úgy látszik, mintha azokat a végső finomságokat kellene leírnunk, amelyek viszont meglévő eszközeinkkel megint csak egyáltalában nem írhatók le. Olyan ez, mintha egy szétszaggatott pókhálót ujjainkkal kellene rendbe tennünk. |
| 107. Minél inkább szorosan a tényleges nyelvre irányul vizsgálatunk, annál élesebb lesz az ellentét a nyelv és követelésünk között. (Hiszen a logika kristálytisztasága nem következmény volt számomra; hanem követelmény.) A szembenállás elviselhetetlen lesz; s ekkor attól kell félnünk, hogy a követelés valami üressé válik. – Csúszós, jeges útra tévedtünk, ahol nincsen súrlódás, a feltételek tehát bizonyos értelemben ideálisak – de éppen ezért nem is tudunk járni. Mi pedig menni akarunk; s ehhez szükségünk van a súrlódásra. Vissza a göröngyös talajra! |
| 108. Felismerjük, hogy amit „mondat"-nak, „nyelv"-nek nevezünk, az nem az a formális egység, amelyet én elképzeltem, hanem egymással többé vagy kevésbé rokon képződmények családja. – De mi lesz most a logikából? Szigorúsága itt szétmállani látszik. – De nem tűnik-e el ezzel teljesen? – Hiszen hogyan veszítheti el a logika szigorúságát? Természetesen nem úgy, hogy szigorúságából bármit is elvitatunk. – A kristálytisztaság előítéletét csak úgy lehet kiküszöbölni, ha egész szemléletünket megfordítjuk. (Azt lehetne mondani: a szemléletnek meg kell fordulnia, de saját tulajdonképpeni szükségletünk mint sarokpont körül.) |
| A logika filozófiája semmilyen más értelemben nem beszél mondatokról és szavakról, mint mi a mindennapi életben, amikor például azt mondjuk: „egy kínai mondat van ide írva" vagy „nem, ez csak úgy néz ki, mintha írásjel volna, de díszítés" stb. |
| Mi a nyelv térbeli és időbeli jelenségéről beszélünk; nem egy téren és időn kívüli, testetlen képtelenségről. [,Széljegyzet. Csakhogy egy jelenség iránt különbözőképpen lehet érdeklődni.] Ám úgy beszélünk a nyelvről, mint a sakkfigurákról – játékszabályokat adunk meg, s nem a fizikai tulajdonságait írjuk le. |
| Az a kérdés, hogy „Tulajdonképpen mi egy szó?", analóg azzal, hogy „Mi egy sakkfigura?" |
| 109. Helyesen gondoltuk, hogy elmélkedéseink semmiképpen nem tudományos elmélkedések. A tapasztalat, ‘miszerint, előítéleteinkkel ellentétben, ezt vagy azt el lehet gondolni’– bármit jelentsen is ez – nem válthatott ki belőlünk érdeklődést. (A gondolkodás pneumatikus felfogása.) És nem szabad semmiféle elméletet sem felállítanunk. Vizsgálódásainkban semmi hipotetikusnak nincs helye. Minden magyarázatnak el kell tűnnie, s csakis leírásnak szabad a helyére kerülnie. És ezt a leírást a filozófiai problémák világítják meg, azaz célját a filozófiai problémák adják meg. Ezek természetesen nem empirikus problémák, hanem azáltal oldódnak meg, hogy nyelvünk munkájába bepillantunk, mégpedig úgy, hogy ezt a munkát megismerjük: szemben azzal a késztetéssel, hogy félreértsük. E problémákat nem úgy oldjuk meg, hogy új tapasztalatot vonultatunk fel, hanem azt rendezzük, amit régóta ismerünk. A filozófia harc az ellen, hogy nyelvünk a maga eszközeivel értelmünket megbabonázza. |
| Faraday, The Chemical History of Candle. Water is one individual thing – it never changes." |
| 110. „A nyelv (vagy a gondolkodás) valami egyedülálló dolog" – ez a nézet babonának (s nem tévedésnek!) bizonyul, s e babonát magát is grammatikai tévképzetek idézték elő. |
| És ezekre a tévképzetekre, e problémákra, íme, a pátosz visszahull. |
| 111. Azokat a problémákat, amelyek nyelvi formáink félreértelmezéséből keletkeznek, mélység jellemzi. Mélyen nyugtalanító problémák; olyan mélyen gyökereznek bennünk, mint nyelvünk formái, és jelentőségük nyelvünk fontosságával vetekszik. – Kérdezzük meg magunktól: miért érzékelünk egy grammatikai viccet mélynek?(És csakugyan ez a filozófiai mélység.) |
| 112. Egy hasonlat, nyelvünk formái közé felvéve, hamis látszatot kelt; ez nyugtalanít bennünket: „De hát ez nincs így!"– mondjuk. „De mégis így kell lennie!" |
| 113. „Mégis így van —" mondom újra meg újra magam elé. Úgy vagyok ezzel, mintha a dolog lényegét kellene megragadnom – s csak az kellene hozzá, hogy képes legyek pillantásomat egészen élesen erre a tényre beállítani, a tényt a gyújtópontba helyezni. |
| 114. Logikai-filozófiai értekezés 4.5: „A mondat általános formája: a dolog így és így áll." – Ez a mondat abból a fajtából való, amelyet az ember számtalanszor ismétel. Azt hiszi, hogy újra és újra a természetet követi, holott csak a forma mentén halad, amelyen keresztül a természetet szemléljük. |
| 115. Egy kép tartott fogva bennünket. És nem tudtunk szabadulni tőle, hiszen benne rejlett a nyelvünkben, és úgy látszott, nyelvünk csak ezt ismétli kérlelhetetlenül. |
| 116. Amikor a filozófusok egy szót használnak – „tudás", „lét", „tárgy", „Én", „mondat", „név" -, és a dolog lényegét igyekeznek megérteni, mindig meg kell kérdeznünk magunktól: vajon használják-e valamikor is ténylegesen így ezt a szót abban a nyelvben, ahol honos? – |
| Mi a szavakat metafizikai használatuktól újra visszavezetjük mindennapi alkalmazásukra. |
| 117. Azt mondja nekem valaki: „De hát csak érted ezt a kifejezést? Nos hát – én is abban a jelentésben használom, amelyet te ismersz." – Mintha a jelentés valamiféle atmoszféra volna, amelyet a szó magával cipel, és bármely alkalmazásba magával visz. |
| Ha azt mondja például valaki (miközben egy tárgyra mutat maga előtt), hogy az „Ez itt van" mondatnak számára van jelentése, akkor kérdezze csak meg magától, hogy milyen sajátos körülmények közepette használják ténylegesen. E körülmények között azután lesz értelme. |
| 118. Honnan meríti ez a vizsgálódás jelentőségét, holott csakis szétzúzni látszik mindent, ami érdekes, azaz mindent, ami nagy és fontos? (Úgyszólván minden épületet, csak kőtörmeléket és sittet hagyva hátra.) Ám nem rombolunk le mást, csak légvárakat, és szabaddá tesszük a nyelv alapját, amelyen ezek a légvárak álltak. |
| 119. Felfedezni valamiről, hogy egészen egyszerűen értelmetlenség – ebből állnak a filozófia eredményei; meg duzzanatokból, amelyeket az értelem szerzett, amikor a nyelv határainak rohant. Ezek, a duzzanatok azok, amelyek hozzásegítenek, hogy felfedezésünk értékét felismerjük. |
| 120. Ha a nyelvről (a szóról, a mondatról stb.) beszélek, akkor a mindennapok nyelvét kell beszélnem. Talán túl durva, túl materiális ez a nyelv ahhoz, amit mondani akarunk? És akkor hogyan képezünk egy másikat? – És milyen furcsa, hogy a miénkkel egyáltalán tudunk valamit kezdeni! |
| Az, hogy a nyelvet érintő magyarázataimnál már az egész nyelvet (s nem mondjuk egy előkészítő, előzetes nyelvet) kell használnom, eleve mutatja, hogy a nyelvről szólva csak külsődleges dolgokkal tudok előhozakodni. |
| Igen, de akkor hogyan elégíthetnek ki bennünket ezek a fejtegetések? – Nos, hiszen már kérdéseid is eleve ezen a nyelven fogalmazódtak; ezen a nyelven kellett kifejeződniök, ha valamit meg kellett kérdezni! |
| Aggályaid pedig félreértések. |
| Kérdéseid szavakra vonatkoztak; így szavakról kell beszélnem. |
| Azt mondják: nem a szón múlik a dolog, hanem a jelentésén; és ilyenkor úgy gondolnak a jelentésre, mint valami szó jellegű, bár a szótól különböző dologra. Itt van a szó, itt meg a jelentés. A pénz és a tehén, amelyet a pénzért meg lehet vásárolni. (Másfelől viszont: a pénz és a pénz haszna.) |
| 121. Úgy vélhetnők: ha a filozófia a „filozófia" szó használatáról beszél, akkor léteznie kell egy másodfokú filozófiának. De éppen hogy nem így van; az eset inkább a helyesírási szabályzatéhoz hasonlít, amelynek a „helyesírási szabályzat" szóval is dolga van, ám ettől nem másodfokú tan. |
| 122. Értetlenségünk egyik fő forrása, hogy szavaink használatát nem látjuk át. – Grammatikánkból hiányzik az átláthatóság. – Az áttekinthető ábrázolás közvetítésével jön létre a megértés, amely éppen azt jelenti, hogy látjuk az összefüggéseket’. Ezért olyan fontos, hogy köztes tagokat találjunk, illetve kitaláljunk. |
| Az áttekinthető ábrázolás fogalma alapvető jelentőségű a számunkra. Ábrázolási formánkat jelöli, azt a módot, ahogyan a dolgokat látjuk. ( ‘Világnézet’ ez vajon?) |
| 123. Egy filozófiai problémának ez a formája: „Nem ismerem ki magam.’' |
| 124. A filozófiának a nyelv tényleges használatát nem szabad érintenie, tehát végső soron csak leírhatja. |
| Mert nem tudja megalapozni sem. |
| Mindent úgy hagy, ahogy van. |
| A matematikát is úgy hagyja a filozófia, ahogy van, és semmiféle matematikai felfedezés nem tudja őt továbblendíteni. A „matematikai logika valamely fő problémája" számunkra ugyanolyan matematikai probléma, mint bármely másik. |
| 125. Nem a filozófia dolga, hogy az ellentmondást valamely matematikai, matematikai-logikai felfedezéssel megoldja. Hanem az a feladata, hogy a matematikának azt az állapotát, amely bennünket nyugtalanít, az ellentmondás megoldása előtti állapotot, áttekinthetővé tegye. (S ezzel nem térünk ki, mondhatni, egyetlen nehézség elől sem.) |
| Az alapvető tény itt az, hogy szabályokat állapítunk meg, egy technikát rögzítünk egy játék számára, és amikor aztán a szabályokat követjük, nem úgy megy a dolog, ahogyan feltételeztük. Hogy tehát mintegy önnön szabályaink ejtenek foglyul. |
| Ez az, amit meg akarunk érteni, azaz át akarunk látni: hogy miként gabalyodunk bele saját szabályainkba. |
| Ez vet fényt úgyértés-fogalmunkra. Mivelhogy ezekben az esetekben a dolgok másképpen alakulnak, mint ahogyan szándékunkban állt, mint ahogyan előre láttuk. Pontosan ezt mondjuk, amikor például ellentmondás lép fel: „Nem így értettem." |
| Az ellentmondás helye vagy rangja a polgári világban: ez a filozófiai probléma. |
| 126. A filozófia éppenséggel mindent pusztán ábrázol, és nem magyaráz, nem következtet semmit. – Mivel minden nyíltan előttünk van, nincs is mit magyarázni. Mert ami esetleg rejtett, az nem érdekel bennünket. |
| „Filozófiádnak lehetne azt is nevezni, ami minden új felfedezés és feltalálás előtt lehetséges. |
| 127. A filozófus munkája – emlékek összegyűjtése egy bizonyos célra. |
| 128. Ha a filozófiában téziseket akarnánk felállítani, úgy soha nem kerülhetne sor arra, hogy vitázzunk róluk, mivel mindenki egyetértene velük. |
| 129. A dolgoknak azokat az aspektusait, amelyek a legfontosabbak a számunkra, egyszerűségük és mindennapiságuk rejti el előlünk. (Nem lehet észrevenni – mivel folyton szem előtt van.) Kutatásának tulajdonképpeni alapjai egyáltalán nem tűnnek fel az embernek. Hacsak ez nem tűnt fel egyszer neki. – És ez azt jelenti: az nem ötlik a szemünkbe, ami, ha egyszer észrevettük, a legszembeötlőbb és a legerősebb. |
| 130. Világos és egyszerű nyelvjátékaink nem előtanulmányok a nyelv majdani megrendszabályozásához – mintha első megközelítések volnának, amelyek a súrlódást és a légellenállást nem veszik figyelembe. Ehelyett a nyelvjátékok hasonlítási objektumokként állnak itt, amelyek hasonlóságukkal és a hasonlóság hiányával hivatottak fényt vetni nyelvünk viszonyaira. |
| 131. Csak akkor tudjuk ugyanis elkerülni, hogy állításaink igazságtalanok vagy üresek legyenek, ha annak vesszük a mintát, ami, azaz hasonlítási objektumnak, úgyszólván mércének; nem pedig előzetes ítéletként fogjuk fel, amelynek a valóság meg kell, hogy feleljen. |
| (A dogmatizmus, amelynek bűnébe oly könnyen esünk, amikor filozofálunk.) |
| 132. Rendet akarunk vinni nyelvhasználatunkról szóló tudásunkba: egy meghatározott célra szolgáló rendet; egyet a sok lehetséges rend közül; nem a rendet. Ebből a célból újra meg újra ki fogunk emelni bizonyos megkülönböztetéseket, amelyek fölött megszokott nyelvi formáink miatt könnyen elsiklunk. Ezáltal az a látszat keletkezhet, mintha feladatunkat a nyelv megreformálásában látnánk. |
| Bizonyos gyakorlati célokra nagyon is lehetséges ilyen reform, terminológiánk jobbítása avégett, hogy a gyakorlati használatban a félreértéseket elkerüljük. De nekünk nem ezekkel az esetekkel van dolgunk. Azok a zavarok, amelyek bennünket foglalkoztatnak, mondhatni, akkor keletkeznek, amikor a nyelv üresjáratban fut, s nem amikor dolgozik. |
| 133. A szavaink használatát szabályozó rendszert nem akarjuk sem hallatlan módon kifinomítani, sem pedig teljessé tenni. |
| Mert az a világosság, amelyre törekszünk, csakugyan tökéletes. Ez azonban csak annyit jelent, hogy a filozófiai problémáknak tökéletesen el kell tűnniök. |
| A tulajdonképpeni felfedezés az, amely arra tesz képessé, hogy akkor hagyjak fel a filozofálással, amikor csak akarok. – Az a felfedezés, amely a filozófiát nyugvópontra juttatja, ahol többé nem hajtják olyan kérdések, amelyek őt magát teszik kérdésessé. – Ehelyett most példákon mutatunk be egy módszert, és a példák sorát félbe lehet szakítani. – Problémákat oldunk meg (nehézségeket küszöbölünk ki), s nem egyetlen problémát. |
| A filozófiának nincs egyetlen módszere, de igenis vannak módszerek, mondhatni, különböző terápiák. |
| 134. Nézzük ezt a mondatot: „A dolog így és így áll" – hogy állíthatom, hogy ez a mondat általános formája? – Ez mindenekelőtt maga is egy mondat, egy magyar mondat, mivel van alanya és állítmánya. De hogyan használjuk ezt a mondatot – mármint mindennapi nyelvünkben? Mert hiszen csak onnét vettem. |
| Például azt mondjuk: „Elmagyarázta nekem a helyzetét, azt mondotta, hogy a dolog így és így áll, és ezért előlegre van szüksége." Ennyiben tehát lehet mondani, hogy ez a mondat bizonyos kijelentések helyett áll. Mondatsémaként alkalmazzuk; de csak azért, mert olyan szerkezete van, mint egy magyar mondatnak. Minden további nélkül lehetne helyette azt is mondani: „ennek és ennek az esete forog fenn" vagy „ez és ez a helyzet" stb. Vagy lehetne pusztán egy betűt, egy változót is használni helyette, ahogyan a szimbolikus logikában. Ám a „p" betűt mégsem fogja senki egy mondat általános formájának nevezni. Mint mondottuk: az „A dolog így és így áll" csak azért volt a mondat általános formája, mert maga is az, amit magyar mondatnak nevezünk. De még ha mondat is, akkor is csupán mint mondatváltozónak van alkalmazása. Nyilvánvaló értelmetlenség volna, ha azt mondanánk, hogy ez a mondat megfelel (vagy nem felel meg) a valóságnak. így tehát ez a mondat azt illusztrálja, hogy a mondatról alkotott fogalmunk egyik ismertetőjegye a mondat hangzása. |
| 135. De hát nincs-e fogalmunk arról, hogy mi egy mondat, hogy mit értünk „mondat"-on? – De van; amennyiben arról is van fogalmunk, hogy mit értünk „játék"-on. Ha megkérdeznek, mi a mondat – akár valaki másnak, akár önmagunknak kell válaszolnunk -, akkor példákat fogunk adni, s köztük olyanokat is, amelyeket mondatok induktív sorának lehet nevezni. Nos, így rendelkezünk a mondat fogalmával. (Vesd össze a mondat fogalmát a szám fogalmával.) |
| 136. Ha azt adom meg a mondat általános formájának, hogy „A dolog így és így áll", úgy ez alapjában ugyanazt jelenti, mint ez a magyarázat: mondat mindaz, ami igaz vagy hamis lehet. Hiszen „A dolog így és ..." helyett azt is mondhattam volna: „Ez és ez igaz." (De azt is: „Ez és ez hamis.") Ekkor viszont |
| ‘P’ igaz = p |
| ‘p’ hamis = nem-p. |
| És ha azt mondjuk, hogy mondat mindaz, ami igaz vagy hamis lehet, ez annyit tesz: mondatnak azt nevezzük, amire nyelvünkben az igazságfüggvények kalkulusát alkalmazzuk. |
| Ekkor úgy látszik, mintha a magyarázat (miszerint mondat az, ami igaz vagy hamis lehet) azáltal határozná meg, hogy mi a mondat, hogy azt mondja: mondat az, ami az ‘igaz’ fogalomhoz illik vagy amire az ‘igaz’ fogalom ráillik. Mintha tehát volna valamilyen fogalmunk az igazról és a hamisról, s ennek segítségével most meg tudnánk határozni, hogy mi mondat, és mi nem az. Ami az igazság fogalmába illeszkedik (mint egy fogaskerék), az mondat. |
| De ez rossz kép. Olyan, mintha azt mondanánk: „A sakkban a király az a figura, amelynek sakkot lehet adni." Ám ez csak annyit jelent, hogy a sakkjátékban egyedül a királynak adhatunk sakkot. Mint ahogyan az a mondat, hogy csak egy mondat lehet igaz, sem mond többet, mint hogy mi csak arról állítjuk, hogy „igaz" és „hamis", amit mondatnak nevezünk. És hogy mi a mondat, azt egy bizonyos értelemben a mondatszerkezet szabályai (például a magyar nyelv szabályai) határozzák meg, más értelemben pedig az, hogy miként használjuk a jeleket a nyelvjátékban. S az „igaz" és „hamis" szavak használata szintén lehet alkotórésze ennek a játéknak; és ekkor a mi szemünkben a mondathoz tartozik, holott nem ‘illik’ rá. Mint ahogy azt is mondhatjuk, hogy sakkot adni hozzátartozik ahhoz a fogalomhoz, amelyet a sakkban a királyról alkotunk (mintegy a fogalom alkotórészeként). Ha azt mondanánk, hogy a sakkot adás nem illik a parasztról alkotott fogalmunkra, ez azt jelentené, hogy egy olyan játék, amelyben a parasztnak adnak sakkot, amelyben, teszem azt, az veszít, aki elveszíti parasztjait – hogy egy ilyen játék érdektelen volna, vagy buta, vagy túl bonyolult, vagy ilyesmi. |
| 137. De hogyan is van az, amikor megtanuljuk, hogy a „Ki vagy mi ....?" kérdés segítségével meghatározzuk a mondat alanyát? – Itt mégiscsak arról van szó, hogy az alany „illik" a kérdéshez; mert különben hogyan tudnánk meg a kérdés segítségével, hogy mi az alany? Hasonlóképpen, mint ahogy azt, hogy melyik betű következik az ábécében a ‘K’ után, úgy tudjuk meg, hogy az ábécét felmondjuk magunknak a ‘K’-ig. Mennyiben illenék mármost az ‘L’ ehhez a betűsorhoz? – És ennyiben akár azt is lehetne mondani, hogy az „igaz" és a „hamis" illik a mondathoz; és egy gyermeket úgy is meg lehetne tanítani arra, hogy a mondatokat megkülönböztesse más kifejezésektől, hogy azt mondjuk neki: „Kérdezd meg magadtól, hogy hozzájuk tudod-e fűzni, hogy ‘igaz’. Ha ez a szó odaillő, akkor mondatról van szó." (És ugyanígy lehetne azt is mondani: kérdezd meg magadtól, hogy az „A dolog így áll" szavakat elébe tudod-e tenni.) |
| 138. De hát nem lehet-e, hogy illik egy szó jelentése, amelyet értek, a mondat értelméhez, amelyet értek? Vagy egy szó jelentése egy másik szóéhoz? – Persze, ha a jelentés az, ahogyan a szót használjuk, akkor nincs értelme ilyen odaillésről beszélni. De éppenséggel akkor értjük egy szónak a jelentését, ha halljuk vagy kimondjuk; ekkor egy csapásra felfogjuk; és amit így felfogunk, az mégiscsak valami más, mint az időben kiterjedt ‘használat’! |
| 139. Ha például valaki a „kocka" szót mondja nekem, akkor tudom, hogy a szó mit jelent. De vajon a szemem előtt lebeghet-e a szó egész használata, amikor a szót így megértem? |
| Tudnom kell-e, hogy egy szót értek-e? Nem esik-e meg vajon az is, hogy bebeszélem magamnak, hogy értem (ugyanúgy, ahogy azt képzelem, értek egy számítási eljárást), és azután arra jutok, hogy nem értettem? („Azt hittem, tudom, mit hívnak ‘relatív’ és ‘abszolút’ mozgásnak, de belátom, hogy nem tudom.") |
| Nos, igen, ám másfelől nem határozza-e meg a szó jelentését ez a használat is? És vajon mondhatnak-e ellent egymásnak ezek a meghatározások? Vajon az, amit így egy csapásra felfogunk – lehet-e összhangban egy használattal, beszélhetünk-e arról, hogy illik vagy nem illik hozzá? És hogyan illeszkedhet egy használathoz az, ami egy adott pillanatban jelenvaló a számunkra, ami megjelenik előttünk? |
| Mi az tulajdonképpen, ami előttünk lebeg, amikor egy szót megértünk? – Nem olyasvalami, mint egy kép? Nem lehet egy kép? |
| Nos, tételezd fel, hogy amikor meghallod a „kocka" szót, egy kép jelenik meg előtted. Mondjuk egy kocka rajza. Mennyiben mondhatjuk, hogy ez a kép a „kocka" szó valamely használatához illik vagy nem illik? —Talán azt mondod: „egyszerű; – ha ez a kép lebeg a szemem előtt, közben pedig például egy háromszögű prizmára mutatok, és azt mondom, ez egy kocka, akkor a használat nem illik a képhez." – De tényleg nem illik? Szándékosan úgy választottam a példát, hogy egészen könnyű legyen olyan projekciós módszert elképzelni, amelyet követve a kép mégiscsak ráillik. |
| A kocka képe mindenképpen sugallt egy bizonyos használatot, de tudtam másképpen is használni. |
| 140. De akkor miféle tévedés áldozata lettem; miféle tévedés az, amelyet így tudnék kifejezni: azt hittem, hogy a kép egy bizonyos használatra kényszerít? De hogyan hihettem ezt? Mi volt itt az, amit hittem? Van hát egy kép, vagy valami képhez hasonló, s ez egy bizonyos használatra kényszerít bennünket? Tévedésem tehát összetévesztés volt? – Elvégre hajlamosak lehetnénk arra is, hogy ekképpen fejezzük ki magunkat: legfeljebb pszichológiai, de semmi esetre sem logikai kényszer alatt álltunk. És ekkor teljességgel úgy látszik, mintha kétféle esetet ismernénk. |
| Hogyan hatott tehát az érvem? Arra hívta fel a figyelmet (arra emlékeztetett), hogy adott körülmények között készek lennénk egy másik folyamatot is „a kockakép alkalmazásá"-nak nevezni, nemcsak azt, amelyre eredetileg gondoltunk. Tehát ‘hitünk, hogy a kép egy bizonyos alkalmazásra kényszerít bennünket’, abban állott, hogy csak az egyik eset jutott eszünkbe, s több nem. A „Van más megoldás is" azt jelenti: létezik valami más is, amit kész vagyok „megoldásinak nevezni; valami más, amire kész vagyok ezt és ezt a képet, ezt és ezt az analógiát alkalmazni stb. |
| És a lényeges most az, hogy lássuk: amikor a szót halljuk, lebeghet ugyanaz előttünk, és alkalmazása mégis lehet más. Vajon a szónak ekkor mind a két esetben ugyanaz a jelentése? Úgy hiszem, erre tagadó választ fogunk adni. |
| 141. De mi van akkor, ha nem egyszerűen a kocka képe, hanem vele együtt a projekciós módszer is előttünk lebeg? – Hogyan kell ezt elképzelnem? – Példának okáért úgy, hogy a projekció adott fajtájának sémáját látom magam előtt. Mondjuk egy képet, amely két kockát ábrázol, projekciós sugarakkal összekötve. – De vajon lényegesen továbbvisz ez? Nem tudok vajon e sémához is különböző alkalmazásokat elgondolni? – Igen ám, de akkor nem lebeghet-e valamiféle alkalmazás a szemem előtt? – De; csak ekkor azzal kell jobban tisztába jönnünk, hogy ezt a kifejezést hogyan használjuk. Tételezd fel, valakinek különböző projekciós módszereket fejtek ki, hogy azután használja őket; és most kérdezzük meg magunktól: mely esetben fogjuk azt mondani, hogy az a projekciós módszer lebeg előtte, amelyre én gondoltam. |
| Ehhez nyilvánvalóan kétféle kritériumot ismerünk el: egyrészt azt a képet (bármilyen is legyen), amely valamely adott időpontban előtte lebeg; másrészt azt, ahogy – az idők során – ezt a képzetet alkalmazza. (És nem világos-e itt, hogy tökéletesen lényegtelen, hogy ez a kép képzeletben lebeg-e a szeme előtt, és nem inkább rajz vagy modell gyanánt fekszik előtte; vagy akár egy olyan modell, amelyet ő állít elő?) |
| Összeütközhet-e a kép és az alkalmazás? Nos, annyiban igen, amennyiben a kép egy másik használat várakozását kelti bennünk; mivel az emberek ezt a képet általában így használják. |
| Azt akarom mondani: létezik itt normális eset, és vannak abnormális esetek. |
| (a) „Azt hiszem, a helyes szó ebben az esetben ..." Nem azt mutatja ez, hogy a szó jelentése olyan valami, ami a szemünk előtt lebeg, és ez a valami úgyszólván az a pontos kép, amelyet itt használni akarunk? Képzeld el, hogy a „tekintélyes", „méltóságteljes", „büszke", „tiszteletet parancsoló" szavak között választok. Nem olyan ez, mintha egy mappa rajzai között válogatnék? – Nem; az, hogy az ember a találó szóról beszél, nem mutatja a létét egy ilyen valaminek, ami stb. Sokkal inkább azért hajlunk arra, hogy ilyen képszerű valamiről beszéljünk, mert képesek vagyunk rá, hogy egy szót találónak érezzünk; mert gyakran választunk úgy a szavak közül, mint ahogy hasonló, de nem egyforma képek közül; mivel gyakorta használunk képeket szavak helyett vagy szavak illusztrációjaképp; stb. |
| (b) Látok egy képet: egy öregembert ábrázol, aki egy botra támaszkodva egy meredek úton megy felfelé. – Hogyan? Nem lehetne-e akkor is ilyen a kép, ha a férfi ebben a helyzetben az utcán lefelé csúszna? Egy marslakó talán így írná le a képet. Nem szükséges, hogy megmagyarázzam, mi miért nem így írjuk le. |
| 142. A szavak használata csak normális esetekben rajzolódik ki világosan előttünk: tudjuk, semmi kételyünk, hogy ebben vagy abban az esetben mit kell mondanunk. Minél abnormálisabb az eset, annál kétségesebbé válik, hogy mit kell ilyenkor mondanunk. És ha a dolgok egészen máshogyan viselkednének, mint ahogy ténylegesen viselkednek (ha például a fájdalomnak, a félelemnek, az örömnek nem lenne jellegzetes kifejezése; ha kivétellé válna, ami szabály, és szabállyá, ami kivétel; vagy ha a két jelenség nagyjából ugyanolyan gyakran fordulna elő), akkor ettől normális nyelvjátékaink elveszítenék poénjukat. – Az az eljárás, amelynek során egy darab sajtot a mérlegre teszünk, és a mérleg nyelvének kilengése alapján meghatározzuk az árat, minden poénját elveszítené, ha gyakrabban fordulna elő, hogy egy- egy ilyen darab minden nyilvánvaló ok nélkül hirtelen megnőne vagy összezsugorodna. Ez a megjegyzés világosabbá válik majd, ha olyan dolgokról fogunk beszélni, mint a kifejezésnek az érzéshez való viszonya és hasonlók. |
| 143. Figyeljük csak meg ezt a nyelvjátéktípust: 5-nek A parancsára jelsorokat kell leírnia egy bizonyos képzési szabály szerint. |
| Az első ilyen sor legyen a természetes számok sorozata a tízes számrendszerben. – Hogyan jut el odáig B, hogy értse ezt a rendszert? – Először mintaképp számsorozatokat írnak elé, és arra buzdítják, hogy másolja le őket. (Ne ütközz meg a „számsorozatok" szón, itt nem helytelen a használata!) És már itt megkülönböztethető a tanuló normális reakciója az abnormálistól. – Először mondjuk 0-tól 9-ig vezetjük a kezét a sorozat másolása közben; ezután azonban a megértés lehetősége azon fog múlni, hogy most már önállóan írja tovább. – És itt elképzelhetjük például, hogy ugyan önállóan másolja a számokat, de nem sorrendben, hanem szabálytalanul hol ezt, hol azt. És itt aztán vége a megértésnek. – Vagy pedig 'hibákat' követ el a sorrendben. —A különbség ez utóbbi és az első eset között természetesen a gyakoriságban áll. – Vagy: valamilyen szisztematikus hibát követ el, például mindig csak minden második számot másol le; vagy a 0, 1, 2, 3, 4, 5,... sorozatot így másolja le: 1, 0, 3, 2, 5, 4,... Itt már-már kísértésbe esünk, hogy azt mondjuk: rosszul értett bennünket. |
| De vedd észre: nincs éles határ egy szabálytalanul és egy szisztematikusan elkövetett hiba között. Vagyis aközött, amit „szabálytalan" hibának, és aközött, amit „szisz- tematikus" hibának vagy hajlamos nevezni. |
| A szisztematikus hibáról talán le lehet szoktatni a tanulót (mint egy rossz szokásról). Az is lehet, hogy hagyják, másoljon a maga módján, és a normális másolási módot úgy igyekeznek neki megtanítani, mintha az övének egy válfaja, variációja volna. – És itt is megeshet, hogy a mi tanulónk tanulási képességei véget érnek. |
| Egy fogalom jelentőségének – úgy értem, a fontosságának – magyarázatához gyakorta rendkívül általános természeti tényeket kell elmondanunk. Olyanokat, amelyeket nagy általánosságuk miatt szinte soha sem említenek. |
| 144. Mire is gondolok, amikor azt mondom: „megeshet, hogy itt a tanuló tanulási képességei véget érnek"? Tapasztalatból mondom? Természetesen nem. (Még akkor sem, ha szereztem volna ilyen tapasztalatot.) Végtére is mit teszek ezzel a mondattal? Csak szeretném, ha azt mondanád: „Igen, igaz, ezt is el lehetne képzelni, ez is megtörténhetne!" – De vajon figyelmeztetni akartam-e valakit, hogy képes ezt elképzelni? – A szeme elé akartam tárni ezt a képet, az pedig, hogy ő ezt a képet elfogadja, abban áll, hogy most egy adott esetet hajlamos másképpen szemlélni: nevezetesen ezzel a képsorral összehasonlítani. A szemléletmódját változtattam meg. (Indiai matematikusok: „Nézd meg ezt!") |
| 145. Tegyük fel, hogy most elégedettek lehetünk azzal, ahogyan a tanuló a 0-tól 9-ig tartó sorozatot leírja. – És ez az eset csak akkor fog előállni, ha gyakran sikerül így leírnia, s nem, ha száz kísérletből egyszer csinálja helyesen. Ekkor továbbvezetem a sorban, és arra irányítom a figyelmét, hogy az első sorozat visszatér az egyesekben; majd a tízesekben. (Ami csak annyit jelent, hogy bizonyos hangsúlyokat alkalmazok, bizonyos jeleket aláhúzok, így és így egymás alá írom őket és hasonlókat.) – És egyszer csak önállóan folytatja a sorozatot – vagy nem. – De miért mondod ezt; ez magától értetődő! – Természetesen; csak azt akartam mondani: minden további magyarázat hatása az ő reakciójától függ. |
| De tegyük most fel, hogy miután a tanár bizonyos erőfeszítéseket tett, a tanuló helyesen folytatja a sort, vagyis úgy, ahogy mi tesszük. Ekkor tehát mondhatjuk: ura a rendszernek. – De meddig kell a sort helyesen folytatnia, hogy joggal mondhassuk ezt? Világos: itt nem tudsz határt megadni. |
| 146. Ha mármost megkérdezem: „Megértette vajon a rendszert, ha a sorozatot a századik helyig folytatja?" – Avagy – hogy primitív nyelvjátékunkban ne beszéljek ‘megértés’-ről: elsajátította-e a rendszert, ha addig helyesen folytatja a sort? – Ekkor talán azt fogod mondani: az, hogy a rendszert elsajátítottuk (vagy akár megértettük), nem jelentheti azt, hogy a sort eddig vagy addig a számig folytatjuk; ez csak a megértés alkalmazása. A megértés maga állapot, amelyből a helyes használat fakad. |
| És mire gondol itt az ember tulajdonképpen? Nem arra, hogy egy sorozatot algebrai kifejezéséből képezünk? Vagy legalább valami hasonlóra? – De hiszen ide már eljutottunk egyszer. Hiszen egy algebrai kifejezésnek éppenséggel nem csak egy alkalmazását tudjuk elgondolni; és jóllehet, minden alkalmazási módot ismét rögzíteni lehet algebrailag, de ez magától értetődően nem visz bennünket tovább. – Az alkalmazás továbbra is a megértés egyik kritériuma marad. |
| 147. „De hogyan lehet a kritériuma? Ha én mondom, hogy értem egy sorozat törvényét, ezt azért nem annak a tapasztalatnak az alapján mondom, hogy mindeddig az algebrai kifejezést így és így használtam! Önmagámról mindenesetre csak tudom, hogy erre és erre a sorozatra gondolok; teljesen mindegy, hogy ténylegesen meddig jutottam el a kifejtésében." – |
| Úgy érted tehát, hogy tudod a sorozat alkalmazási törvényét, teljesen függetlenül attól, hogy visszaemlékszel-e, hogyan kell meghatározott számokra ténylegesen alkalmazni. És talán azt fogod mondani: „Magától értetődő! mert hiszen a sorozat végtelen, az a része viszont, amelyet képezni tudtam, véges." |
| 148. De miben áll ez a tudás? Hadd kérdezzem meg: m ikor tudod az alkalmazást? Mindig? Éjjel-nappal? Vagy csak miközben éppen a sorozat törvényeire gondolsz? |
| Azaz: úgy tudod, ahogy az ábécét és az egyszeregyet is; vagy ‘tudás'-nak egy tudatos állapotot, illetve folyamatot nevezel – mondjuk azt, ahogy valamire gondolsz vagy valami hasonlót? |
| 149. Amikor azt mondják, hogy az ábécé tudása a lélek állapota, akkor valamiféle lelki apparátusnak (mondjuk az agyunknak) az állapotára gondolnak, amelynek segítségével e tudás megnyilvánulásait magyarázzuk. Az ilyen állapotot diszpozíciónak nevezzük. Azonban kifogásolható, ha itt a lélek állapotáról beszélünk, amennyiben az állapothoz két kritérium kellene; tudniillik meg kellene ismerni az apparátus szerkezetét, függetlenül hatásaitól. (Mi sem lenne itt megtévesztőbb, mint ha a „tudatos" és „tudattalan" szavakat használnánk a tudatállapot és a diszpozíció ellentétére. Mert ez a szópár grammatikai különbséget fed el.) |
| 150. A „tudni" szó grammatikája nyilvánvalóan szoros rokonságban áll a „képesnek lenni", „abban a helyzetben lenni" szavak grammatikájával. De közeli rokonságot mutat a „megérteni" szó grammatikájával is. (Egy technikát ’uralni’.) |
| 151. De van a „tudni" szónak ilyen használata is: azt mondjuk: „Most tudom!" – és ugyanígy: „Most képes vagyok rá!" és „Most értem!" |
| Képzeljük el ezt a példát: A számsorokat ír fel; B figyeli őt, és igyekszik a számsorban törvényszerűséget találni. Ha sikerült neki, felkiált: „Most tudom folytatni!" – Ez a képesség, ez a megértés tehát valami olyan, ami egy szempillantás alatt ugrik be. Tehát: mi az, ami itt beugrik? – A leírta az 1, 5, 11, 19, 29 számokat; s ekkor mondja B, hogy tudja tovább. Mi történt itt? Sok minden történhetett. Például: mialatt A az egyik számot lassan a másik után írta, B azzal foglalkozott, hogy a felírt számokon különböző algebrai formulákat próbáljon ki. Amikor A a 19-es számot leírta, B éppen az an=n2+n-l képletet próbálta ki; és a következő szám igazolta feltevését. |
| Vagy pedig: B nem gondol képletekre. A feszültség bizonyos érzésével figyeli, ahogyan írja le a számait; eközben mindenféle homályos gondolat kering a fejében. Végül megkérdezi magától: „Mi a különbségek sorozata?" Megtalálja: 4, 6, 8, 10 és azt mondja: most tudom tovább. |
| Vagy odapillant és azt mondja: „Igen, ezt a sort ismerem" – és folytatja; mint például akkor tette volna, ha A az 1, 3, 5, 7, 9 sort írta volna le. – Vagy semmit sem mond, csak egyszerűen továbbírja a sorozatot. Talán olyasmit érzett, amit „ez könnyű!"-nek lehet nevezni. (Ilyen érzés például az, ahogyan könnyen, gyorsan visszatartjuk a lélegzetünket, úgy, mint amikor enyhe rémület fut át rajtunk.) |
| (a) „Egy szót megérteni" – állapot. De lelkiállapot? – Ború, felindulás, fájdalom – ezeket nevezzük lelkiállapotoknak. Végezd el a következő grammatikai vizsgálatot. Azt mondjuk: |
| „Egész nap borús hangulatban volt." |
| „Egész nap nagyon fel volt indulva." |
| „Tegnap óta szüntelenül fájdalmai voltak." – Azt is mondjuk: „Ezt a szót tegnap óta értem." De „szüntelenül"? – Nos, lehet a megértés megszakadásáról beszélni. De milyen esetekben? Vesd össze: „Mikor csillapultak fájdalmaid?" és „Mikor szűntél meg a szót érteni?" |
| (b) Mi lenne, ha megkérdeznék: Mikor tudsz sakkozni? Mindig? vagy amíg lépsz? És minden lépés közben az egész sakkot tudod? – És milyen különös, hogy a sakkozni tudáshoz ilyen rövid idő kell, egy játszmához pedig mennyivel több. |
| 152. De hát ezek a folyamatok, amelyeket itt leírtam – ezek jelentenék a megértést! |
| A „B érti a sorozat rendszerét" mégsem egyszerűen azt jelenti: B-nek beugrik az „an = ...." formula! Hiszen nagyon is jól elképzelhető, hogy a képlet eszébe jut, és mégsem érti. Az „érti" többet kell, hogy tartalmazzon, mint hogy eszébe jut a formula. Miként annál is több kell legyen benne, mint amennyit a megértés többé vagy kevésbé jellegzetes kísérőjelenségeinek vagy megnyilvánulásainak bármelyike tartalmaz. |
| 153. Megkíséreljük megragadni a megértés lelki folyamatát, amely látszatra e durvább és ezért szembeötlő kísérőjelenségek mögött rejtezik. De nem sikerül. Jobban mondva: sor sem kerül valódi kísérletre. Mert még ha feltételezem is, hogy találtam valamit, ami a megértés valamennyi esetében megtörténik – miért kellene ennek lennie a megértésnek? Hogyan is lehetett a megértés folyamata rejtett, hiszen ha azt mondtam, „Most értem", akkor csak azért mondtam, mert megértettem?! És ha azt mondom, hogy rejtve van – honnét tudom, hogy mi után kell kutatnom? Zűrzavar vesz körül. |
| 154. De megállj! – ha a „most értem a rendszert" nem ugyanazt jelenti, mint „a .... képlet beugrik nekem" (vagy „kimondom a képletet", „felírom a képletet" stb.), akkor vajon következik-e ebből, hogy a „most értem ..." vagy a „most tudom folytatni" mondatot egy olyan folyamat leírásaként használom, amely a formula kimondása mögött vagy mellett létezik? |
| Ha kell valaminek ‘a formula kimondása mögött’ lennie, úgy ezek bizonyos körülmények, amelyek feljogosítanak arra, hogy azt mondjam, tudom folytatni – feltéve, hogy a képlet eszembe jut. |
| Csak egyszer ne gondolj úgy a megértésre, mint ‘lelki folyamat’-ra! – Mert ez a fordulat az, ami megzavar. Hanem tedd fel magadnak a kérdést: milyen esetben, milyen körülmények között is mondjuk: „Most tudom tovább"?, mármint akkor, ha a formula az eszembe jutott. – Abban az értelemben, amelyben vannak olyan folyamatok (lelki folyamatok is), amelyek a megértésre jellemzők, a megértés nem lelki folyamat. |
| (Ha egy fájdalomérzés csillapul, illetve növekszik, ha hallunk egy dallamot, egy mondatot: mindezek lelki folyamatok.) |
| 155. Azt akartam tehát mondani: ha a tanuló hirtelen tudta tovább, ha megértette a rendszert, akkor talán volt valamilyen különös élménye – amelyet akkor fog esetleg leírni, ha megkérdezik: „Mi volt ez, mi történt, amikor a rendszert hirtelen felfogtad?", úgy valahogy, miként fentebb mi is leírtuk. Előttünk viszont azok a körülmények jogosítják fel arra, hogy ilyen esetben azt mondja: érti, tudja tovább, amelyek közepette ilyen élménye volt. |
| 156. Világosabbá válik a dolog, ha bekapcsoljuk egy másik szó vizsgálatát, nevezetesen az „olvasni" szóét. Először is meg kell jegyeznem, hogy ebben a vizsgálatban nem az olvasottak értelmének megértését tekintem ‘olvasás’-nak; hanem az olvasás itt az a tevékenység, hogy az írott vagy nyomtatott szót hangokká alakítjuk; de ide sorolom azt is, amikor diktálásra írunk, egy nyomtatott szöveget lemásolunk, kottából játszunk és hasonlókat. |
| Az, ahogy ezt a szót megszokott életkörülményeink között használjuk, természetesen szerfelett jól ismert előttünk. Azt a szerepet azonban, amelyet a szó életünkben játszik, és így azt a nyelvjátékot, amelyben használjuk, még nagy vonásokban is nehéz volna bemutatni. Egy ember, mondjuk egy német, az iskolában vagy otthon végigcsinálta a nálunk szokásos oktatási formák egyikét, s ennek során megtanult az anyanyelvén olvasni. Később azután könyveket, leveleket, újságot és más effélét olvas. |
| Mi történik hát akkor, amikor például az újságot olvassa? – Ahogyan mondani szoktuk, szemmel kíséri a nyomtatott szavakat, kimondja őket – vagy csak magának mondja; mégpedig úgy, hogy bizonyos szavaknál a nyomtatott formát mint egészet ragadja meg, másokat pedig azután mond ki, hogy szeme az első szótagokat felfogta, néhányat meg szótagról szótagra olvas, és egyiket-másikat talán betűről betűre. – Akkor is azt mondanánk, hogy elolvasott egy mondatot, ha olvasás közben sem fennhangon, sem pedig magában nem beszélne, utána azonban képes lenne a mondatot szóról szóra vagy megközelítőleg visszaadni. – Előfordul, hogy figyel arra, mit olvas, de az is megeshet, hogy – így lehetne mondani – pusztán úgy működik, mint egy olvasógép, úgy értem, olvashat hangosan és helyesen, anélkül, hogy figyelne arra, amit olvas; és közben talán figyelme valami egészen másra irányul (úgyhogy nem is tudja megmondani, hogy mit olvasott, ha rögtön utána rákérdeznek). |
| Hasonlítsd most össze ezt az olvasót egy kezdővel. Az utóbbi úgy olvassa a szavakat, hogy fáradsággal betűzi őket. – Egyes szavakat viszont az összefüggésből talál ki; vagy talán részben már kívülről tudja az olvasmányt. A tanár ekkor azt mondja, hogy igazából nem olvassa a szavakat (bizonyos esetekben pedig azt, hogy csak úgy tesz, mintha olvasná őket). |
| Ha erre az olvasásra, a kezdő olvasására gondolunk és feltesszük magunknak a kérdést, miben áll az olvasás, akkor leszünk hajlamosak azt mondani: az olvasás egy különleges tudatos szellemi tevékenység. |
| Azt is mondjuk a tanulóról: „Természetesen csak ő tudja, hogy valóban olvas-e, vagy csupán kívülről mondja a szavakat." (Ezekről a „Csak ő tudja ..." mondatokról még majd beszélnünk kell.) |
| Én viszont azt akarom mondani: ami a kinyomtatott szavak egyikének – bármelyikének – a kimondását illeti, el kell ismernünk, hogy annak a tanulónak a tudatában, aki ‘színleli’ az olvasást, lejátszódhat ugyanaz, mint a gyakorlott olvasóéban, aki ‘olvassa’ a szót. Az „olvasni" szót másképpen alkalmazzuk, ha kezdőről, és másképpen, ha gyakorlott olvasóról beszélünk. – Erre, persze, szeretnénk azt mondani: ami a gyakorlott olvasóban, illetve ami a kezdőben végbemegy, amikor a szót kiejti, az nem lehet ugyanaz. És ha abban nem volna különbség, aminek éppen tudatában vannak, akkor ehelyett a különbségnek szellemük öntudatlan működésében, vagy akár az agyban kellene lennie. – Tehát azt szeretnénk állítani: itt mindenképpen két különböző mechanizmus van! És az, ami kettejükben végbemegy, meg kell hogy különböztesse az olvasást a nemolvasástól. – De ezek a mechanizmusok mégis csupán hipotézisek; modellek annak magyarázatára, összefoglalására, amit észlelsz. |
| 157. Mérlegeld a következő esetet: Tegyük fel, hogy embereket vagy másfajta lényeket olvasógépnek használunk. Erre a célra tanítjuk be őket. Az, aki betanítja őket, néhányukról azt mondja, hogy már tudnak olvasni, másokról viszont, hogy még nem. Vedd egy olyan tanuló esetét, aki eddig nem vett részt a dologban: ha mutatnak neki egy leírt szót, ő erre olykor valamiféle hangokat ad ki magából, és időnként ‘véletlenül’ az is megesik, hogy nagyjából stimmelnek. Valaki harmadik hallja egy ilyen esetben a tanulót, és azt mondja: „Olvas." De a tanár így szól: „Nem, nem olvas; csak véletlen volt." – Ámde tegyük fel, hogy ez a tanuló, ha most további szavakat tesznek elé, mindig helyesen reagál rájuk. Egy idő múltán a tanár azt mondja: „Most tud olvasni!" – De hogy is volt azzal az első szóval? Netán azt kell a tanárnak mondania: „Tévedtem, mégis olvasta" – vagy inkább azt: „Csak később kezdett el tényleg olvasni"? – Mikor kezdett el olvasni? Melyik az első szó, amelyet elolvasott? |
| A kérdés itt értelmetlen. Hacsak így (vagy hasonlóképpen) nem indokolnánk: „Az első szó, amelyet valaki ‘olvas’, nem más, mint az első sor első szava abból az 50 szóból, amelyet helyesen olvas". |
| Ha ezzel szemben az „olvasás" szót a jelről a kimondott hangra való átmenet egy bizonyos élményére használjuk, akkor nyilván van értelme, hogy az első szóról beszéljünk, amelyet a tanuló valóban olvasott. Ekkor példának okáért azt mondhatja: „Ennél a szónál volt először az az érzésem; ‘most olvasok’." |
| Vagy pedig egy ettől különböző esetben, egy olyan olvasógépről szólva lehetne ilyet mondani, amely, teszem azt, gépzongora módjára a jeleket hangokra fordítja: „Csak miután ez és ez megtörtént a gépben – miután bizonyos részeket drótokkal összekötöttek -, olvasott a gép; az első jel, amelyet elolvasott, az volt, hogy ....." |
| Az élő olvasógép esetében azonban „olvasni" annyit tett, mint az írásjelekre így és így reagálni. Ez a fogalom tehát teljesen független volt valamely lelki vagy más mechanizmus fogalmától. – Ez esetben a tanár már a betanítottról sem mondhatja: „Ezt a szót talán már olvasta." Hiszen itt már semmi kétség afelől, mit tett. – A változás, amit akkor tapasztalunk, amikor a tanuló elkezdett olvasni, viselkedésének megváltozása volt; és az ‘első szóról az új állapotban’ itt nincs értelme beszélni. |
| 158. De nem csupán azon múlik ez vajon, hogy az agyban és az idegrendszerben lejátszódó folyamatokról |
| túl csekély ismerettel rendelkezünk? Ha pontosabban ismernénk őket, akkor látnánk, milyen kapcsolatokat hozott létre a betanítás, és ekkor, ha belenéznénk az illető agyába, mondhatnánk: „Most olvasta ezt a szót, most létrejött az olvasási kapcsolat." – És ennek okvetlenül így kell lennie – hiszen különben hogyan lehetnénk olyan biztosak benne, hogy van ilyen kapcsolat? Ez nyilván a priori így van – vagy netán csak valószínű? És mennyire valószínű? Kérdezd csak meg magadtól: mit tudsz ezekről a dolgokról? – Ha azonban a priori, akkor ez azt jelenti, hogy ennek az ábrázolási formának nagy megvilágító ereje van a számunkra. |
| 159. De ha utánagondolunk, kísértést érzünk, hogy azt mondjuk: annak, hogy valaki olvas, egyetlen valódi kritériuma van, s ez az olvasás tudatos aktusa, az, ahogyan a hangokat a betűkről leolvassa. „Az ember csak tudja, hogy olvas-e, vagy csak színleli!" – Tételezzük fel, A el akarja hitetni B-vel, hogy tudja olvasni a cirill írást. |
| Megtanul kívülről egy orosz mondatot, majd pedig kimondja, miközben úgy nézi a kinyomtatott szavakat, mintha olvasná őket. Itt biztosan azt fogjuk mondani, hogy A tudja, hogy nem olvas, és miközben úgy tesz, mintha olvasna, pontosan ezt érzi. Hiszen egy nyomtatott mondat olvasásához természetesen egy csomó többé-kevésbé jellegzetes érzés tartozik; nem nehéz ilyeneket az emlékezetünkbe idéznünk: gondolj többek közt azokra az érzésekre, amelyek akkor fordulnak elő, amikor megakadunk, jobban megnézzük a szót magunknak, félreolvassuk, vagy amikor a szórendet inkább vagy kevésbé érezzük megszokottnak és egyebekre. És éppígy léteznek jellegzetes érzések, amelyek egy kívülről megtanult szöveg felmondását kísérik. És a mi esetünkben A semmi olyat nem fog érezni, ami az olvasásra jellemző, viszont lesz talán egy sor olyan érzése, amely a szélhámoskodást jellemzi. |
| 160. De gondold el ezt az esetet: valakinek, aki folyékonyan tud olvasni, odaadunk egy szöveget, amelyet korábban sosem látott, hogy olvassa el. Felolvassa nekünk – de azzal az érzéssel, mintha felmondana valamit, amit kívülről megtanult (ez lehetne valami szer hatása). Mondanánk-e ilyen esetben, hogy a szövegrészt nem igazából olvassa? Azaz: vajon itt is elfogadnánk érzéseit annak kritériumául, hogy olvas-e vagy sem? |
| Vagy vegyük ezt az esetet: egy sor írásjelet mutatunk egy olyan embernek, aki bizonyosfajta szer hatása alatt áll (az írásjeleknek nem kell feltétlenül valamilyen létező ábécéhez tartozniuk), ő meg a jelek számának megfelelően szavakat mond, mintha a jelek betűk volnának, mégpedig úgy, hogy az olvasás minden külső jegyét magán viseli, és az olvasást minden, az olvasásra jellemző érzés is kíséri. (Álmunkban vannak hasonló tapasztalataink; ébredés után mondunk ilyesmit: „Olyan volt, mintha olvasnám a jeleket, holott egyáltalán nem jelek voltak.") Némelyek ilyen esetben hajlamosak lennének azt mondani, hogy az ember olvassa a jeleket. Mások meg azt, hogy nem olvassa őket. – Tegyük fel, hogy az illető egy négy jelből álló csoportot ily módon FENT-nek olvasott (vagy értelmezett) – most mutassuk meg neki ugyanezeket a jeleket fordított sorrendben, és ekkor TNEF-et olvas, és a további kísérletek során így tartja meg mindig a jeleknek ugyanazt az értelmezését; itt nyilván hajlamosak lennénk azt mondani, hogy ad hoc kiagyal magának egy ábécét, és aztán eszerint olvas. |
| 161. Fontold meg azt is, hogy átmenetek folytonos sora köti össze azt az esetet, amikor valaki kívülről felmondja, amit olvasnia kell, és azt, amelyben minden szót betűről betűre olvas, és semmi olyan segítségre sem támaszkodhat, hogy az összefüggésből kitalálná, vagy hogy kívülről tudná. |
| Végezd el ezt a kísérletet: mondd fel a számsort 1-től 12-ig. Most nézz az órád számlapjára, és olvasd ezt a számsort. – Mit neveztél ebben az esetben „olvasás"-nak? Azaz: mit tettél, hogy olvasás legyen belőle? |
| 162. Próbálkozzunk ezzel a magyarázattal: valaki akkor olvas, ha a reprodukciót levezeti a mintából. És ‘mintádnak nevezem azt a szöveget, amelyet olvas vagy lemásol; a diktátumot, amely szerint ír; a partitúrát, amelyből játszik; stb. stb. – Mondjuk, ha megtanítottuk volna valakinek a cirill ábécét, és azt is, hogyan kell az egyes betűket kiejtenie – majd azután elébe teszünk egy olvasmányt, és ő olvassa, miközben minden betűt úgy mond ki, ahogy tanítottuk neki -, akkor csakugyan azt fogjuk mondani, hogy levezeti a szó hangzását az írásképből, mégpedig annak a szabálynak a segítségével, amelyet megadtunk neki. És ez is egy világos esete az olvasásnak. (Azt mondhatnánk, hogy megtanítottuk neki ‘az ábécé szabályát’.) |
| De miért mondjuk, hogy levezette a kimondott szavakat a nyomtatott szavakból? Tudunk-e még valamit azon kívül, hogy megtanítottuk rá, hogyan kell az egyes betűket kimondani, és ő azután hangosan olvasta a szavakat? Talán ezt fogjuk válaszolni: a tanulón látni, hogy a nyomtatott szóról a kimondottra ama szabály szerint tér át, amelyet mi megadtunk neki. – Hogy ez miből látható, az világosabbá válik, ha példánkat megváltoztatjuk, úgy, hogy a tanulónak a szöveget nem felolvasnia, hanem lemásolnia kell, a nyomtatott írást kézírásra kell lefordítania. Mert ebben az esetben a szabályt meg tudjuk neki adni táblázat formájában; az egyik oszlopban állnak a nyomtatott betűk, a másikban a folyóírás. És az, hogy az írást a nyomtatottból vezeti le, abból látható, hogy a táblázatban utánanéz. |
| 163. De mi lenne, ha ezt tenné, és közben az A-t mindig b-re, a B-t c-re, a C-t d-re stb. írná át, a Z-t pedig a-ra? – Hiszen ezt is a táblázat alapján történő levezetésnek neveznénk. – Most a táblázatot a 86. §-beli második séma szerint használja az első helyett – mondhatnánk. |
| Nyilván még az is olyan táblázat szerinti levezetés volna, amit egy olyan nyílséma segítségével lehetne visszaadni, amelyben semmilyen egyszerű szabályszerűséget nem lehet felfedezni. |
| De tételezd fel, hogy az illető nem maradna meg az átírás egyetlen módjánál; hanem az átírás mikéntjét egy egyszerű szabály szerint megváltoztatná: ha egy A-t egyszer n-re írt át, akkor a következő A-t o-ra írja át, a rákövetkezőt meg p-re stb. – De hol van a határ egy ilyen és egy szabálytalan eljárás között? |
| De azt jelenti-e ez ezért, hogy a „levezetni" szónak tulajdonképpen nincsen jelentése, hiszen semmivé foszlani látszik, amint a nyomába eredünk? |
| 164. A (162)-es esetben a „levezetni" szó jelentése világosan állott előttünk. Ám azt mondtuk magunknak, hogy ez csupán egy egészen speciális esete a levezetésnek, egy igen speciális öltözék; s ezt le kellett róla húznunk, ha a levezetés lényegét meg akartuk ismerni. íme, lefejtettük a speciális burkot; de ekkor maga a levezetés tűnt el. – Azért, hogy megtaláljuk a tulajdonképpeni articsókát, kivetkőztettük leveleiből. Mert persze, (162) speciális esete volt a levezetésnek, de a levezetés lényege nem ennek az esetnek a külseje mögött rejtőzködött, hanem ez a ‘külső’ egy eset volt a levezetés eseteinek családjában. |
| És így használjuk az „olvasás" szót is az esetek egy családjára. És különböző körülmények között különböző kritériumokat alkalmazunk arra, hogy valaki olvas. |
| 165. De hát olvasni valami egészen sajátos folyamat! – szeretnénk mondani. Olvass csak el egy nyomtatott oldalt, s akkor majd meglátod; valami különös és felettébb jellegzetes dolog megy itt végbe. – Nos, mi is történik, amikor a nyomtatást olvasom?! Nyomtatott szavakat látok, és szavakat mondok ki. Ám ez természetesen nem minden; mert előfordulhatna, hogy nyomtatott szavakat látok, és szavakat mondok ki, és ez mégsem volna olvasás. Akkor sem, ha a szavak, amelyeket kimondok, azonosak lennének azokkal, amelyeket egy fennálló ábécének megfelelően a nyomtatott szavakról le kell olvasni. – És ha azt mondod, hogy az olvasás egy sajátos élmény, akkor az egyáltalán nem játszik szerepet, hogy az ábécének egy – az emberek által általánosan elismert – szabálya szerint olvasol, vagy sem. – Miben áll tehát az olvasás élményének jellegzetes volta? – Azt szeretném itt mondani: „A szavak, amelyeket kimondok, különös módon jönnek." Ugyanis nem úgy jönnek, mint ha például kitalálnám őket. – Maguktól jönnek. – De ez sem elég; hiszen akkor is eszembe juthatnak szóhangzások, miközben a kinyomtatott szavakra nézek, és ettől még nem olvastam őket. – Itt még azt is mondhatnám, hogy a kimondott szavak nem is úgy jutnak az eszembe, mintha például valami emlékeztetne rájuk. Például nem szívesen mondanám azt: az a nyomtatott szó, hogy „semmi", engem mindig arra a hangzásra emlékeztet, hogy „semmi". – Inkább arról van szó, hogy a kimondott szavak olvasáskor mintegy besurrannak. Nos, egy nyomtatott magyar szót egyáltalán nem tudok úgy megnézni, hogy közben ne játszódnék le egy sajátságos folyamat, a szóhangzás belső hallása. |
166. Azt mondtam, hogy olvasáskor a kimondott szavak „különös módon" jönnek; de mi módon? Nem fikció ez? Figyeljünk meg egyes betűket és ügyeljünk arra, hogyan jön a betű hangja. Olvasd az A betűt. – Nos, hogyan jött a hang? – Semmit sem tudunk róla mondani. – írj most le egy kis latin a-t! – Hogyan jött írás közben a kézmozdulat? Másképpen, mint az előbbi kísérletnél a hang? – Ránéztem a nyomtatott betűkre, és leírtam folyóírással őket; többet nem tudok. – Nézz csak a jelre  és engedd át magad annak, hogy közben egy hang az eszedbe jusson; mondd ki a hangot. Nekem az ‘U’ jutott az eszembe; de nem mondhatnám, hogy abban, ahogyan a hang jött, lényeges különbség lett volna. A különbség abból fakadt, hogy valamelyest más volt a szituáció: előtte azt mondtam magamnak, hogy egy hangnak kell az eszembe jutnia; bizonyos feszültség alakult ki bennem, mielőtt a hang jött. És nem automatikusan mondtam ki az ‘U’ hangot, nem úgy, mint akkor, amikor az U betűt pillantom meg. És a jel sem volt olyan ismerős számomra, mint a betűk. Mondhatni, feszülten néztem a jelet, egyfajta, a formája iránti érdeklődéssel; közben pedig egy fordított szigmára gondoltam. – Képzeld el, hogy ezt a jelet most rendszeresen úgy kellene használnod, mint a betűket; így hát hozzászoksz ahhoz, hogy amikor megpillantod, egy bizonyos hangot kimondj, mondjuk az ‘s’ hangot. Tudunk-e többet mondani, mint hogy egy bizonyos idő után, amikor a jelet nézzük, ez a hang automatikusan jön? Azaz: ha megpillantom, többé nem kérdezem magamtól, „Milyen betű ez?"; s természetesen nem is mondom már magamnak: „Ennél a jelnél az ‘s’ hangot akarom kimondani" – sem azt: „Ez a jel valahogyan az ‘s’ hangra emlékeztet engem." |
| Az „egészen sajátos" (atmoszféra) kifejezés grammatikája. |
| Azt mondjuk: „Ennek az arcnak egészen sajátos kifejezése van", és keressük a szavakat, amelyek e kifejezést jellemzik. |
| (Vesd össze ezzel a következő elgondolást: az emlékképet a többi képzeletbeli képtől különös jegy különbözteti meg.) |
| 167. Mi van hát azzal a mondattal, hogy az olvasás mégiscsak ‘valami egészen sajátos folyamat? Csak annyit jelenthet, hogy olvasás közben mindig egy bizonyos folyamat megy végbe, amelyre ráismerünk. – De ha egy mondatot egyszer nyomtatásban olvasok, másszor pedig morzejelek alapján írok le, akkor itt vajon valóban ugyanaz a lelki folyamat játszódik le? – Másfelől, persze, van egyfajta egyformaság abban az élményben, amelyet egy nyomtatott oldal olvasása vált ki bennünk. Mert hiszen a folyamat egyforma. És nagyon is könnyen érthető, hogy ez a folyamat különbözik például attól, amikor tetszőlegesen húzott vonásokat megpillantva jutnak szavak az eszünkbe. – Hiszen már egy nyomtatott sor puszta megpillantása is rendkívül jellegzetes, azaz egy egészen speciális kép: a folyton ismétlődő betűk, amelyek nagyjából mind ugyanolyan nagyságúak és alakjukra is rokonok; a szavak pedig, amelyek nagyrészt állandóan ismétlődnek és végtelenül ismerősek a számunkra, éppúgy, mint a jól ismert arcok. – Gondolj csak arra a kellemetlen érzésre, amelyet az kelt bennünk, ha egy szó helyesírását megváltoztatják. (És azokra a még mélyebb érzésekre, amelyeket a szavak írásával kapcsolatos kérdések kavartak fel.) Persze, nem minden jelforma vésődött mélyen belénk. Például a logika algebrájában egy jelet tetszőleges másikkal helyettesíthetünk, anélkül, hogy mély érzések kavarodnának fel bennünk. – |
| Fontold meg, hogy a látott szókép hasonló mértékben ismerős a számunkra, mint a hallott szó. |
| 168. Másképpen is siklik a pillantás végig a nyomtatott soron, mint egy sor tetszés szerinti horgon és kacskaringón. (És itt nem arról beszélek, amit az olvasó szemmozgásának megfigyelésével lehet megállapítani.) A pillantás – szeretnénk mondani – minden ellenállás nélkül siklik, anélkül, hogy megakadna; de azért nem csúszik. A képzeletben pedig eközben önkéntelen beszéd játszódik le. És így megy ez, ha németül vagy más nyelveken olvasok; így van a nyomtatott és az írott szövegeknél is, és a különböző írásformáknál is. – De mi az mindebből, ami az olvasásra mint olyanra nézve lényeges? Nincs közte olyan jellemvonás, amely az olvasás minden esetében előfordulna! (Vesd össze az olyan szavak olvasását, amelyek csupa nagybetűvel vannak nyomva – mint néha a rejtvények megfejtése – azzal a folyamattal, ahogyan a megszokott nyomtatott írást olvassuk. Mennyire más folyamat! – Vagy hasonlítsd össze azzal, ahogyan írásunkat jobbról balra olvasnánk.) |
| 169. De nem érzünk-e olyasmit, amikor olvasunk, hogy beszédünket valahogyan okozzák a szóképek? – Olvass el egy mondatot – és most nézz végig a |
| &8§&§§§+%8!’§ |
| soron és mondj közben egy mondatot. Nem érezhető vajon, hogy az első esetben a beszéd összekötődött a jel megpillantásával, a másodikban pedig a jel meglátásával párhuzamosan játszódik le, anélkül, hogy kapcsolat volna közöttük? |
| De miért mondod, hogy kauzális összefüggést éreztünk? Hiszen az ok-okozati kapcsolat valami olyasmi, amit kísérletek segítségével állapítunk meg; úgy például, hogy a folyamatok szabályos egybeesését megfigyeljük. Végtére is hogyan mondhatnám, hogy azt, amit ilyenformán kísérleti úton megállapítottam, érzem? (Mindazonáltal igaz, hogy hatást nemcsak szabályszerű egybeesés megfigyelésével állapítunk meg.) Még inkább mondhatnám, hogy érzem, a betűk alapján olvasok így és így. Mert ha valaki megkérdez: „Miért így olvasol?" – akkor ezt a betűkkel indoklom, amelyek ott állnak. |
| De mit jelentsen az, hogy az indoklást, amelyet ki- mondtam, amelyet gondoltam – érzem? Azt szeretném mondani: olvasáskor úgy érzem, hogy a betűk bizonyos befolyást gyakorolnak rám,– ám azt nem érzem, hogy ez a sor tetszőleges kacskaringó befolyásolná, amit mondok. – Hasonlítsunk össze ismét egy egyedülálló betűt egy ilyen kacskaringóval! Akkor is azt mondanám, hogy érzem az „i" befolyását, ha ezt a betűt olvasom? Természetesen van különbség aközött, hogy az i hangot akkor mondom-e, amikor az „i"-t látom, vagy akkor, amikor a „§"-t. Nagyjából az a különbség, hogy amikor a betűt pillantom meg, belül automatikusan, sőt, akaratom ellenére hallom az i hangot; amikor pedig a betűt hangosan olvasom, kisebb erőfeszítésbe kerül kimondanom, mint ha a „§"-t látom. Azaz – így van, amikor a kísérletet végzem; de természetesen nem így van, ha, véletlenül a „§" jelre pillantván, mondjuk egy olyan szót mondok ki, amelyben az i hang előfordul. |
| 170. Soha nem is jutottunk volna a gondolatra, hogy olvasás közben érezzük a befolyást, amelyet a betűk gyakorolnak ránk, ha a betűk hatását nem vetettük volna össze a tetszőleges vonásokéval. Itt pedig csakugyan észreveszünk különbséget. És ezt a különbséget befolyásként, illetve a befolyás hiányaként értelmezzük. |
| És különösen akkor hajlunk erre az értelmezésre, ha szándékosan lassan olvasunk – például azért, hogy lássuk, mi történik, amikor olvasunk. Amikor úgyszólván egészen szándékosan a betűkre hagyatkozunk, és hagyjuk, hogy vezessenek bennünket. De ez a ‘hagyni, hogy vezessenek’ ismét csak abban áll, hogy a betűket jól megnézem magamnak – például bizonyos más gondolatokat kikapcsolok. |
| Az a tévképzetünk támad, hogy egy érzés révén úgyszólván egy összekapcsoló mechanizmust érzékelünk a szókép és a között a hang között, amelyet kiejtünk. Mert ha a befolyás, az okozás, az irányítottság élményéről beszélek, akkor ez azt kell hogy jelentse: úgyszólván érzem azoknak az emelőknek a mozgását, amelyek a betű megpillantását a beszéddel összekapcsolják. |
| 171. Azt az élményemet, amelyet egy szó olvasásakor érzek, kifejezhettem volna más szavakkal is találóan. Mondhatnám például, hogy a leírtak sugalmazzák nekem a hangokat. – De mondhatnám azt is, hogy amikor olvasok, a betű és hang egységet alkot – úgyszólván ötvözetet. (Hasonló egybeolvadás tapasztalható például a híres emberek arca és a nevük csengése között. Szinte úgy érezzük, hogy ez a név az egyetlen helyes kifejezés erre az arcra.) Amikor ilyen egységet érzek, mondhatnám azt: látom vagy hallom a hangot a leírt szóban. – |
| Ám olvass el most egyszer úgy néhány nyomtatott mondatot, ahogyan általában teszed, amikor nem gondolsz az olvasás fogalmára; és kérdezd meg magadtól, hogy voltak-e olvasás közben ilyen élményeid az egységről, a befolyásról stb. – Ne mondd, hogy tudattalanul voltak! Ne hagyjuk azt se, hogy ez a kép félrevezessen bennünket: „ha ‘közelebbről nézzük’, akkor ezek a jelenségek megmutatkoznak"! Ha azt kell leírnom, hogyan fest egy tárgy távolról nézve, úgy ez a leírás nem lesz pontosabb attól, ha megmondom, hogy közelebbről megvizsgálva mit lehet rajta észrevenni. |
| 172. Gondoljunk arra az élményre, amikor vezetnek bennünket! Tegyük fel magunknak a kérdést: miben áll ez az élmény, amikor például egy úton vezetnek bennünket? – Képzeld el ezeket az eseteket: |
| Egy játszótéren vagy, mondjuk bekötött szemmel, és valaki kézenfogva vezet, hol balra, hol jobbra; folyton lesned kell, hogyan húz a kezével, és arra is ügyelned kell, hogy egy váratlan húzásnál meg ne botolj. |
| Vagy pedig: valaki erőszakkal von a kezednél fogva oda, ahova te nem akarod. |
| Vagy: a táncpartnered vezet; igyekszel olyan fogékonnyá válni, amennyire csak lehetséges, hogy kitaláld a szándékát, és követni tudd a legenyhébb nyomást is. |
| Vagy: valaki egy sétaúton vezet téged; közben beszélgettek; bárhová megy, te is mész vele. |
| Vagy: egy földút mentén haladsz, hagyod, hogy vezessen. |
| Ezek a szituációk mind hasonlítanak egymáshoz; de mi az, ami az összes élményben közös? |
| 173. „De az, hogy vezetnek – mégiscsak sajátos élmény!" – Erre az a válasz: te most az irányítottság egy sajátos élményére gondolsz. |
| Ha olyasvalakinek az élményét akarom elképzelni, akit az egyik korábbi példában a nyomtatott szöveg és a táblázat vezetett, akkor elképzelem, amint ‘lelkiismeretesen’ utánanéz stb. Sőt, közben még bizonyos arckifejezést is öltök (például egy lelkiismeretes könyvelőét). Ezen a képen nagyon lényeges például a gondos igyekezet; egy másikon viszont az a fontos, hogy az illető a saját akaratát teljesen kikapcsolja. (De képzeld csak el, hogy valaki a gondos igyekezet arckifejezésével – s miért nem mindjárt érzésével? – tesz olyan dolgokat, amelyeket a hétköznapi embernél a figyelmetlenség jelei kísérnek. – Gondos tehát? Képzeld el például, hogy az inas – a gondos igyekezet külső jegyeit mutatva – a teástálcát mindenestül, ami csak rajta van, a padlóra ejti.) Ha egy ilyen meghatározott élményt idézek magam elé, akkor olybá tűnik a számomra, mintha ez lenne az élménye annak, hogy vezetnek (vagy olvasok). Ám ekkor megkérdezem magamtól: mit teszel? – Ránézel minden jelre, ilyen arcot vágsz hozzá, nagy gonddal írod a betűket (és hasonlók). – Ez tehát az élmény, hogy vezetnek? – Itt szeretném azt mondani: „nem, ez nem az: az valami bensőbb, valami lényegibb." – Olyan ez, mintha előbb ezek a többé-kevésbé lényegtelen folyamatok mind be- burkolództak volna egy bizonyos atmoszférába, amely aztán, ha alaposan odanézek, elillan. |
| 174. Kérdezd meg magadtól, hogyan húzol ‘gonddal’ egy szakaszt úgy, hogy egy adott szakaszra párhuzamos legyen – más alkalommal pedig úgy, hogy szöget zárjon be vele. – Mi a gondosság élménye? Itt rögvest egy bizonyos arckifejezés, egy mozdulat jut az eszedbe – és erre azt szeretnéd mondani: „márpedig ez egy bizonyos belső élmény." (Amivel természetesen semmivel sem mondtál többet.) |
| (Ez itt összefügg a szándék, az akarat lényegére irányuló kérdéssel.) |
| 175. Rajzolj a papírra egy sofőrt, mindegy, milyet, amilyet csak akarsz. – És most másold le a sofőrt a rajz mellé, engedd, hogy a rajz vezessen. – Szeretném azt mondani: „Kétségtelen! Most hagytam magam vezetni. De mi jellegzetes van abban, ami történt? Ha elmondom, mi történt, akkor már nem is találom jellegzetesnek." |
| De vedd most észre: Amíg hagyom vezetni magam, addig minden teljesen egyszerű, semmi különöset nem veszek észre; de utána, amint megkérdezem magam, mi történt az előbb, úgy tűnik, valami olyan volt, ami leírhatatlan. Utána semmilyen leírás nem elegendő. Úgyszólván nem tudom elhinni, hogy pusztán odanéztem, ilyen arcot vágtam, a vonást meghúztam. – De hát emlékszem valami másra? Nem; és mégis az az érzésem, hogy ennek a valaminek ott kellett volna lennie; mégpedig akkor érzem így, ha eközben a „vezetni", a „befolyás" szót és hasonló kifejezéseket mondok magamnak. „De hát mégiscsak vezettek'– mondom magamnak. – Csak ekkor jelenik meg ennek az éteri, megfoghatatlan befolyásnak az eszméje. |
| 176. Amikor utólag az élményre gondolok, az az érzésem, hogy a lényeges benne: ‘egy befolyásnak az élménye’, egy kapcsolaté – ellentétben a jelenségek valamilyen puszta egyidejűségével: egyszersmind azonban nem szeretnék egyetlen megélt jelenséget sem „a befolyás élményéinek nevezni. (Ebben gyökeredzik az elgondolás, miszerint az akarat nem jelenség.) Szeretném azt mondani, hogy megéltem a ‘mert’-eV, ám mégsem akarok egyetlen jelenséget sem „a mert élményéinek nevezni. |
| 177. Szeretném azt mondani: „Megélem a mértét." De nem azért, mert emlékszem erre az élményre; hanem, mert amikor elgondolkozom azon, hogy egy ilyen esetben mit is élek meg, akkor ezt a ‘miért’-fogalom (vagy a ‘befolyás’-, vagy az ‘ok’-, vagy a ‘kapcsolat’-fogalom) közegén keresztül szemlélem. – Mert persze helyesen mondom, hogy ezt a vonalat a minta hatása alatt húztam. Ez azonban nem egyszerűen abban áll, amit aközben érzek, hogy a vonalat meghúzom – hanem adott körülmények között például abban, hogy a vonalat a másikkal párhuzamosan húzom; noha ez megint csak nem általában véve lényeges az irányítottság szempontjából. – |
| 178. Azt is mondjuk: „Hiszen látod, hogy hagyom magam vezetni" – és mit lát, aki ezt látja? |
| Ha azt mondom magamnak: „Igenis vezetnek" – akkor ehhez esetleg még egy kézmozdulatot is teszek, amely a vezetést kifejezi. – Tégy egy ilyen kézmozdulatot, akárha valakit körbevezetnél, és aztán tedd fel magadnak a kérdést, hogy miben áll az, hogy ez a mozdulat irányít. Hiszen itt senkit sem vezettél. És a mozdulatot mégis szeretnéd ‘irányító’-nak nevezni. A mozdulat és az érzés tehát nem tartalmazta a vezetés lényegét, és mégis arra késztetett, hogy ezt a megjelölést alkalmazzad. Éppenséggel a vezetés egyik megjelenési formája erőlteti ránk ezt a kifejezést. |
| 179. Térjünk vissza (151)-es esetünkhöz. Világos: nem mondanánk, hogy B azért mondja jogosan a „Most tudom tovább" szavakat, mert a képlet eszébe jutott – ha tapasztalatunk szerint nem állna fenn összefüggés az „eszébe jut – kimondja", „felírja – ténylegesen folytatja a képletet és a sort" között. Ilyen összefüggés pedig nyilvánvalóan fennáll. – És ekkor úgy vélhetné az ember, hogy a „Tudom folytatni" mondat annyit jelent: „Van egy élményem, amely tapasztalataim szerint a sor folytatásához vezet." De erre gondol-e B, amikor azt mondja, hogy képes folytatni? Lelki szemei előtt lebeg közben ez a mondat, vagy netán készen áll arra, hogy a mondattal magyarázza, mire gondol? |
| Nem. A „Most tudom tovább" szavakat helyesen használta, amikor a képlet az eszébe jutott: mármint bizonyos körülmények között. Ilyen képletet használt már korábban is, például amikor algebrát tanult. – Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a kijelentés csak rövidítése mindazon körülmények leírásának, amelyek nyelvjátékunk színterét alkotják. – Gondolj arra, hogyan tanuljuk meg használni a „most tudom tovább", „most képes vagyok folytatni" stb. kifejezéseket; hogy a nyelvjátékok mely családjában tanuljuk használatukat. |
| Elképzelhetjük azt az esetet is, hogy B lelkében semmi más nem történt, mint hogy hirtelen azt mondta: „Most tudom tovább"– mondjuk a megkönnyebbülés érzésével; és hogy erre a számsort tényleg továbbmondja, anélkül, hogy a formulát használná. És – bizonyos körülmények között – ilyenkor is azt mondanánk, hogy tudta tovább. |
| 180. így használjuk ezeket a szavakat. Ebben az utóbbi esetben például teljesen félrevezető volna, ha a szavakat „egy lelkiállapot leírásáénak neveznénk. – Inkább „szignálénak lehetne őket itt hívni; és hogy a szignált helyesen használták-e, ezt annak alapján ítéljük meg, amit az illető tovább tesz. |
| 181. Hogy ezt megértsük, mérlegelnünk kell a következőket is: tegyük fel, hogy B azt mondja, tudja tovább – de amikor folytatni akarja, megakad, és nem képes rá. Azt kell-e erre mondanunk: jogtalanul mondta, hogy tudja folytatni, vagy pedig azt: akkor tudta volna folytatni, csak most nem képes rá? – Világos, hogy különböző esetekben különböző dolgokat fogunk mondani. (Mérlegeld az esetek mindkét fajtáját.) |
| 182. Az „illeni", „képesnek lenni", „megérteni" szavak grammatikájához. Feladatok: 1) Mikor mondjuk, hogy egy H henger illik Ü üres hengerbe? Csak amíg H Ü-ben benne van? 2) Olykor ezt mondjuk: H ettől és ettől az időtől kezdve megszűnt Ü-be illeni. Milyen kritériumokat használunk egy ilyen esetben annak megállapítására, hogy a dolog ekkor történt? 3) Mit tekintünk annak kritériumául, hogy egy test egy bizonyos időben megváltoztatta súlyát, ha akkor nem volt rajta a mérlegen? 4) Tegnap tudtam a verset kívülről; ma már nem tudom. Mely esetekben van értelme a kérdésnek: „Mikor szűntem meg kívülről tudni"? 5) Valaki megkérdez: „Képes vagy ezt a súlyt megemelni?" Azt válaszolom: „Igen." Erre az illető azt mondja: „Akkor tedd meg!" – s ekkor nem bírom felemelni. Milyen körülmények között fogadnánk el igazolásképp: „Amikor ‘Igen’-t válaszoltam, akkor képes voltam rá, csak most nem"? |
| A kritériumok, amelyeket az ‘odaillésre’, ‘képességre’, ‘megértésre’ elfogadunk, sokkal összetettebbek, mint amilyennek első pillantásra mutatják magukat. Vagyis bonyolultabb a játék ezekkel a szavakkal, bonyolultabb a használatuk a nyelvi érintkezésben, amelynek eszközei – más a szerepük nyelvünkben, nem az, amit hajlamosak vagyunk hinni. |
| (Ezt a szerepet kell megértenünk ahhoz, hogy a filozófiai paradoxonokat feloldjuk. És rendszerint ezért elégtelen ehhez a definíció; és kivált nem elég a megállapítás, hogy egy szó ‘definiálhatatlan’.) |
| 183. Hogyhogy: akkor hát a „Most tudom folytatni" mondat a (151)-es esetben ugyanazt jelentette, mint a „Most eszembe jutott a képlet", vagy valami mást? Azt mondhatjuk, hogy ennek a mondatnak, ilyen körülmények között ugyanaz az értelme, mint a másiknak (vagy ugyanazt a szolgálatot teszi, mint a másik). De azt is mondhatjuk, hogy ennek a két mondatnak általában nem ugyanaz az értelme. Azt mondjuk: „Most tudom folytatni, úgy értem, tudom a képletet"; miként azt is: „El tudok menni, azaz van időm"; de azt is: „El tudok menni, azaz már elég erős vagyok"; avagy: „El tudok menni, már ami a lábam állapotát illeti" – amikor tudniillik a járásnak ezt a feltételét más feltételekkel állítjuk szembe. |
| Itt azonban óvakodnunk kell, nehogy azt higgyük: az eset természetéből adódóan létezik valamiféle összesség, mely minden feltételt magában foglal (például annak valamennyi feltételét, hogy valaki jár), s így, ha ezek mind teljesültek, az illető úgyszólván nem tudna mást tenni, mint járni. |
| 184. Egy dallamra próbálok emlékezni, de nem jut eszembe; hirtelen azt mondom, „Most tudom!", és eléneklem. Milyen volt, amikor hirtelen tudtam? Hiszen csak nem juthatott teljes egészében ebben a pillanatban az eszembe! – Talán azt mondod: „Különös érzés, olyan, mintha most itt volna" – de vajon itt van-e most? Mi van, ha most elkezdem énekelni, és megakadok? – Igen ám, de nem lehettem-e abban a pillanatban mégis biztos benne, hogy tudom? Valamilyen értelemben tehát mégiscsak itt volt! – De milyen értelemben? Bizonyára azt mondod, hogy a dallam akkor van itt, ha az illető például végigénekli vagy ha lélekben az elejétől a végéig meghallgatja. Természetesen nem tagadom, hogy a kijelentésnek, amely szerint a dallam itt van, egészen más értelmet is lehet adni – például azt, hogy van egy cédulám, amelyre fel van írva. – És miben áll az, hogy az illető ‘bizonyos’ benne, hogy tudja? – Természetesen lehet azt mondani: ha valaki meggyőződéssel mondja, hogy most tudja a dallamot, úgy a dallam ebben a pillanatban (valahogyan) teljes egészében lelki szemei előtt lebeg – és ez magyarázza „a dallam teljes egészében előtte van" szavakat. |
| 185. Menjünk csak vissza (143)-as példánkhoz. A tanuló most – a szokásos kritériumok alapján ítélve – tudja a tőszámnevek sorát. Ekkor megtanítjuk neki, hogy a tőszámnevek más sorozatait is felírja, és elérjük, hogy például a „+n" formájú parancsokra a |
| 0, n, 2n, 3n, |
| stb. formájú sorozatokat írja fel; tehát a „+1" parancsra a tőszámok sorát. – Tegyük fel, hogy az 1000-ig terjedő számok körében végeztük el gyakorlatainkat, továbbá, hogy azt, hogy a tanuló érti-e, ugyanebben a körben szúrópróbákkal ellenőriztük. |
| Ekkor utasítjuk a tanulót, hogy egy sorozatot (mondjuk a ,,+2"-t) 1000 fölött is folytasson – mire ő ezt írja: 1000, 1004, 1008, 1012. |
| Azt mondjuk neki: „Nézd, mit csinálsz!" – Nem érti, mit akarunk. Azt mondjuk: „Hiszen kettőt kellett volna hozzáadnod; nézd, hogyan kezdted el a sort!" – Ő azt válaszolja: „Igen! Talán nem helyes? Azt hittem, így kell csinálnom." – Vagy tételezd fel, hogy a sorra mutat, és azt mondja: „De hiszen ugyanúgy folytattam!" – Ekkor mit sem segítene rajtunk, ha azt mondanánk: „De hát nem látod ...?" – és a régi magyarázatokat és példákat ismételnénk neki. – Ilyen esetben például azt mondhatnánk: ez az ember természettől fogva úgy érti – magyarázatunk alapján – azt a parancsot, mint mi ezt: „1000-ig adj hozzá mindig 2-t, 2000-ig 4-et, 3000-ig 6-ot stb." |
| Ez olyasféle eset volna, mintha egy ember egy rámutató kézmozdulatra természettől fogva úgy reagálna, hogy az ujjhegytől a csukló irányába pillantana, ahelyett, hogy arra nézne, amerre az ujjhegy mutat. |
| 186. „Az, amit mondasz, tehát arra fut ki, hogy a ‘+n’ parancs helyes követéséhez minden lépésnél új belátásra – intuícióra – van szükség." – A helyes követéshez! Hogyan dől el hát, hogy egy bizonyos ponton melyik a helyes lépés? – „A helyes lépés az, amelyik a paranccsal – úgy, ahogyan a parancsot értették – összhangban van." – Tehát akkor, amikor a „+2" parancsot adtad, úgy értetted, hogy a tanulónak 1000 után 1002-t kell írnia, és akkor azt is gondoltad, hogy 1866 után 1868-at, 100034 után pedig 100036-ot stb. – végtelen számú ilyen mondatra gondoltál? – „Nem; arra gondoltam, hogy minden szám után, amelyet leír, a rá következő másodikat kell leírnia; és a maga helyén az összes ilyen mondat ebből következik." – De hiszen éppen az a kérdés, hogy egy adott helyen mi következik a mondatból. Továbbá még az is kérdés, hogy mit kell egy adott helyen az illető mondattal való „megegyezésnek" neveznünk (illetve azzal a véleménnyel való megegyezésnek, amelyet annak idején a mondatba öntöttél – bármi legyen is ez a vélemény). Majdhogynem helyesebb volna azt mondani, hogy minden ponton új döntésre van szükség, semmint azt, hogy minden ponton intuícióra van szükség. |
| 187. „De én már akkor is tudtam, amikor a parancsot adtam, hogy 1000 után 1002-t kell írnia!" – Kétségkívül; sőt, azt is mondhatod, hogy akkor erre gondoltál; csak ne hagyd, hogy a „tudni" és a „gondolni" szavak grammatikája félrevezessen. Hiszen nem úgy érted, hogy az 1000-től az 1002-re vezető lépésre gondoltál akkor – és ha gondoltál is rá, másokra viszont nem. Ez a te „Én már akkor tudtam ..."-od körülbelül ezt jelenti: „Ha akkor megkérdeztek volna, hogy a tanulónak melyik számot kell az 1000 után írnia, akkor azt feleltem volna, hogy l1002’-t." És ebben nem kételkedem. Ez nagyjából olyasfajta feltételezés, mint ez: „Ha akkor vízbe esett volna, én utánaugrottam volna." – Mi a téves hát elgondolásodban? |
| 188. Itt először is azt szeretném mondani: a te elképzelésed az volt, hogy azzal az aktussal, hogy a parancsot gondoltad, a maga módján már valamennyi köztes lépés megtörtént: a lelked, miközben a parancsot gondolod, mintegy előrerepül, és valamennyi közbülső lépést megteszi, még mielőtt testi valódban bármelyikhez is elérkeztél volna. |
| Tehát olyan kifejezésekre hajlottál, mint: „A lépések tulajdonképpen már megestek; még mielőtt írásban, szóban vagy gondolatban megtettem volna őket." És mintha a köztes lépések valamely egyedülálló módon előre meg lettek volna határozva, anticipálva lettek volna – ahogyan csak a gondolás tudja a valóságot anticipálni. |
| 189. „De így a köztes lépéseket nem határozza meg az algebrai formula?" – A kérdésben hiba van. |
| „A köztes lépéseket a .... formula határozza meg" a kifejezést használjuk. Hogyan használjuk? – Beszélhetünk, teszem azt, arról, hogy neveléssel (betanítással) el lehet érni, hogy az emberek az y=x2 formulát úgy használják, hogy mindig mindenki, ha x helyére ugyanazt a számot helyettesíti be, ugyanazt a számot kapja eredményül y-ra. Vagy mondhatjuk azt: „Ezeket az embereket úgy idomították, hogy a ‘+3’ parancsra ugyanazon a ponton mindannyian ugyanazt a lépést tegyék meg. Ezt így fejezhetjük ki: a ‘+3’ parancs ezen emberek számára mindig teljesen megszabja, hogyan jussanak el az egyik számtól a következőig." (Szemben más emberekkel, akik nem tudják, hogy erre a parancsra mit kell tenniük; vagy akik ugyan teljes biztonsággal reagálnak rá, ám mindegyik másképpen.) |
| Másfelől viszont a különféle képleteket és a hozzájuk tartozó különböző használati módokat (az idomítás különböző fajtáit) szembe is állíthatjuk egymással. Ekkor bizonyos fajtájú formulákat (és a hozzájuk tartozó alkalmazási módok formuláit) olyan „formuláknak" nevezzük, „amelyek egy adott x-hez egy y számot rendelnek hozzá", másfajta formulákat pedig olyanoknak, „amelyek egy adott x-hez nem határozzák meg az y számot". (y=x2 az első fajtából való volna, y*x2 pedig a másodikból.) Ekkor az „A .... képlet meghatároz egy y számot" mondat a képlet formájáról szóló kijelentés – és ekkor az olyan mondatokat, mint: „A formula, amelyet leírtam, meghatározza y-t" vagy „Itt áll egy formula, amely y-t határozza meg", meg kell különböztetni az ilyenfajta mondattól: „Az 'y=x2 formula egy adott x-hez rendeli hozzá az y számot". Az „Áll ott olyan képlet, amely y-t meghatározza?" kérdés ekkor ugyanazt jelenti, mint: „Ilyen vagy olyan típusú képlet áll ott?" – Ám hogy mit kezdjünk egy olyan kérdéssel, mint „y=x2 olyan képlet-e, amely egy adott x-hez hozzárendeli y-t?" – nos, ez nem minden további nélkül világos. Egy ilyen kérdést mondjuk egy tanulóhoz lehetne intézni, hogy ellenőrizzük, érti-e a „hozzárendelni" szó használatát; vagy lehetne matematikai feladat, amely arra irányul, hogy egy meghatározott rendszerben bizonyítsuk, hogy x-nek csak egy négyzete van. |
| 190. Erre azt mondhatjuk: „Ahogy az ember a képletet érti, az határozza meg, hogy milyen közbülső lépéseket kell megtennie." Mi a kritériuma annak, hogy a képletet hogyan értjük? Nagy vonalakban az a mód, ahogyan mindig is használjuk őket, ahogyan használatukat megtanították nekünk. |
| Azt mondjuk például valakinek, aki egy számunkra ismeretlen jelet használ: „Ha azon, hogy ‘x!2’, azt érted, hogy x2, akkor y-ra ezt az értéket kapod, ha viszont azt érted rajta, hogy 2x, akkor amazt." —Kérdezd csak meg magadtól: hogyan csináljuk, hogy ‘x!2’-en egyszer ezt, másszor meg azt értjük? |
| Tehát így képes az úgy-értés a köztes lépéseket előre meghatározni. |
| 191. „Olyan ez, mintha a szó egész használatát egy csapásra meg tudnánk ragadni." – Például mint mit? – Nem képes-e tán az ember a használatot – bizonyos értelemben – egy csapásra felfogni? És milyen értelemben nem vagy erre képes? – Ez éppolyan, mintha valamely még sokkal közvetlenebb értelemben is képesek volnánk ‘egy csapásra megragadni’. – De van hozzá mintád? Nincsen. Csupáncsak ez a kifejezésmód kínálkozik számunkra – egymást keresztező képek eredményeképp. |
| 192. Nincsen mintád ehhez a minden mértéket meghaladó tényhez, és elcsábulsz, hogy felettes-kifejezést használj. (Filozófiai szuperlatívusznak lehetne ezt nevezni.) |
| 193. A gép mint saját működési módjának szimbóluma: mintha a gép – mondhatnám elsőre – működési módját már eleve magában hordozná. Mit jelent ez? – Attól, hogy a gépet ismerjük, már minden egyéb – tudnillik az, hogy milyen mozgásokat fog végezni – teljesen meghatározottnak tűnik. |
| Úgy beszélünk, mintha ezek a részek csak így tudnának mozogni, és semmi mást nem is tehetnének. Hogyan hát – elfelejtkezünk tehát a lehetőségről, hogy a részek meghajolhatnak, eltörhetnek, elolvadhatnak stb.? Igen; sok esetben egyáltalán nem gondolunk erre. Úgy használjuk a gépet, illetve a gép képét, mint egy bizonyosfajta működés szimbólumát. Közöljük például valakivel ezt a képet, és feltételezzük, hogy ő a részek mozgásának jelenségeit levezeti belőle. (Mint ahogyan megadhatunk valakinek egy számot úgy, hogy azt mondjuk, a huszonötödik szám az 1, 4, 9, 16, .... sorban.) |
| „Mintha a gép működési módját már eleve magában hordozná" – ez azt jelenti: hajlunk arra, hogy a gép eljövendő mozgásait a maguk meghatározottságában olyan tárgyakhoz hasonlítsuk, amelyek már benne vannak egy ládában, és most előszedjük őket. – Viszont nem beszélünk így, ha arról van szó, hogy egy gép tényleges viselkedését jósoljuk meg. Ekkor általában nem feledkezünk meg a részek deformációjának lehetségességéről stb. – így beszélünk viszont, amikor azon csodálkozunk, hogyan is tudjuk a gépet egy mozgásmód szimbólumaként használni – hiszen a gép egészen másképpen is tud mozogni. |
| Azt mondhatnánk, hogy a gép vagy a gép képe – egy olyan képsornak a kezdete, amelyet ebből az első képből tanultunk meg levezetni. |
| Ám ha megfontoljuk, hogy a gép mozoghatott volna másképpen is, akkor olybá tűnhet, mintha a gépben mint szimbólumban még inkább meghatározottan benne kellene lennie, hogy miként mozoghat, mint a valódi gépben. Ekkor nem érhetnénk be annyival, hogy ezek tapasztalatunk szerint előre meghatározott mozgások legyenek, hanem megkövetelnénk, hogy – valamely misztikus értelemben – tulajdonképpen már eleve jelenvalók legyenek. És csakugyan igaz, hogy a gépnek mint szimbólumnak a mozgása másképpen van előre meghatározva, mint egy adott valódi gépnek. |
| 194. Mikor is gondoljuk, hogy a gép valamilyen misztikus módon már tartalmazza lehetséges mozgásait? – Nos, amikor filozofálunk. S mi visz rá bennünket, hogy ezt gondoljuk? Az, ahogyan a gépről beszélünk. Azt mondjuk például: a gépnek ilyen mozgáslehetőségei vannak (ezekkel rendelkezik); az eszményien konok gépről beszélünk, amely csak így és így képes mozogni. |
| – A mozgás lehetősége – mi ez? Nem a mozgás; de láthatólag nem is pusztán fizikai feltétele a mozgásnak – nem az például, hogy a csapágy és a csap között bizonyos mozgástér van, és a csap a csapágyba nem illeszkedik túl szorosan. Ez ugyan tapasztalatunk szerint a mozgás előfeltétele, de a dolgot másképpen is el lehetne képzelni. A mozgáslehetőség inkább valamiféle árnyéka lehet a mozgásnak magának. De ismersz-e ilyen árnyékot? Árnyékon pedig nem a mozgás valamely képét értem – hiszen az ilyen kép nem feltétlenül éppen ennek a mozgásnak a képe. De ennek a mozgásnak a lehetősége nem lehet más, mint éppen ennek a mozgásnak a lehetősége. (Nézd, milyen magasra csapnak itt a nyelv hullámai!) |
| A hullámok rögvest lecsendesednek, amint megkérdezzük magunktól: hogyan is használjuk „a mozgás lehetősége" kifejezést, ha egy gépről beszélünk? – De honnét származtak akkor a különös gondolatok? Nos, megmutatom neked a mozgás lehetőségét, mondjuk úgy, hogy a mozgásról egy képet mutatok: ‘tehát a lehetőség valami olyasmi, ami a valósághoz hasonlít’. Azt mondjuk: „még nem mozog, de már benne van a mozgás lehetősége"– ‘a lehetőség tehát valami olyasmi, ami a valósághoz nagyon közel van’. Abban kételkedhetünk ugyan, hogy ez és ez a fizikai feltétel lehetővé teszi-e ezt a mozgást, de azt soha nem vitatjuk, hogy ez lenne-e a lehetősége ennek vagy annak a mozgásnak: ‘tehát a mozgás lehetősége és maga a mozgás között egyedülálló viszony van; szorosabb viszony, mint a kép és a tárgya között’; abban ugyanis lehet kételkedni, hogy ez a kép ennek vagy annak a tárgynak a képe-e. Mondunk ilyet: „Atapasztalat meg fogja mutatni, hogy ez adja-e a csapnak ezt a mozgáslehetőséget", ilyet viszont nem: „Atapasztalat majd megmutatja, hogy ez ennek a mozgásnak a lehetősége-e"; ‘az tehát nem tapasztalati tény, hogy ez a lehetőség éppen ennek a mozgásnak a lehetősége’. |
| Figyelmet szentelünk annak, hogy ezekről a dolgokról szólva miként fejezzük ki magunkat, ám nem értjük, hanem félreértelmezzük önnön kifejezésmódunkat. Amikor filozofálunk, olyanok vagyunk, mint a vadak, mint a primitív emberek, akik hallják a civilizált emberek kifejezésmódját, félreértelmezik azt, s így értelmezésükből a legkülönösebb következtetéseket vonják le. |
| 195. „De én nem úgy értem a dolgot, hogy amit most (amikor felfogok valamit) teszek, az a majdani használatot kauzálisán és tapasztalatilag meghatározza, hanem úgy értem, hogy valami különös módon maga ez a használat van valamilyen értelemben jelen." – De hiszen ‘valamilyen értelemben’ jelen is van! Abban, amit mondasz, tulajdonképpen csak a „különös módon" kifejezés helytelen. A többi helyes; és a mondat csak akkor tűnik különösnek, ha egy másik nyelvjátékot képzelünk hozzá, nem azt, amelyben ténylegesen használjuk. (Valaki azt mondta nekem, hogy amikor gyerek volt, csodálkozott rajta, hogy a szabó 'ruhát tud varrni’- azt gondolta, ez azt jelenti, hogy a ruhát pusztán varrással úgy állítják elő, hogy az egyik szálat a másikhoz varrják.) |
| 196. A szó használatát, mivel nem értik, úgy fogják fel, mintha valamilyen különös folyamatot fejezne ki. (Miként az időt különös közegnek, a lelket meg különös lénynek képzelik.) |
| 197. „Olyan ez, mintha egy csapásra fel tudnánk fogni a szó egész használatát." – De hát mondjuk is, hogy így teszünk. Azaz, olykor ezekkel a szavakkal írjuk le, amit teszünk. De abban, ami történik, nincs semmi csodálatra méltó, semmi különös. Különös akkor lesz, ha valami arra indít, hogy azt gondoljuk: az eljövendő fejlődésnek valamiképpen a megragadás aktusában jelen kell lennie, ám még sincs jelen. – Mert azt mondjuk, semmi kétség, hogy ezt a szót értjük, ugyanakkor viszont a szó jelentése alkalmazásában rejlik. Semmi kétség, hogy most sakkozni akarok; de a sakkot az összes szabálya teszi ezzé a bizonyos játékká (stb.). Ha tehát még nem játszottam, akkor nem tudom, hogy mit akartam játszani? vagy netán minden szabály benne van intencióm aktusában? A tapasztalat-e az, ami arra tanít, hogy az intenciónak erre az aktusára rendszerint ez a fajta játék szokott következni? Szóval mégsem lehetek biztos abban, hogy mit szándékozom tenni? És ha ez értelmetlenség – miféle megkövült kapcsolat áll fenn a szándék aktusa és a szándékolt tett között? – Hol kapcsolódik össze a Játsszunk egy parti sakkot!" szavak értelme és a játék valamennyi szabálya? – Nos, a játék szabályainak jegyzékében, a sakkoktatásban, a játék napi gyakorlatában. |
| 198. „De hogyan képes egy szabály megtanítani arra, hogy ezen a helyen mit kell tennem? Bármit is teszek, ez valamely értelmezés révén mégiscsak összeegyeztethető a szabállyal." – Nem, nem így kellene mondani. Hanem így: Minden értelmezés az értelmezettel együtt a levegőben lóg; nem szolgálhat az értelmezett támaszául. Az értelmezések önmagukban nem határozzák meg a jelentést. |
| „Tehát bármit teszek, az összeegyeztethető a szabállyal?" – Hadd kérdezzek így: Mi dolga van a szabály kifejezésének – mondjuk az útjelzőnek – az én cselekedeteimmel? Miféle kapcsolat van közöttük? – Nos, körülbelül ez: betanítottak, hogy erre a jelre egy bizonyos módon reagáljak, és most így reagálok. |
| De ezzel csak egy kauzális összefüggést adtál meg, csak azt magyaráztad meg, hogyan jutottunk oda, hogy most az útjelzőhöz igazodunk; s azt nem, hogy ez a jelkövetés tulajdonképpen miben áll. Nemcsak ezt; még azt is jeleztem, hogy valaki csak annyiban igazodik egy útjelzőhöz, amennyiben létezik valamilyen állandó használat, szokás. |
| 199. Amire azt mondjuk, „egy szabályt követni", olyasvalami netán, amiről elgondolható, hogy pusztán egyetlen ember, s csupáncsak egyszer az életben teszi meg? – És megjegyzésünk természetesen „a szabályt követni" kifejezés grammatikájára vonatkozik. |
| Az nem lehet, hogy egy szabályt csupán egyetlen ember egyetlen alkalommal kövessen. Lehetetlen, hogy egy közlemény csak egyszer hangozzék el, hogy egy parancsot csak egyszer adjanak ki, vagy csak egyszer értsenek meg stb. – Szabályt követni, közölni, parancsot adni, egy parti sakkot lejátszani: szokások (institúciók). |
| Egy mondatot érteni annyit tesz, mint egy nyelvet érteni. Egy nyelvet érteni pedig annyit tesz: egy technikát uralni. |
| 200. Természetesen elgondolható, hogy egy olyan nép két tagja, amely nem ismer játékokat, leül a sakktáblához, és végrehajtja egy sakkparti lépéseit; s akár minden lelki kísérőjelenségével együtt. És mi – ezt látva – azt mondanánk, sakkoznak. De képzeld el, hogy egy sakkjátszmát bizonyos szabályok szerint olyan cselekvések sorára fordítottak le, amelyeket rendszerint nem szoktunk játékkal asszociálni – például kiáltásokra és lábdobogásra. És most tegyük fel, hogy azok ketten kiabálnak és dobbantanak, ahelyett, hogy a sakk számunkra megszokott formáját játszanák; mégpedig úgy, hogy ezek a történések a megfelelő szabályok szerint lefordíthatok egy sakkjátszmára. Még mindig hajlanánk-e arra, hogy azt mondjuk, valamilyen játékot játszanak? És mennyire lenne jogos ezt mondanunk? |
| 201. Paradoxonunk ez volt: a szabály nem tudja megszabni, miképpen cselekedjünk, hiszen minden cselekvésmódot összhangba lehet hozni a szabállyal. A válasz pedig így szólt: ha mindegyiket összhangba lehet hozni a szabállyal, akkor szembe is lehet vele állítani. Ezért itt sem összhangról, sem pedig ellentmondásról nem beszélhetnénk. |
| Hogy itt valami félreértés van, az már abból is látszik, hogy ebben a gondolatmenetben értelmezést értelmezés mögé állítunk; mintha minden egyes értelmezés legalábbis egy pillanatra megnyugtatna minket, mindaddig, amíg újabb értelmezésre nem gondolunk, amely megint csak a korábbi mögött rejlik. Ezzel mutatjuk meg ugyanis, hogy van a szabálynak olyan felfogása, amely nem értelmezés; a szabály ehelyett az alkalmazás során, esetről esetre megmutatkozik abban, amit „szabálykövetésnek"-nek, illetve amit „a szabállyal szembeni cselekvés"-nek nevezünk. |
| Ezért vagyunk hajlamosak azt mondani: minden szabálykövető cselekvés értelmezés. De „értelmezés"-nek csak azt kellene nevezni, ha a szabály egyik kifejezését egy másikkal helyettesítjük. |
| 202. Ezért a ‘szabálykövetés’– gyakorlat. És azt hinni, hogy a szabályt követjük, nem azonos azzal, hogy követjük. És ezért nem lehet a szabályt ‘privatim’ követni, különben azt hinni, hogy a szabályt követjük, ugyanaz volna, mint a szabályt követni. |
| 203. A nyelv útvesztő, utak labirintusa. Jössz az egyik oldalról és kiismered magad; másfelől jössz ugyanoda, és nem ismered többé ki magad. |
| 204. A dolgok állásának megfelelően ki tudok esetleg találni egy olyan játékot, amelyet még soha senki nem játszott. – De vajon az is lehetséges volna, hogy az emberiség soha nem játszott semmilyen játékot; egyszer azonban valaki kitalált egy játékot – s ezt aztán mégsem játszották soha? |
| 205. „De hát az intencióban, a lelki folyamatban éppen az a fura, hogy nem előfeltétele a szokás, a technika megléte. Hogy elgondolható például, hogy egy olyan világban, amelyben az emberek különben nem játszanak, ketten sakkoznak, sőt, akár az is, hogy csak elkezdenek egy sakkpartit – azután megzavarják őket." |
| De nem a szabályai definiálják-e a sakkjátékot? És hogyan vannak jelen ezek a szabályok annak a fejében, aki sakkozni szándékozik? |
| 206. Egy szabályt követni analóg azzal: egy parancsot követni. Az embert betanítják rá, és ő meghatározott módon reagál rá. De mi van, ha az egyik így, a másik pedig másképpen reagál a parancsra és a betanításra? Kinek van akkor igaza? |
| Gondold el, hogy kutatóként egy ismeretlen országba érkezel, amelynek nyelve számodra teljességgel ismeretlen. Milyen körülmények között mondanád, hogy az emberek ott parancsokat adnak, megértenek és követnek, parancsokkal szembeszállnak stb.? |
| A közös emberi cselekvésmód az a vonatkoztatási rendszer, amelynek segítségével egy idegen nyelvet értelmezünk. |
| 207. Gondoljuk el, hogy ebben az országban az emberek megszokott emberi tevékenységeket végeznének, miközben – legalábbis ez a látszat – valamilyen artikulált nyelvet használnak. Sürgés-forgásukat figyelve, azt érthetőnek találjuk, ‘logikusnak’ tűnik a számunkra. Ám ha megkíséreljük a nyelvüket megtanulni, akkor kitűnik, hogy ez lehetetlen. Az ő esetükben ugyanis annak, amit kimondanak, a hangoknak nincsen szabályszerű összefüggése a cselekedetekkel; ám ezek a hangok mégsem feleslegesek; mert ha például valakinek közülük felpeckelnénk a száját, akkor ennek ugyanaz volna a következménye, mint nálunk: e hangok nélkül cselekvéseik összezavarodnának – hogy így fejezzem ki magam. |
| Vajon azt kell-e mondanunk, hogy ezeknek az embereknek van nyelvük; vannak parancsaik, közleményeik stb.? |
| Ahhoz, amit mi „nyelv"-nek nevezünk, még hiányzik a szabályszerűség. |
| 208. így tehát azt, hogy mit jelent a „parancs", és mit a „szabály", a „szabályszerűséggel" magyarázom? – Hogyan magyarázom meg valakinek a „szabályos", „egyforma", „ugyanolyan" jelentését? – Olyasvalakinek, aki, mondjuk, csak franciául beszél, a megfelelő francia szavak segítségével fogom ezeket a szavakat megmagyarázni. Annak azonban, aki még nem rendelkezik ezekkel a fogalmakkal, példák és gyakorlás segítségével tanítom meg őket használni. – És eközben nem közlök vele kevesebbet, mint amennyit én magam tudok. |
| Az oktatás során tehát egyforma színeket, egyforma hosszúságokat, egyforma alakokat mutatok neki, kerestetek ki és állíttatok elő vele stb. Mondjuk arra fogom rávezetni, hogy parancsomra ‘egyformán’ sormintákat folytasson. – És arra is, hogy számtani sorokat folytasson. Vagyis példának okáért arra, hogy a . .. ... -t így folytassa: .... ..... ...... . |
| Én bemutatom neki, ő meg utánam csinálja; és a helyeslés, elutasítás, várakozás, biztatás kinyilvánításával befolyásolom. Ráhagyom a dolgot vagy visszatartom; stb. |
| Gondold el, hogy tanúja vagy egy ilyen oktatásnak. Az oktatás során egyszer sem fordul elő, hogy egy szót önmagával magyaráznak, hogy logikai körben forognak. |
| Ezenkívül ebben az oktatásban az „és így tovább" és az „és így tovább ad infinitum" kifejezéseket is megmagyaráznák. Erre többek közt szolgálhat egy gesztus is. A gesztusnak, amely azt jelenti: „így folytasd!" vagy „és így tovább", olyan funkciója van, amely összevethető azzal, ahogyan egy tárgyra vagy egy helyre mutatunk. |
| Különbséget kell tenni aközött, amikor a „stb." az írásmód rövidítése és amikor nem az. Az „és így tovább ad inf." nem az írásmód rövidítése. Az, hogy a n nem minden helyét tudjuk kiírni, nem emberi fogyatékosság, miként a matematikusok olykor gondolják. |
| Az olyan oktatás, amely meg akar maradni a bemutatott példáknál, különbözik attól, amely ‘túlmutat" rajtuk. |
| 209. „De hát nem ér-e az összes példánál messzebbre a megértés?" – Igen különös kifejezés, és teljesen természetes! – |
| De ez minden! Netán nem létezik-e még mélyebb magyarázat; vagy nem kell-e legalább a magyarázat megértésének mélyebbnek lennie? – Nos, vajon az én megértésem mélyebb-e? Rendelkezem-e többel, mint amit a magyarázatban nyújtok? – De honnét akkor az érzés, hogy több áll rendelkezésemre? |
| Netán olyan ez, mint amikor a határtalant olyan hosszúságként értelmezem, amely túlmutat minden hosszúságon? |
| 210. „De vajon valóban megmagyarázod a másiknak, amit magad értesz? Nem kitaláltatod-e vele a lényegeset? Példákat kínálsz neki – de a példák irányát, azaz a te szándékodat neki kell kitalálnia." – Minden olyan magyarázatot, amelyet magamnak meg tudok adni, megadok neki is. – A „kitalálja, mire gondolok36" azt jelentené: magyarázatom különböző értelmezései vonulnak el lelki szemei előtt, és az egyiket találomra kiválasztja. Tehát ebben az esetben kérdezhetne; én pedig felelhetnék, és felelnék is neki. |
| 211. „Bárhogyan oktasd is a sorminta folytatására – honnét tudhatja, hogyan kell önállóan folytatnia?" – Nos, én honnét tudom? – Ha ez azt jelenti: „Van rá alapom?", akkor a válasz: az indokok nemsokára kifutnak alólam. És ekkor minden indok nélkül cselekszem. |
| 212. Ha olyasvalaki adja ki a parancsot, hogy folytassam a sort, akitől félek, akkor tüstént, teljes bizonyossággal cselekszem, és nem zavar az indokok hiánya. |
| 213. „De itt a sor kezdetét nyilvánvalóan többféleképp lehetett értelmezni (például algebrai kifejezések segítségével), először tehát ki kellett választanod egyet az értelmezésekből." – A legkevésbé sem! Adott körülmények között lehetséges volt kételkedni. De ez nem jelenti azt, hogy valóban kételkedtem, vagy akár csak képes voltam kételkedni. (Ezzel függ össze, amit egy folyamat pszichológiai „atmoszférájáról" lehet mondani.) |
| Csak intuíció oszlathatta-e el vajon ezt a kételyt? – Ha az intuíció egy belső hang – honnét tudom, hogyan kövessem? És honnét tudom, hogy nem vezet-e félre? Hiszen ha tud helyesen vezetni, akkor félre is vezethet. |
| ((Az intuíció szükségtelen kibúvó.)) |
| 214. Ha az 1 2 3 4 .... sorozat kifejtéséhez intuíció szükséges, akkor a 2 2 2 2 .... sorozatéhoz is. |
| 215. De hát legalább az ugyanaz nem: ugyanaz? |
| Egy dolognak önmagával való azonosságában látszólag az azonosság tévedhetetlen paradigmájával rendelkezünk. Azt akarom mondani: „Itt csak nem lehetségesek különböző értelmezések. Ha egy dolgot lát maga előtt, akkor az azonosságot is látja." |
| Tehát két dolog akkor ugyanolyan, ha olyan, mint egyetlen dolog? És hogyan alkalmazzam mármost azt, amit az egyik dolog mutat, arra az esetre, amikor két dolog van előttem? |
| 216. „Egy dolog azonos önmagával." – Ez a legszebb példa arra, hogy egy mondat, amely haszontalan, mégis összefonódik a képzelet játékával. Olyan ez, mintha a dolgot képzeletben belehelyeztük volna a saját formájába és, íme, látnánk, hogy illik bele. |
| Azt is mondhatnánk: „Minden dolog illik önmagába." – Vagy másképpen: „Minden dolog beleillik a saját formájába." Ilyenkor megnézünk egy dolgot, és elképzeljük, hogy a teret üresen hagytuk a számára, és most pontosan beleillik. |
'Beleillik' ez a  folt fehér környezetébe? – De pontosan így nézne ki akkor is, ha a helyén előbb csak egy lyuk lett volna, most meg beleillenék. Csakhogy az „illik" kifejezéssel nem egyszerűen ezt a képet írjuk le. Nem egyszerűen ezt a szituációt. |
| A „Minden színfolt pontosan illik a környezetébe" mondat kissé speciális formában állítja az azonosságot. |
| 217. „Hogyan vagyok képes egy szabályt követni?" – ha ez a kérdés nem az okokra irányul, akkor annak igazolására, hogy a szabályt követve így cselekszem. |
| Ha az indokokat kimerítettem, akkor kemény sziklához érek, s ásóm viszahajlik. Ekkor hajlamos vagyok azt mondani: „így cselekszem, és kész." |
| (Emlékezz arra, hogy magyarázatokat olykor nem a tartalmuk, hanem a magyarázat formája végett követelünk. Követelésünk architektonikai; a magyarázat egyfajta látszatpárkány, amely nem tart semmit.) |
| 218. Honnét támad a gondolat, hogy a megkezdett sor egy láthatatlanul a végtelenbe futó sínpár látható darabja? Nos, a szabály helyett képzelhetnénk síneket. És a szabály határtalan alkalmazásának végtelen hosszú sínek felelnek meg. |
| 219. „A köztes lépéseket tulajdonképpen már mind megtettük" azt jelenti: többé nincs választásom. A szabály, ha egy bizonyos jelentés egyszer már rányomta bélyegét, az egész teret behálózza azokkal a vonalakkal, amelyeket követni kell. – De ha valóban ez az eset állna fenn, mit segítene ez rajtam? |
| Nem; leírásomnak csak akkor volt értelme, ha szimbolikusan kellett érteni. – így tűnik nekem – kellene mondanom. |
| Amikor a szabályt követem, nem választok. A szabályt vakon követem. |
| 220. De mi a célja ennek a szimbolikus mondatnak? A kauzális és a logikai meghatározottság közti különbséget hivatott kiemelni. |
| 221. Szimbolikus kifejezésem tulajdonképpen mitologikus leírás volt arra, hogyan használunk egy szabályt. |
| 222. „A vonal sugallja nekem, hogyan kell mennem." – De ez természetesen csak egy kép. És ha úgy ítélem, hogy a vonal – úgyszólván felelőtlenül – ezt vagy azt súgja nekem, akkor nem fogom azt mondani, hogy szabályként követtem. |
| 223. Nincs olyan érzésünk, mintha mindig a szabály intésére (sugallatára) kellene várnunk. Ellenkezőleg. Nem várjuk feszülten, mit is fog most mondani nekünk, hanem mindig ugyanazt mondja, mi pedig azt tesszük, amit mond. |
| Azt lehetne mondani annak, akit okítunk: „Nézd, mindig ugyanazt teszem: én ...." |
| 224. Az „összhang" és a „szabály" szó rokonok egymással, unokatestvérek. Ha valakinek megtanítom az egyik szó használatát, úgy ezzel megtanulja a másik szóét is. |
| 225. A „szabály" szó használata összeszövődött az „ugyanolyan" szó használatával. (Mint a „kijelentés" használata az „igaz" használatával.) |
| 226. Tételezd fel, hogy valaki az 1, 3, 5, 7, .... sort úgy követi, hogy a 2x+1 sorozatát írja le. És megkérdezné magától: „de mindig ugyanazt is teszem, vagy minden alkalommal valami mást?" |
| Aki napról napra azt ígéri, hogy „Holnap meg foglak látogatni"– az mindennap ugyanazt mondja; vagy mindennap valami mást? |
| 227. Lenne-e értelme azt mondani: „Ha minden alkalommal valami mást tenne, nem mondanánk, hogy szabályt követ"? Ennek semmi értelme. |
| 228. „Egy sorozat valamilyen arcot mutat felénk!" – Minden bizonnyal; de milyet? Nos, algebrai arcot és a kifejtése egy darabjáét. Vagy tán ezen kívül is van még arca? – „De hiszen ebben az arcban már minden benne rejlik!" – Ez azonban nem a sor egy szakaszáról szóló megállapítás, és nem is valami olyanról, amit megpillantunk benne; hanem annak kifejezése, hogy a szabály ajkaira vetjük csak pillantásunkat és cselekszünk, anélkül hogy további utasításra hivatkoznánk. |
| 229. A sorozat egy darabjában egészen finoman egy rajzot vélek felfedezni, egy olyan jellegzetes vonást, amelyhez már csak a „stb." kell, hogy a végtelenbe nyúljon. |
| 230. „A vonal megsúgja nekem, hogyan kell mennem": ez csak arra parafrázis, hogy ez a végső hivatkozásom arra nézve, hogyan kell mennem. |
| 231. „De hát látod ....!" Nos, éppen ez a jellegzetes megnyilatkozása olyasvalakinek, akit a szabály kényszerít. |
| 232. Tételezd fel, hogy egy szabály megsúgja nekem, hogyan kövessem; azaz, ha szemmel követem a vonalat, egy belső hang azt mondja nekem: „Húzd így!" – Mi a különbség a között a két folyamat között, amikor egy inspirációt, illetve amikor egy szabályt kell követnünk? A kettő azért csak nem ugyanaz. Az inspiráció esetében várok az útmutatásra. Egy másiknak nem tudom vonalkövetési ‘technikámat’ megtanítani. Hacsak nem az oda- fülelés, a receptivitás egy fajtáját tanítom meg neki. De ekkor természetesen nem követelhetem meg, hogy a vonalat úgy kövesse, ahogyan én. |
| Ezek nem az én tapasztalataim az inspirációt, illetve a szabályt követő cselekvésről; hanem grammatikai megjegyzések. |
| 233. Bizonyos típusú aritmetika esetében is el lehetne gondolni ilyen oktatást. Minden gyerek tud számolni a maga módján – mindaddig, amíg a belső hangra fülel, és azt követi. Ez a számolás olyan volna, mint valami komponálás. |
| 234. De miért ne lenne az is lehetséges, hogy úgy számolunk, ahogyan számolunk (mindannyian összhangban stb.), és mégis minden lépésnél az az érzésünk, hogy a szabály mint valami varázslat vezet bennünket; s talán még csodálkozunk is az összhangon? (Netán az istenségnek mondván köszönetét érte.) |
| 235. Ebből már bizonyára látod, hogy mi minden tartozik annak fiziognómiájához, amit a mindennapi életben „egy szabály követéséinek nevezünk. |
| 236. A fejszámolóművészek, akik a helyes eredményre jutnak ugyan, ám nem tudják megmondani, hogyan. Mondjuk tán azt, hogy nem számolnak? (Az esetek egy családja.) |
| 237. Gondold el, hogy valaki a következőképp követ egy vonalat mint szabályt: Tart egy körzőt, az egyik hegyét a szabályvonal mentén húzza, miközben a körző másik hegye azt a vonalat húzza, amely a szabályt követi. És mialatt így a szabály mentén halad, megváltoztatja a körző nyílását, mégpedig látszólag igen pontosan, s közben mindig ügyel a szabályra, mintha ez határozná meg a cselekvését. Mi viszont, akik figyeljük, semmilyen szabályszerűséget nem látunk abban, ahogyan a körző nyílását ekképp változtatja. Ő a maga módján követi a vonalat, mi pedig nem tudjuk tőle ezt megtanulni. Itt talán valóban azt mondanánk: „Úgy látszik, a minta sugallja neki, hogyan kell mennie. De a minta nem szabály!" |
| 238. A konklúzióknak magától értetődőnek kell lenniök ahhoz, hogy úgy tűnjék a számomra, a szabály minden konklúzióját előre megalkotta. Olyan magától értetődőnek kell lenniök, mint annak, hogy ezt a színt „kék"-nek nevezem. (Arra szolgáló kritériumok, hogy ez ‘magától értetődő’ számomra.) |
| 239. Honnét kellene tudnia, hogy melyik színt válassza, amikor azt hallja, hogy „piros"? – Nagyon egyszerű: azt a színt kell kivennie, amelynek a képe a szó hallatára eszébe jut. – De honnét fogja tudni, hogy melyik az a szín, ‘amelynek a képe az eszébe jut? További kritériumra van szüksége? (Mindenesetre létezik ilyen folyamat: azokat a színeket kiválasztani, amelyek a .... szónál valakinek az eszébe jutnak.) |
| Az „A ‘piros’ azt a színt jelenti, amely a ‘piros’ szó hallatán eszembe jut" – definíció volna, nem pedig a megjelölés lényegének magyarázata egy szó segítségével. |
| 240. Az nem szokott vitát kirobbantani (mondjuk a matematikusok között), hogy a szabálynak megfelelően jártunk-e el, vagy sem. Nem szokott például a dolog tettlegességig fajulni. Hanem ahhoz a vázhoz tartozik, amelyből kiindulva nyelvünk működik (például leírást ad). |
| 241. „Azt mondod tehát, hogy az emberek közti megegyezés dönt arról, hogy mi igaz, és mi hamis?" – Igaz és hamis az, amit emberek mondanak; a nyelvet illetően pedig az emberek összhangban vannak. Ez nem a vélemények egyezése, hanem az életformáé. |
| 242. Ahhoz, hogy a nyelv segítségével megértsük egymást, nemcsak a definíciókban kell egyetértsünk, hanem (bármily furcsán hangozzék is) ítéleteinkben is. Ez, úgy tűnik, érvényteleníti a logikát; de nem érvényteleníti. – Egy dolog a mérés módszerét leírni, s más dolog mérési eredményekhez jutni, és kimondani őket. Ám amit „mérés"-nek nevezünk, azt a mérési eredmények bizonyos fokú állandósága is meghatározza. |
| 243. Az ember bátoríthatja önmagát, parancsolhat, engedelmeskedhet saját magának, megfeddheti, megbüntetheti önmagát, kérdést intézhet magához, és válaszolhat is rá. El lehetne tehát képzelni olyan embereket is, akik csak monologikusan beszélnének. Tevékenységüket monológgal kísérnék, magukban beszélnének. – Előfordulhatna, hogy egy kutatónak, aki megfigyeli őket, és kihallgatja beszédüket, sikerül nyelvüket a miénkre fordítania. (Ezáltal olyan helyzetbe kerülne, hogy képes ezeknek az embereknek a cselekedeteit helyesen megjósolni, mivel azt is hallja, amint szándékokat és elhatározásokat fogalmaznak meg.) |
| De vajon olyan nyelv is elgondolható volna, amelyen valaki a belső élményeit – érzéseit, hangulatait stb. – saját használatra fel tudná írni, illetve ki tudná mondani? – Talán megszokott nyelvünkön nem tudjuk ezt megtenni? – De nem erre gondolok. E nyelv szavainak arra kell vonatkozniok, amiről csak a beszélő tudhat; az ő közvetlen, privát érzeteire. így egy másik ember ezt a nyelvet nem értheti. |
| 244. Hogyan vonatkoznak szavak érzetekre? – Látszólag nincs itt semmi probléma; vagy tán nem beszélünk-e naponta érzetekről, és nem nevezzük-e meg őket? De hogyan hozzuk létre a név és a megnevezett között a kapcsolatot? Ez a kérdés ugyanaz, mint ez: hogyan tanulja meg az ember az érzetek nevének a jelentését? Például a „fájdalom" szóét. Az egyik lehetőség ez: szavakat kapcsolunk össze az érzés eredeti, természetes kifejeződésével, és annak helyére állítjuk őket. Egy gyerek megsebezte magát és üvölt; erre a felnőttek beszélnek hozzá, és felkiáltásokra, később pedig mondatokra tanítják. Új fájdalomviselkedésre tanítják. |
| „Azt mondod tehát, hogy a ‘fájdalom’ szó valójában az üvöltést jelenti?" – Ellenkezőleg; a fájdalom szóbeli kifejezése helyettesíti az üvöltést, s nem leírja. |
| 245. Hogyan is akarhatok a nyelvvel a fájdalom ki- nyilvánítása és a fájdalom közé becsúszni? |
| 246. Mennyiben is privátak érzeteim? – Nos, csak én tudhatom, hogy valóban vannak-e fájdalmaim; a másik csak sejtheti. —Ez egyfelől hamis, másfelől pedig értelmetlen. Ha a ‘tudni’ szót úgy használjuk, ahogyan ezt az emberek normális körülmények között teszik (és hát hogyan is kellene használnunk!), akkor mások nagyon gyakran tudják, hogy nekem fájdalmaim vannak. – Igen, de mégsem azzal a bizonyossággal, amellyel én magam tudom. – Rólam egyáltalán nem lehet mondani (csak mondjuk tréfából), hogy tudom, fájdalmaim vannak. Mert mit jelenthet ez – azon kívül, hogy fájdalmaim vannak? |
| Nem lehet mondani, hogy mások csak viselkedésemből tanulják meg, hogy én érzek valamit – hiszen rólam sem mondható, hogy tanultam volna, hogy valamit érzek. Nekem fájdalmaim vannak. |
| Ez helyes: másokról van értelme azt mondani, hogy kétségeik vannak afelől, nekem vannak-e fájdalmaim; ám helytelen ezt önmagámról mondanom. |
| 247. „Csak te tudhatod, hogy szándékodban állt-e." Ezt akkor mondhatnánk valakinek, ha a ‘szándék’ szó jelentését magyarázzuk. Ekkor ugyanis azt jelenti: így használjuk a szót. |
| (És ‘tudni’ itt annyit tesz: a bizonytalanság kifejezése értelmetlen.) |
| 248. „Az érzetek privátak" mondat összevethető ezzel: „A pasziánszot egyedül játsszák." |
| 249. Talán elsietett a feltevésünk, hogy a csecsemő mosolya nem tettetés? – És milyen tapasztalaton nyugszik feltevésünk? |
| (A hazugság nyelvjáték, amelyet, akárcsak az összes többit, meg kell tanulni.) |
| 250. Miért nem képes egy kutya fájdalmat színlelni? Tán túlságosan becsületes? Meg lehetne egy kutyát tanítani arra, hogy fájdalmat színleljen? Azt talán meg lehetne neki tanítani, hogy bizonyos alkalmakkor, amikor nem érez fájdalmat, úgy vonítson fel, mintha volnának fájdalmai. De hogy tulajdonképpeni színlelés lehessen, ehhez a viselkedéshez még mindig hiányoznék a megfelelő környezet. |
| 251. Mit jelent, ha azt mondjuk: „Nem tudom az ellenkezőjét elképzelni" vagy „Mi lenne, ha másképp volna?" – Például akkor, ha valaki azt mondta, hogy képzeteim privátak; vagy hogy csak én magam tudhatom, hogy érzek-e fájdalmat; és hasonlókat. |
| A „Nem tudom az ellenkezőjét elképzelni" itt természetesen nem azt jelenti, hogy nem elegendő hozzá a képzelőerőm. Ezekkel a szavakkal valami olyan ellen védekezünk, ami olyan formát mutat, mintha tapasztalati állítás volna, valójában azonban grammatikai állítás. |
| De miért azt mondom: „Nem tudom az ellenkezőjét elképzelni"? S miért nem azt: „Nem tudom elképzelni, amit mondasz"? |
| Példa: „Minden rúdnak van hossza." Ez nagyjából azt jelenti: valamit (vagy ezt) „egy rúd hosszá"-nak nevezünk – de semmit sem nevezünk „egy golyó hosszá"-nak. El tudom-e hát képzelni, hogy ‘minden rúdnak van hossza? Nos, egyszerűen elképzelek egy rudat; és ez minden. Csakhogy ez a kép egészen más szerepet játszik, ha ezzel a mondattal van összekapcsolva, mint egy olyan kép, amely az „Ez az asztal ugyanolyan hosszú, mint ott amaz" mondattal kapcsolódik össze. Mert itt értem, hogy mit jelent az ellenkezőjéről képet alkotni (és ennek a képnek nem kell okvetlenül képzeletbelinek lennie). |
| A grammatikai mondathoz kapcsolódó kép azonban csak annyira volt képes, hogy mintegy rávilágítson arra, mit nevezünk „egy rúd hosszáénak. És mi lehetne ennek a képnek az ellentéte? |
| ((Megjegyzés egy a priori mondat tagadásáról.)) |
| 252. Arra a mondatra, hogy „Ennek a testnek van kiterjedése", válaszolhatnánk így: „Értelmetlenség!" – ám inkább arra hajlunk, hogy így válaszoljunk: „Természetesen!" – Miért? |
| 253. „A másiknak nem lehet az a fájdalma, mint nekem." – Melyik az én fájdalmam? Mi számít itt az azonosság kritériumának? Mérlegeld, mi teszi lehetővé, hogy a fizikai tárgyak esetében arról beszéljünk, hogy „a kettő pontosan ugyanolyan". Hogy például azt mondjuk: „Ez a fotel nem ugyanaz, mint amit tegnap itt láttál, de egy pontosan ugyanolyan." |
| Amennyire van értelme azt mondani, hogy az én fájdalmam ugyanolyan, mint az övé, annyira lehetséges, hogy mindkettőnknek ugyanolyan fájdalma legyen. (Nos, még az is elgondolható volna, hogy két ember ugyanazon a – s nemcsak homológ – helyen fájdalmat érezzen. Például sziámi ikreknél fordulhatna elő ilyen eset.) |
| Láttam, amint valaki erről a tárgyról vitatkozva a mellére ütött, és azt mondta: „De a másiknak mégsem lehet EZ a fájdalma!" – Erre az a válasz, hogy ha az ember az „ez" szót emfatikusan hangsúlyozza, ezzel még nem definiálja az azonosság kritériumát. Az emfázis inkább csak azt a látszatot kelti, hogy az ilyesfajta kritériumot nagyon is jól ismerjük, de azért emlékeztetni kell bennünket rá. |
| 254. A filozófiában az is tipikus eszköz a felvilágosításra, ahogy (például) az „ugyanolyan" szót az „azonos"-sal helyettesítjük. Mintha a jelentés árnyalatairól beszélnénk, és csak arról volna szó, hogy szavainkkal a megfelelő árnyalatot eltaláljuk. Pedig erről csak akkor van szó a filozófiában, ha az a feladatunk, hogy pszichológiailag pontosan leírjuk a kísértést, amely arra visz rá, hogy egy bizonyos kifejezésmódot használjunk. Amire ilyen helyzetben kísértést érzünk, hogy mondjuk’, az természetesen nem filozófia; hanem a filozófia nyersanyaga. Amit tehát egy matematikus például a matematikai tények objektivitásáról és realitásáról hajlamos mondani, az nem a matematika filozófiája, hanem valami, amit a filozófiának kellene tárgyalni. |
| 255. A filozófus tárgyal egy kérdést; miként egy betegséget kezelnek. |
| 256. Mi mármost a helyzet azzal a nyelvvel, amely az én belső élményeimet írja le, és amelyet csak én vagyok képes megérteni? Hogyan jelölöm az érzeteimet szavakkal? – Úgy, ahogyan rendszerint tenni szoktuk? Vagyis érzetszavaim össze vannak kapcsolva érzeteim természetes megnyilvánulásaival? – Ebben az esetben nyelvem nem ‘privát’. Valaki más ugyanúgy képes lenne megérteni, mint én. – De mi lenne, ha érzeteimnek nem lennének természetes megnyilvánulásai, hanem csak érzeteim volnának? Ekkor egyszerűen neveket asszociálok az érzetekkel, és ezeket a neveket egy leírásban alkalmazom. – |
| 257. „Mi lenne, ha az emberek nem nyilvánítanák meg fájdalmaikat (nem nyögnének, nem fintorítanák el az arcukat stb.)? Akkor egy gyereknek nem lehetne a ‘fogfájás’ szó használatát megtanítani." – Nos, tegyük fel, hogy a gyermek zseni, és maga talál ki egy szót arra, amit érez! – Ekkor persze ezzel a szóval nem tudná megértetni magát. – Szóval ő érti a nevet, de senkinek nem tudja a jelentését megmagyarázni? – De mit is jelent, hogy ‘megnevezte a fájdalmát’? – Hogy csinálta, hogy megnevezte a fájdalmat?! És, akármit is tett – mi vele a célja? – Amikor azt mondják: „Nevet adott annak, amit érzett", akkor elfelejtik, hogy a nyelvben már sok mindennek készen kell állnia ahhoz, hogy a puszta megnevezésnek értelme legyen. És ha arról beszélünk, hogy valaki a fájdalomnak nevet ad, akkor itt a „fájdalom" szó grammatikája az, ami elő van készítve; jelzi azt a posztot, ahová majd az új szó kerül. |
| 258. Képzeljük el ezt az esetet: Egy bizonyos érzet visszatéréséről naplót akarok vezetni. Az „É" jelet asszociálom hozzá, és egy naptárba minden egyes naphoz, amikor ezt érzem, beírom ezt a jelet. – Először azt szeretném megjegyezni, hogy a jel definícióját nem lehet kimondani. – De magamnak mégis megadhatom mint egyfajta rámutató definíciót! – Hogyan? Képes vagyok rámutatni az érzetre? – A megszokott értelemben nem. De kimondom vagy leírom a jelet, és közben figyelmemet az érzetre összpontosítom – tehát mintegy a bensőmben rámutatok. – De mire ez a ceremónia? Mert semmi többnek nem látszik! Egy definíció mégiscsak arra szolgál, hogy egy jel jelentését rögzítse. – Nos, éppen ez történik a figyelem összpontosítása révén; mert ezáltal vésődik belém a jel kapcsolata az érzettel. – Az, hogy „belém vésődik", csakis annyit jelenthet: e folyamat hatására a jövőben a kapcsolatra helyesen emlékezem. De hiszen ebben az esetben nincs kritériumom a helyességre. Az ember szeretné itt azt mondani: helyes az, ami nekem mindenkor helyesnek tűnik. És ez csak annyit jelent, hogy itt ‘helyes’-ről nem lehet beszélni. |
| 259. A privát nyelv szabályai – benyomások a szabályokról? – Az a mérleg, amelyen a benyomások megméretnek, nem benyomás egy mérlegről. |
| 260. „Nos, azt hiszem, ez ismét az É érzet." – Jól hiszed, hogy hiszed! |
| Így tehát az, aki bevezette a jelet a naptárba, egyáltalán semmit se jegyzett volna be? – Ne tekintsd magától értetődőnek, hogy aki egy jelet – például egy naptárba – bevezet, az feljegyez magának valamit. Hiszen egy bejegyzésnek funkciója van; és az „É"-nek egyelőre még nincsen. |
| (Az ember tud magában beszélni. – Mindenki magában beszél, aki akkor beszél, amikor senki más nincs jelen?) |
| 261. Milyen alapunk van arra, hogy „É"-t egy érzet jelének nevezzük? Az „érzet" ugyanis egy szó közkeletű, nem egyedül számomra érthető nyelvünkből. E szó használata tehát olyan igazolást igényel, amelyet mindenki megért. – És az sem segítene, ha azt mondanánk: nem kell érzetnek lennie; ha „É"-t ír, akkor rendelkezik valamivel – és többet nem tudnánk mondani. De a „rendelkezik" és a „valami" szintén közkeletű nyelvünkhöz tartozik. – Ha az ember filozofál, akkor végül eljut oda, hogy már csak egy artikulálatlan hangot szeretne kiadni. – Ám egy ilyen hang csak egy meghatározott nyelvjátékban kifejezés, s ezt a nyelvjátékot kell most leírnunk. |
| 262. Azt mondhatná az ember: aki egy privát szómagyarázatot adott önmagának, annak magában belül el kell határoznia, hogy a szót így és így fogja használni. S hogyan határozza ezt el az ember? Mit tételezzek fel: azt, hogy az alkalmazás technikáját kitalálja? Vagy azt, hogy már készen találta? |
| 263. „Csak el tudom (bensőmben) határozni, hogy a jövőben EZT nevezem ‘fájdalom’-nak." – „De bizonyos is, hogy elhatároztad magad? Biztos vagy benne, hogy ehhez elég volt a figyelmedet érzésedre összpontosítanod?" – Különös kérdés. – |
| 264. „Ha egyszer tudod, hogy a szó mit jelöl, akkor érted, ismered egész alkalmazását." |
| 265. Gondoljunk el egy olyan táblázatot, amely csak a képzeletünkben létezik; mondjuk egy szótárat. Szótár segítségével lehet X szónak Y-nal való fordítását igazolni. De vajon azt is igazolásnak nevezzük, ha a táblázatot csak képzeletben lapozzuk fel? – „Nos, akkor ez éppenséggel szubjektív igazolás." – De hiszen az igazolás abban áll, hogy az ember egy független helyre apellál. – „De hát tudok az egyik emlékről a másikra is apellálni. Nem tudom (például), hogy a vonat indulását jól jegyeztem-e meg, és ellenőrzésképpen a menetrend oldalának képét idézem az emlékezetembe. Vajon itt nem ugyanazzal az esettel van dolgunk?" – Nem; mert ennek a folyamatnak valóban a helyes emléket kell előhívnia. Ha a menetrend képzeletbeli képét magát nem abból a szempontból kellene megvizsgálni, hogy helyes-e, akkor hogyan igazolhatná ez a kép, hogy az első emlék helyes? (Olyan ez, mintha valaki több példányt venne a ma reggeli lapból, hogy meggyőződjék róla, az újság az igazat írja.) |
| Képzeletben fellapozni egy táblázatot éppoly kevéssé jelenti azt, hogy egy táblázatot fellapoztunk, mint ahogyan egy képzelt kísérlet eredményéről alkotott elképzelés sem egy kísérlet eredménye. |
| 266. Ránézhetek az órára, hogy lássam, hány óra van. De azért is ránézhetek egy óra számlapjára, hogy kitaláljam, hány óra van; vagy e célból azt is megtehetem, hogy átállítom egy óra mutatóját, és addig tekerem, amíg a mutatók állását helyesnek nem találom. így hát az óra képe nemcsak egyféleképpen szolgálhat arra, hogy az időt meghatározza. (Képzeletben az órára nézni.) |
| 267. Tegyük fel, hogy képzeletben hidat építek, és a híd méreteit úgy akarnám igazolni, hogy a híd anyagával először képzeletben terhelési próbákat végzek. Ez természetesen az elképzelés volna arról, hogy mit nevezünk úgy: egy híd méreteinek igazolása. De vajon elfogadnánk-e azt is, hogy ezt a méretekről alkotott elképzelés igazolásának nevezzük? |
| 268. Miért nem tud a jobb kezem a balnak pénzt ajándékozni? – Jobb kezem képes a pénzt a balba átadni. Jobb kezem tud ajándékozási okiratot írni, a bal meg nyugtát. – De a további gyakorlati következmények már nem egy ajándékozás következményei volnának. Amikor a bal kéz a jobbtól elvette a pénzt stb., feltesszük a kérdést: „No, és hogyan tovább?" És ugyanezt lehetne kérdezni, ha valaki önmagának adott volna privát szó- magyarázatot; úgy értem, ha maga elé mormolt egy szót, és közben egy érzetre irányította a figyelmét. |
| 269. Emlékezzünk arra, hogy vannak bizonyos viselkedésbeli kritériumai annak, hogy valaki egy szót nem ért: hogy a szó nem mond neki semmit, hogy nem tud vele mit kezdeni. És vannak kritériumai annak, hogy a szót ‘érteni véli’, hogy valamilyen jelentést kapcsol vele össze, ám nem a helyeset. És végül vannak kritériumai annak, hogy a szót helyesen érti. A második esetben lehetne szubjektív megértésről beszélni. „Privát nyelv"-nek pedig olyan hangokat lehetne nevezni, amelyeket senki más nem ért, én azonban ‘érteni látszom’. |
| 270. Gondoljuk most el valamely használatát annak, hogy az „É" jelet a naplómba bevezetem. A következőket tapasztalom: Egy bizonyos érzetemre a nyomásmérő mindig azt mutatja, hogy a vérnyomásom emelkedik. így képes leszek arra, hogy vérnyomásom emelkedését anélkül jelentsem, hogy valamilyen készüléket vennék igénybe. Ez hasznos eredmény. És úgy látszik, itt teljesen közömbös, hogy az érzetet helyesen ismertem-e fel vagy sem. Tegyük fel, hogy folyton tévedek azonosításában – úgy ez mit se számít. És ez már mutatja, hogy azzal, hogy ezt a tévedést feltételeztük, csak látszólag tettünk valamit. (Mondhatni, egy gombot forgattunk a gépen, amely úgy nézett ki, mintha be lehetne vele valamit állítani; ám puszta díszítés volt, egyáltalán nem volt összekapcsolva a mechanizmussal.) |
| És milyen alapunk van itt arra, hogy „É"-t egy érzet jelölésének nevezzük? Talán az, ahogyan ezt a jelet ebben a nyelvjátékban használják. – És miért egy „bizonyos érzet", azaz miért mindig ugyanaz? Nos, hiszen feltételezzük, hogy minden alkalommal „É"-t írtunk. |
| 271. „Gondolj el egy embert, aki nem tudja emlékezetben tartani, hogy a ‘fájdalom’ szó mit jelent – s aki ennélfogva minduntalan valami mást nevez így -, ám a szót mégis a fájdalom megszokott jeleivel és feltételeivel összhangban használja!" – aki tehát úgy használja, ahogyan mi mindannyian. Szeretném itt azt mondani: az a kerék nem tartozik a géphez, amelyet anélkül lehet forgatni, hogy más is vele együtt mozogna. |
| 272. A privát élményben valójában nem az a lényeges, hogy mindenki saját példánnyal rendelkezik, hanem hogy senki sem tudja, vajon a másik is ezt birtokolja-e, vagy pedig valami mást. Fel lehetne tehát tételezni – noha e feltételezés nem volna verifikálható -, hogy az emberiség egyik részének egyfajta pirosérzete van, a másik részének pedig egy másfajta. |
| 273. Hogyan is áll dolog a „piros" szóval – mondjam azt, hogy ez valami rajtunk kívülit, ‘mindnyájunkkal szembenállót’ jelöl, és hogy ezen kívül tulajdonképpen mindenkinek rendelkeznie kellene még egy szóval, amely a saját pirosérzetét jelöli? Vagy inkább így van: a „piros" szó valami olyat jelöl, amit mindannyian ismerünk; és ezen kívül mindenkinek még valamit, amit csak ő ismer? (Vagy talán még inkább így: valami olyanra vonatkozik, amit csak ő ismer.) |
| 274. Természetesen semmivel sem jutunk közelebb a „piros" szerepének megértéséhez, ha ahelyett, hogy a privátat „jelöli", azt mondjuk, hogy a privátra „vonatkozik"; de pszichológiailag ez a találó kifejezés egy bizonyos élményre, amelyet filozofálás közben érzünk. Olyan ez, mintha a szó kimondásakor önnön érzetemre oldalpillantást vetnék, mintha csak azt mondanám magamnak: tudom már, mire utalok a szóval. |
| 275. Nézz az ég kékjére és mondd magadnak: „Milyen kék az ég!" – Ha spontánul teszed – nem filozófiai szándékokkal -, akkor eszedbe se jut, hogy a színbenyomás csak a tiéd. És nem fontolgatod, hogy ilyen felkiáltást intézz a másikhoz. Ha pedig valamire rámutatsz, miközben e szavakat kimondod, akkor az égre mutatsz. Úgy értem: nincs az az érzésed, hogy önmagadba mutatsz, ami gyakorta kíséri ‘az érzet megnevezésé’-t, ha az ember a ‘privát nyelv’-ről elmélkedik. Arra sem gondolsz, hogy tulajdonképpen nem kézzel, hanem csak figyelemmel kellene a színre mutatnod. (Fontold meg, mit jelent „figyelemmel valamire rámutatni".) |
| 276. „De hát nem gondolunk-e legalább valami egészen meghatározottra, amikor egy színre ránézünk, és a színbenyomást megnevezzük?" Valósággal olyan ez, mintha a színbenyomást, akár valami hártyát, lefejtenénk a látott tárgyról. (Ez fel kellene keltse a gyanúnkat.) |
| 277. De hogyan lehetséges egyáltalán, hogy kísértésbe esünk, és azt hisszük, egy szón hol azt a színt értjük, amelyet mindenki ismer, hol pedig azt a ‘látási benyomás’-t, amelyet most én nyerek. Hogy kísérthet itt meg valami egyáltalán? – Ezekben az esetekben nem ugyanolyan figyelemmel fordulok a szín felé. Ha (miként mondani szeretném) önnön színbenyomásomat értem, akkor elmélyedek a színben – körülbelül úgy, mint amikor egy színnel ‘nem tudok betelni’. Ennélfogva könnyebb ezt az élményt úgy előidézni, ha egy élénk színre vagy egy olyan színösszeállításra nézünk, amely mély benyomást hagy bennünk. |
| 278. „Tudom, hogy nekem a zöld szín milyennek jelenik meg – nos, ennek csak van értelme! – Bizonyára; a mondat milyen használatára gondolsz? |
| 279. Képzelj el valakit, aki ezt mondja: „Csak tudom, hogy milyen magas vagyok!", s közben kezét jel gyanánt a feje búbjára teszi! |
| 280. Valaki fest egy képet, hogy megmutassa, miként képzel el mondjuk egy színházi jelenetet. Én meg azt mondom: „Ennek a képnek kettős funkciója van; közöl valamit másokkal, ahogy éppen képek vagy szavak szoktak közölni valamit – de aki közöl, annak ezen kívül még másfajta ábrázolást (vagy közlést?) is jelent: számára ez az ő elképzelésének képe, úgy kép, ahogyan senki más számára nem lehet az. Az ő privát benyomása a képről az, amely megmondja neki, hogy mit képzelt el; olyan értelemben, amelyben másoknak a kép nem tudja megmondani." – És milyen jogon beszélek ebben a második esetben ábrázolásról vagy közlésről – ha ezeket a szavakat az első esetben helyesen használtam? |
| 281. „De vajon nem az jön ki abból, amit mondasz, hogy például nincsen fájdalom fájdalomviselkedés nélkül?" – Az a lényeg, hogy csak élő emberről és hozzá hasonlóról (aki hozzá hasonlóan viselkedik) lehet mondani, hogy érzetei vannak; hogy lát; hogy vak; hogy hall; hogy süket; hogy eszméleténél van, vagy hogy elveszítette az eszméletét. |
| 282. „De hiszen a mesében a fazék is tud látni és hallani!" (Kétségkívül; de képes beszélni is.) |
| „De a mese nem mond értelmetlenséget, csupán kitalál olyasmit, ami nem áll fenn." – Ez nem ilyen egyszerű. Hazugság vagy pedig értelmetlenség, ha azt mondjuk, hogy a fazék beszél? Világos képet alkotunk-e magunknak arról, milyen körülmények között mondanánk egy fazékról, hogy beszél? (Egy nonsense-költemény sem úgy értelmetlen, mint mondjuk egy gyermek gőgicsélése.) |
| Igen; az élettelenről is mondjuk, hogy fáj valamije: például, ha babázunk. De a fájdalom fogalmának ez a használata másodlagos. Képzeljük csak el magunknak azt az esetet, hogy az emberek csak élettelenről mondanák, hogy fáj valamije; csak babákat sajnálnának! (Amikor gyerekek vonatosdit játszanak, akkor játékuk összefügg azzal, amit a vonatról tudnak. De ha egy olyan néptörzs gyermekei vették volna át ezt a játékot másoktól, amely a vasutat nem ismeri, akkor megeshetne, hogy anélkül játsszák, hogy tudnák, utánoznak vele valamit. Azt mondhatnánk, hogy a játéknak számukra nem ugyanaz az értelme, mint a számunkra.) |
| 283. Honnét vesszük egyáltalán a gondolatot, hogy lények, tárgyak képesek érezni valamit? |
| Nevelésem juttatott volna ide úgy, hogy figyelmessé tett a bennem rejlő érzésekre, és most ezt az ideát átviszem a rajtam kívül lévő tárgyakra? Felismerem talán, hogy van itt (bennem) valami, amit – anélkül, hogy a többiek szóhasználatával ellentmondásba keverednék – „fájdaloménak nevezhetek? – Kövekre és növényekre stb. nem viszem át ideámat. |
| Netán nem tudnám elgondolni, hogy szörnyű fájdalmaim vannak, és amíg e fájdalmak tartanak, én kővé változom? Egyáltalán, ha becsukom a szemem, honnan tudom, hogy nem váltam kővé? – És ha ez megtörtént, mennyiben lesznek a kőnek fájdalmai? Mennyiben lehet ezt egy kőről kijelenteni? Miért szükséges okvetlenül, hogy a fájdalomnak itt legyen egyáltalán valamilyen hordozója?! |
| És lehet-e a kőről mondani, hogy lelke van, és ennek vannak fájdalmai? Mi dolga van a léleknek, a fájdalomnak egy kővel? |
| Csak arról lehet azt mondani, hogy fájdalmai vannak, ami ember módjára viselkedik. |
| Mert ilyet testről kell mondani vagy, ha úgy tetszik, lélekről, amellyel a test rendelkezik. És hogyan rendelkezhet egy test lélekkel? |
| 284. Nézz egy kőre, és gondold azt, hogy vannak érzései! – Az ember eltöpreng magában: hogyan juthatott valakinek egyáltalán eszébe az ötlet, hogy egy dolognak érzést tulajdonítson? Ezzel az erővel egy számnak is lehetne érzést tulajdonítani! – És most nézz egy vergődő légyre, s a nehézség máris eltűnt; a fájdalom, úgy tetszik, képes megkapaszkodni itt, ahol korábban minden – úgyszólván – kisiklott alóla. |
| És ezért a holttestet is olyannak látjuk, mint amit nem tud megközelíteni a fájdalom. – Az élőhöz nem olyan a beállítódásunk, mint a holthoz. Minden reakciónk különböző. – Ha valaki azt mondja: „Ez nem múlhat egyszerűen azon, hogy az élő így és így mozog, a holt pedig nem", úgy én megpróbálom értésére adni, hogy itt a 'mennyiségről a minőségre’ való átmenet esetéről van szó. |
| 285. Gondolj az arckifejezés felismerésére. Vagy az arckifejezés leírására – ez nem abban áll, hogy az arc méreteit megadjuk! Gondolj arra is, hogy egy ember arcát anélkül is tudjuk utánozni, hogy közben a sajátunkat a tükörben látnánk. |
| 286. De vajon nem abszurd-e egy testről azt mondani, hogy fájdalmai vannak? – És miért érzi ezt abszurdnak az ember? Mennyiben nem a kezem érez fájdalmat, hanem én a kezemben? |
| Miféle vitás kérdés ez: a test az, ami fájdalmat érez? – Hogy kell ezt eldönteni? Hogyan nyilvánul meg, hogy nem a test az? – Nos, megközelítőleg így: ha valakinek fáj a keze, akkor ezt nem a kéz mondja meg (kivéve, ha leírja), és az ember nem a kezet vigasztalja, hanem a szenvedőt; neki néz a szemébe. |
| 287. Hogyan tölt el ez iránt az ember iránt részvét? Miből derül ki, hogy mi a részvét tárgya? (A részvét, mondhatni, annak a meggyőződésnek egy formája, hogy a másiknak fájdalmai vannak.) |
| 288. Kővé dermedek, de fájdalmaim tovább tartanak. – És ha tévedek, és ezek már nem is fájdalmak\– De ebben azért mégsem tévedhetek; hiszen az nem jelent semmit, hogy kételkedem abban, hogy vannak-e fájdalmaim! – Azaz: ha valaki azt mondaná, hogy „Nem tudom, hogy ez, amit érzek, fájdalom-e, vagy pedig valami más?", akkor olyasmit gondolnánk, hogy nem tudja, mit jelent a magyar „fájdalom" szó, és megmagyaráznánk neki. – Hogyan? Talán gesztusokkal, vagy úgy, hogy megszúrnánk egy tűvel és azt mondanánk: „Látod, ez fájdalom." Ezt a szómagyarázatot, mint bármely másikat, érthetné helyesen, vagy helytelenül, de előfordulhatna, hogy egyáltalán nem érti. És hogy hogyan érti, az abból derül ki, ahogyan a szót használja, amiként ez egyébként is történni szokott. |
| Ha ekkor például azt mondaná: „Ó, én tudom, hogy mit jelent a ‘fájdalom’, de hogy az, amit most itt érzek, fájdalom-e, nem tudom" – erre csak a fejünket csóválnánk, és szavait furcsa reakciónak kellene tekintenünk, amellyel semmit sem tudunk kezdeni. (Ez olyan volna, mintha mondjuk azt hallanánk, hogy valaki teljes komolysággal ezt mondja: „Világosan emlékszem, hogy valamivel a születésem előtt azt hittem, ....") |
| A kételynek ez a kifejezése nem tartozik a nyelvjátékhoz; de ha az érzet kifejezése, az emberi viselkedés kizárt, akkor úgy tűnik, ismét szabad kételkednem. Ha itt kísértést érzek, hogy azt mondjam, előfordulhat, hogy az érzetet valami másnak tartják, mint ami, az a következőből ered: ha azt képzelem, hogy megszűnt a normális nyelvjáték, amelyben az érzet kifejezése szerepel, akkor valamilyen kritériumra van szükségem az érzet azonosításához; és ekkor már a tévedés lehetősége is fennállna. |
| 289. „Ha azt mondom, ‘Fájdalmaim vannak’, önmagam előtt mindenképpen igazolva vagyok." – Mit jelent ez? Azt jelenti-e: „Ha valaki más tudhatná, hogy én mit nevezek ‘fájdalom’-nak, akkor elismerné, hogy a szót helyesen használom"? |
| Egy szót igazolás nélkül használni nem jelenti azt: jogtalanul használni. |
| 290. Érzetemet, persze, nem kritériumokkal azonosítom, hanem ugyanazt a kifejezést használom. Ámde ezzel nincs vége a nyelvjátéknak; ezzel kezdődik. |
| De nem azzal az érzettel kezdődik-e, amelyet leírok? – Talán a „leírni" szó tesz itt bennünket lóvá. Mondok ilyet: „Leírom lelkiállapotomat", és ilyet is: „Leírom a szobámat". A nyelvjátékok különbségeit kell emlékezetünkbe idéznünk. |
| 291. Amit „leírások"-nak nevezünk, azok nem mások, mint szerszámok, amelyek különös alkalmazásokra szolgálnak. Gondolj itt egy gép rajzára, egy műszaki rajzra, egy méretvázlatra, amely a műszerész előtt fekszik. Van abban valami félrevezető, ha a leírásra mint a tények szóbeli képére gondolunk: csak olyan képekre gondoluunk, amelyek mondjuk a falakon lógnak; s amelyek egyszerűen azt látszanak ábrázolni, hogyan néz ki egy dolog, milyen tulajdonságai vannak. (Az ilyen képek úgyszólván céltalanok.) |
| 292. Nehogy azt hidd, hogy szavaidat mindig a tényekről olvasod le; hogy a tényeket szavakra képezed |
| le, szabályok szerint! Hiszen az egyes esetben mégiscsak irányítás nélkül kellene alkalmaznod a szabályt. |
| 293. Ha önmagámról azt mondom, hogy csak a saját példámból tudom, hogy mit jelent a „fájdalom" szó – nem kell-e ezt mondanom másokról is? És hogyan általánosíthatom ezt az egyetlen esetet ilyen felelőtlenül? |
| Nos, mindenki azt mondja nekem önmagáról, hogy csak saját magából kiindulva tudja, mi a fájdalom! – Tételezzük fel, hogy mindenkinek volna egy skatulyája, benne pedig valami, amit „bogár"-nak nevezünk. Senki sem tud a másik skatulyájába bepillantani; és mindenki azt mondja, hogy csak a saját bogarának látványából tudja, mi egy bogár. – Hiszen ekkor az is lehetséges volna, hogy mindenkinek valami más tárgy van a dobozában. Sőt, az is elképzelhető volna, hogy egy ilyen dolog szüntelenül változzék. – De mi lenne, ha ezeknél az embereknél a „bogár" szónak mégiscsak volna használata? – Úgy ez nem abban állna, hogy egy dolgot jelölnek vele. A skatulyában lévő dolog egyáltalán nem tartozik a nyelvjátékhoz; még csak úgy sem, mint valami-, hiszen a doboz akár üres is lehetne. – Annyira nem, hogy ezzel a dobozbeli dologgal a játékot akár ‘egyszerűsíteni’ is lehetne; a dolog elillan, bármi is legyen. |
| Ez azt jelenti: ha az érzet kifejezésének grammatikáját a ‘tárgy és megjelölés’ mintájára konstruáljuk, akkor a tárgy mint irreleváns kihullik a vizsgálódásból. |
| 294. Ha azt mondod, hogy valaki egy privát képet lát maga előtt, amelyet leír, úgy ez mégiscsak feltételezés volt arról, hogy mi van előtte. És ez azt jelenti, hogy közelebbről le tudod írni, vagy le is írod. Ha elismered, hogy halvány gőzöd sincs, miféle dolog lehet az, ami előtte van – akkor mi csábít mégis arra, hogy azt mondjad: van valami előtte? Nem olyan-e ez, mintha azt mondanám valakiről: „Neki van valamije. De hogy ez pénz, adósság vagy üres kassza-e, azt nem tudom." |
| 295. És egyáltalán, miféle mondat az, hogy „Csak a saját példámból tudom ..."? Tapasztalati állítás? Nem. – Netán grammatikai? |
| Tehát úgy képzelem: mindenki azt mondja önmagáról, hogy csak a saját fájdalmából tudja, mi a fájdalom. – Nem állítom, hogy az emberek ezt valóban mondják, még csak azt sem, hogy készek mondani. De ha mindenki mondaná – akkor ez egyfajta felkiáltás lehetne. Még ha ez a felkiáltás mint közlés semmitmondó is, ám mégiscsak egy kép; és miért is ne akarnánk ilyen képet lelki szemeink elé idézni? A szavak helyett képzelj el egy festményt, egy allegorikus képet. |
| Nos, ha filozofálás közben önmagunkba nézünk, gyakran fogunk éppen ilyen képet látni. Valósággal grammatikánk képi megjelenítésére fogunk bukkanni. Nem tényeket látunk; hanem mintegy illusztrált szófordulatokat. |
| 296. „Igen, de mégiscsak van itt valami, ami fájdalomkiáltásomat kíséri! Ezért is kiáltok fel. És ez a valami az, ami fontos – és ami szörnyű." – Csakhogy kivel közlünk ilyet? És milyen alkalomból? |
| 297. Persze, igaz, amikor a víz forr a fazékban, akkor a gőz felszáll a fazékból, mint ahogy a gőz képe is a fazék képéből. De mi lenne, ha valaki azt akarná mondani, hogy a fazék képében is főnie kell valaminek? |
| 298. Annyira szívesen mondanánk: „A fontos ez?', s közben önmagunknak rámutatunk az érzetre – ami máris mutatja, mennyire erősen hajlunk arra, hogy olyasmit mondjunk, ami nem közlemény. |
| 299. Ha filozófiai gondolatoknak engedjük át magunkat, nem lehet elkerülni, hogy ezt és ezt mondjuk, ellenállhatatlan késztetést érzünk arra, hogy mondjuk, ám mindez nem jelenti még azt, hogy kénytelenek vagyunk valamit feltételezni, vagy hogy egy tényállást közvetlenül belátunk vagy tudunk. |
| 300. A „neki fájdalmai vannak" szavakkal folytatott nyelvjátékhoz – szeretnénk mondani – nemcsak a viselkedés képe tartozik hozzá, hanem a fájdalomé is. Vagy: nemcsak a viselkedés paradigmája, hanem a fájdalomé is. – Ha azt mondjuk, hogy „a fájdalom képe a ‘fájdalom’ szóval lép be a nyelvjátékba" – félreértésben vagyunk. A fájdalom képzete nem kép, és ezt a képzetet a nyelvjátékban nem is lehet olyasvalamivel helyettesíteni, amit képnek neveznénk. – A fájdalom képzete valamilyen értelemben persze belép a nyelvjátékba; csak nem mint kép. |
| 301. A képzet nem kép, de egy kép megfelelhet neki. |
| 302. Ha a másik fájdalmának képét a sajátunk mintájára kell elképzelnünk, úgy ez nem is olyan könnyű dolog: hiszen olyan fájdalmak alapján, amelyeket érzek, kell olyanokat elképzelnem, amelyeket nem érzek. Ugyanis nem egyszerűen arról van szó, hogy képzeletben az egyik fájdalmas ponttól a másikhoz kell átmennem. Úgy, ahogyan a kezemben érzett fájdalomtól eljutok addig a fájdalomig, amelyet a karomban érzek. Mert nem azt kell elképzelnem, hogy én az ő testének valamelyik helyén fájdalmat érzek. (Ami szintén lehetséges volna.) |
| A fájdalomviselkedés utalhat egy fájdalmas helyre – de a szenvedő személy az, aki a fájdalmat kifejezésre juttatja. |
| 303. „Én csak hinni tudom, hogy a másiknak fájdalmai vannak, azt viszont tudom, ha nekem vannak." – Igen; elhatározhatjuk, hogy a „Neki fájdalmai vannak" helyett azt mondjuk: „Azt hiszem, neki fájdalmai vannak." De ez minden. – Ami itt a lelki folyamatokról szóló magyarázatnak vagy kijelentésnek látszik, az valójában az egyik kifejezésmódot cseréli fel egy másikra, olyanra, amely filozofálás közben találóbbnak tűnik a számunkra. |
| Próbálj meg egyszer – egy valóságos esetben – a másik félelmében, fájdalmában kételkedni. |
| 304. „De azt csak el fogod ismerni, hogy különbséget jelent, hogy a fájdalomviselkedést kíséri-e fájdalom, vagy sem." – Hogy elismerem-e? Mely különbség lehetne nagyobb! – „És mégis mindig újra arra az eredményre jutsz, hogy maga az érzet semmi." – Dehogy. Az érzet nem valami, de azért nem is semmi! Az eredmény csak az volt, hogy a semmi megtenné ugyanazt, mint egy olyan valami, amiről semmit sem lehet állítani. Mi csupán a grammatikát vetettük el, amely itt ránk akarja tukmálni magát. |
| A paradoxon csak akkor tűnik el, ha radikálisan szakítunk azzal az eszmével, hogy a nyelv mindig egyetlen módon funkcionál, s hogy mindig ugyanarra a célra szolgál: gondolatokat közvetít – szóljanak ezek a gondolatok házakról, fájdalmakról, jóról és rosszról, vagy bármiről. |
| 305. „De azt csak nem tagadhatod, hogy például, amikor emlékezünk, egy belső folyamat megy végbe." – Mi kelti hát azt a benyomást, mintha valamit tagadni akarnánk? Ha az ember azt mondja: „Közben mégiscsak végbemegy egy belső folyamat" – akkor így akarja folytatni: „Hiszen látod." Márpedig ez a belső folyamat az, amit az „emlékezni" szón értünk. – A benyomás, hogy valamit tagadni akarunk, onnan ered, hogy szembefordulunk a ‘belső folyamat’ képével. Amit tagadunk, az az, hogy a belső folyamat képe segít nekünk helyes fogalmat alkotni az „emlékezni" szó használatáról. Sőt, azt mondjuk, hogy ez a kép származékaival inkább megakadályoz bennünket abban, hogy a szó használatát olyannak lássuk, amilyen. |
| 306. Minek is tagadnám, hogy itt szellemi folyamat van jelen?! Csakhogy a „Bennem most a ...,ra való emlékezés szellemi folyamata ment végbe" nem jelent mást, mint: „Most ....ra emlékeztem." A szellemi folyamatot tagadni annyit jelentene, mint az emlékezést tagadni; tagadni, hogy egyáltalán bárki is emlékezik valamire. |
| 307. „Nem vagy te a lelked mélyén mégis behaviorista? Nem azt állítod-e, hogy alapjában véve minden fikció, kivéve az emberi viselkedést?" – Ha fikcióról beszélek, akkor grammatikai fikcióról. |
| 308. Csakhogy hogyan jutunk a lelki folyamatok, állapotok és a behaviorizmus problémájához? – Az első lépés teljesen észrevétlen. Folyamatokról és állapotokról beszélünk, ám eldöntetlenül hagyjuk természetüket! Talán egyszer majd többet fogunk tudni róluk – véljük. De éppen ezáltal horgonyoztunk le egy meghatározott szemléletmódnál. Nekünk ugyanis meghatározott fogalmunk van arról, hogy mit jelent egy folyamatot közelebbről megismerni. (A döntő lépés a bűvészmutatványban megtörtént, és épp ez a lépés tűnt ártatlannak a számunkra.) – És íme, széthullik a hasonlat, amelynek gondolatainkat megfoghatóvá kellett volna tennie a számunkra. Tagadnunk kell tehát a folyamatot, amelyet még nem is értünk, és amely olyan közegben játszódik le, amelyet még nem fürkésztünk ki. És ezért látszik úgy, mintha a szellemi folyamatokat tagadtuk volna. Pedig természetesen nem akarjuk tagadni őket! |
| 309. Mi a célod a filozófiában? – Hogy megmutassam a légynek a kiutat a palackból. |
| 310. Azt mondom valakinek, hogy fájdalmaim vannak. Erre beállítódása hozzám a hit beállítódása lesz; a hitetlenségé; a bizalmatlanságé; stb. |
| Tegyük fel, hogy ezt mondja: „Túl fogod élni." – Nem azt bizonyítja-e ez, hogy valami olyanban hisz, ami a fájdalom kinyilvánítása mögött van? – Beállítódása bizonyíték a beállítódásra. Képzeld el, hogy nem csak a „Fájdalmaim vannak" mondatot, hanem a „Túl fogod élni" választ is természeti hangok és gesztusok helyettesítik. |
| 311. „Mely különbség lehetne nagyobb!" – A fájdalom esetében azt hiszem, hogy ezt a különbséget privatim tudom bemutatni magamnak. A letört és az ép fog közti különbséget viszont mindenkinek be tudom mutatni. – De a privát bemutatáshoz egyáltalán nem kell fájdalmat okoznod magadnak, hanem az is elég, ha elképzeled a fájdalmat – például egy kissé elfintorítod az arcod. És tudod tán, hogy amit így bemutatsz magadnak, az fájdalom, és nem például egy arckifejezés? És honnan tudod, mit kell magadnak bemutatnod, mielőtt bemutatod magadnak? A privát bemutatás illúzió. |
| 312. De nézzük meg újra, nem hasonlít-e a fog és a fájdalom esete mégiscsak egymáshoz. Hiszen ami a látásérzet az egyikben, annak a fájdalomérzet felel meg a másikban. A látásérzetet éppoly kevéssé vagy éppen annyira tudom magamnak bemutatni, mint a fájdalomérzetet. |
| Képzeljük el ezt az esetet: a környezetünkben lévő dolgok (kövek, növények stb., stb.) felszínén olyan foltok és területek lennének, amelyek érintéskor bőrünkön fájdalmat okoznak. (Mondjuk e felszínek kémiai tulajdonságai folytán. De ezt nem szükséges tudnunk.) Ekkor fájdalomfoltos levélről beszélnénk, miként ma egy bizonyos növény vörösfoltos leveléről beszélünk. Úgy képzelem, hogy e foltok és alakjuk észlelése azzal a haszonnal járna a számunkra, hogy következtetni tudnánk belőlük a dolgok fontos tulajdonságaira. |
| 313. Fájdalmakat ugyanúgy tudok bemutatni, ahogyan a pirossal teszem, és ahogyan egyeneset és a görbét, illetve a fát és a követ bemutatom. – Éppen ezt nevezzük „bemutatás"-nak. |
| 314. Alapvető félreértésre utal, ha hajlamos vagyok fejfájásom pillanatnyi állapotát szemlélni a célból, hogy az érzet filozófiai problémájával tisztába jöjjek. |
| 315. Vajon képes lenne-e olyasvalaki megérteni a „fájdalom" szót, aki soha nem érzett fájdalmat? – A tapasztalattól kell-e megtanulnom, hogy ez így van-e vagy sem? – És ha azt mondjuk: „Az ember nem képes fájdalmat elképzelni, csak akkor, ha egyszer már érezte" – honnét tudjuk ezt? Hogyan lehet eldönteni, hogy ez igaz-e? |
| 316. Hogy a „gondolkodni" szó jelentésével tisztába jöjjünk, gondolkodás közben magunkat vesszük szemügyre: amit ekkor megfigyelünk, az lesz az, amit a szó jelent! – De így épphogy nem használják ezt a fogalmat. (Ez ahhoz volna hasonló, mintha anélkül, hogy a sakkot ismerném, egy sakkjátszma utolsó lépésének pontos megfigyeléséből akarnám megfejteni, hogy a „mattot adni" kifejezés mit jelent.) |
| 317. Félrevezető párhuzam: a kiáltás: a fájdalom kifejezése – a mondat: a gondolat kifejezése! |
| Mintha az volna a mondat célja, hogy valakivel tudassa, milyen a másiknak a hangulata: ám mindössze, úgymond, a gondolat szervében, csupán gondolatilag, s nem zsigerileg. |
| 318. Ha gondolkodunk, amikor beszélünk, vagy akár amikor írunk – úgy értem: ahogyan rendszerint tenni szoktuk -, akkor általában nem fogjuk mondani, hogy gyorsabban gondolkodunk, mint ahogyan beszélünk; hanem a gondolat itt úgy jelenik meg, mint ami a kifejezéstől nincsen elválasztva. Másfelől viszont beszélünk a gondolat sebességéről; arról, hogy egy gondolat átvillan a fejünkön, hogy problémák egy csapásra megvilágosodnak számunkra stb. Kézenfekvő itt a kérdés: a villanásszerű gondolkodásnál ugyanaz történik vajon, mint amikor beszéd közben gondolunk is valamit – csak rendkívül felgyorsulva? Az első esetben tehát az óramű mintegy egyetlen lendülettel jár le, a másodikban viszont a szavaktól akadályoztatva lépésről lépésre. |
| 319. Egy gondolatot ugyanabban az értelemben vagyok képes villanásszerűen tökéletesen magam előtt látni, vagy megérteni, mint ahogyan néhány szóval vagy vonással fel tudom jegyezni. |
| Mitől lesz ez a feljegyzés ennek a gondolatnak az összefoglalása? |
| 320. A villanásszerű gondolat úgy viszonyulhat a kimondotthoz, mint az algebrai képlet a számsorhoz, amelyet segítségével képezek. |
| Ha például megadnak nekem egy algebrai függvényt, akkor én BIZTOS vagyok benne, hogy az 1, 2, 3 független változókra 10-ig ki fogom tudni számolni az értékeit. Ezt a bizonyosságot ‘jól megalapozott’-nak fogom nevezni, mivel megtanultam ilyen függvényeket kiszámolni. Más esetekben a bizonyosság nem lesz megalapozott – ám az eredmény révén mégis igazolt. |
| 321. „Mi történik akkor, amikor valaki hirtelen megért valamit?" – A kérdés rosszul van feltéve. Ha a „hirtelen megérteni" kifejezés jelentésére kérdez rá, úgy a válasz nem az, hogy rámutatunk egy folyamatra, amelyet így nevezünk. – A kérdés ezt jelenthetné: milyen jelei vannak annak, hogy valaki hirtelen megért valamit; milyen jellegzetes pszichikai kísérőjelenségei vannak a hirtelen megértésnek? |
| (Nincs alapunk feltételezni, hogy bárki is érzi arcának kifejező mozgását vagy a kedélyingadozásra jellemző változásokat, például lélegzetének felgyorsulását. Akkor sincs alapunk erre, ha rögtön érzi is őket, amint a figyelmét rájuk irányítja.) ((Testtartás.)) |
| 322. Mivel ez a leírás nem ad választ arra a kérdésre, hogy mi a kifejezés jelentése, hajlunk rá, hogy levonjuk az elsietett következtetést: a megértés éppenséggel valamiféle sajátos, definiálhatatlan élmény. De megfeledkezünk arról, hogy bennünket csak az a kérdés érdekelhet: hogyan hasonlítjuk össze ezeket az élményeket; mit rögzítünk a történés azonosságának kritériumaként? |
| 323. A „Most tudom tovább!" egy felkiáltás; egy természeti hangnak felel meg, egy örömteli felvillanásnak. Érzetemből természetesen nem következik, hogy nem fogok megtorpanni, amint megkísérlek továbbmenni. – Vannak olyan esetek, amikor azt fogom mondani: „Amikor azt mondtam, hogy tudom tovább, akkor úgy is volt." Például akkor mondja ezt az ember, ha váratlanul megzavarják. De a váratlan nem lehet egyszerűen csak az, hogy megakadtam. |
| Az is elgondolható volna, hogy valakinek újra meg újra látszatmegvilágosodásai volnának – „Most megvan!", kiáltana fel, és soha nem tudná ezt tettekkel igazolni. – Úgy tűnhetne fel a számára, mintha rögvest ismét elfeledte volna a jelentését a képnek, amely megjelent előtte. |
| 324. Helyes volna-e, ha azt mondanánk: itt indukcióról van szó, és ugyanolyan biztos vagyok abban, hogy a sort képes leszek folytatni, mint amennyire abban biztos vagyok, hogy ez a könyv le fog esni a földre, ha elengedem; és ha hirtelen, minden nyilvánvaló ok nélkül megakadnék a sor kifejtésében, ugyanúgy meg lennék lepve, mint akkor, ha a könyv nem esne le, hanem a levegőben maradna, és lebegne? – Erre az a válaszom, hogy ehhez a bizonyossághoz sincs szükségünk indokokra. Mi tudná a bizonyosságot jobban igazolni, mint az eredmény? |
| 325. „A bizonyosság, hogy képes leszek folytatni, miután ez az élményem volt – például láttam a képletet -, egyszerűen indukción alapszik." Mit jelent ez? – „A bizonyosság, hogy a tűz meg fog égetni, indukción alapszik." Azt jelenti vajon, hogy magamban így következtetek: „a lánggal mindig megégettem magamat, tehát most is ez fog történni"? Vagy talán a korábbi tapasztalat az oka a bizonyosságomnak, s nem az alapja? A korábbi tapasztalat oka a bizonyosságnak? —ez a hipotéziseknek, természeti törvényeknek azon a rendszerén múlik, amelynek keretén belül a bizonyosság jelenségét tárgyaljuk. |
| Indokolt a bizalom? – Amit az emberek indoklásként elismernek – jól mutatja, hogyan gondolkodnak és élnek. |
| 326. Ezt várjuk, és amaz meglep; ám az indokoknak vége szakad egyszer. |
| 327. „Lehet beszéd nélkül gondolkodni?" – És mi a gondolkodás? – Nos, sohasem gondolkodsz? Nem tudod magadat megfigyelni, és látni, mi megy benned végbe? Ez azért nem lehet annyira bonyolult. A gondolkodásra biztosan nem úgy kell várnod, mint egy csillagászati eseményre, és arra sincs szükség, hogy azután mintegy kapkodva végezzed el a megfigyelésedet. |
| 328. Nos, mit hívnak még „gondolkodásának? Mire tanultuk meg a szót használni? – Ha azt mondom, hogy gondoltam – akkor ebben szükségképpen mindig igazam kell legyen? – Miféle tévedés lehet itt? Vannak-e olyan körülmények, amelyek közepette azt kérdeznénk: „Vajon amit tettem, valóban gondolkodás volt; vajon nem tévedek?" Ha valaki egy gondolatmenet során végrehajt egy mérést: megszakította azzal a gondolkodást, ha mérés közben nem beszél magához? |
| 329. Ha valamely nyelven gondolkodom, úgy a nyelvi kifejezés mellett nem lebegnek még ‘jelentések’ is előttem; hanem a nyelv maga a gondolkodás hordozója. |
| 330. A gondolkodás egyfajta beszéd? Szeretné az ember azt mondani, hogy ez az, ami az olyan beszédet, amely közben gondolkodunk, a gondolkodás nélküli beszédtől megkülönbözteti. – És ekkor úgy látszik, hogy a beszéd a gondolkodás kísérője. Olyan folyamat, amely talán valami mást is kísérhet, vagy esetleg önállóan is lejátszódhat. |
| Mondd ki ezt a sort: „Atoll meglehetősen tompa. No, no, azért megy." Egyszer úgy, hogy közben gondolkodsz; aztán gondolkodás nélkül; azután pedig gondold csak a gondolatot, de szavak nélkül. – Nos, előfordulhat, hogy amikor cselekszem, közben ellenőrzőm a tollam hegyét, elfintorítom az arcom – aztán egy rezignált mozdulattal tovább írok. – Megeshetne az is, hogy miközben valamiféle mérésekkel vagyok elfoglalva, úgy végzem a cselekvést, hogy az, aki néz, azt mondja, hogy szavak nélkül ilyesmit gondoltam: ha két nagyság egy harmadikkal egyenlő, akkor egymással is egyenlők. – De ami itt a gondolkodást azzá teszi, ami, az nem valamifajta folyamat, amelynek akkor kell a szavakat kísérnie, ha nem akarjuk, hogy gondolat nélkül mondassanak ki. |
| 331. Képzelj el embereket, akik csak hangosan tudnak gondolkodni! (Mint ahogy vannak emberek, akik csak hangosan tudnak olvasni.) |
| 332. Jóllehet, olykor valóban azt nevezzük „gondolkodásának, hogy a mondatot egy lelki folyamat kíséri, ám „gondolatinak nem ezt a kíséretet hívjuk. – Mondj egy mondatot, és gondold; mondd úgy, hogy érted! – És most ne mondd ki, hanem csak azt csináld, amivel akkor kísérted, amikor úgy mondtad, hogy értetted! – (Énekeld el ezt a dalt kifejezéstelien! És most ne énekeld, ám ismételd meg a kifejezést! – És ilyenkor is meg lehetne valamit ismételni; például a test ingását, a lassuló, illetve a gyorsuló légzést stb.) |
| 333. „Ezt csak olyasvalaki mondhatja, aki meg van róla győződve."– Hogyan segít neki a meggyőződés, amikor mondja? – A meggyőződés ilyenkor a kimondott kifejezés mellett van jelen? (Vagy pedig elfedi a kifejezés, miként egy erős hang a halkat, úgy, hogy többé már, mondhatni, a meggyőződést akkor sem lehet hallani, ha az ember hangosan juttatja kifejezésre?) Mi lenne, ha valaki azt mondaná: „Ahhoz, hogy az ember egy dallamot emlékezetből el tudjon énekelni, a lelkében hallania kell, és ennek alapján kell énekelnie?" |
| 334. „Tehát tulajdonképpen azt akartad mondani ..." – Ezzel a fordulattal a kifejezés egyik formájától a másikig vezetünk valakit. Kísértésbe esünk, hogy ezt a képet használjuk: amit tulajdonképpen ‘mondani akart’, amit ‘értett rajta’, az ott volt már a fejében, még mielőtt kimondtuk volna. Sokféle dolog indíthat bennünket arra, hogy egy kifejezést feladjunk, és helyette egy másikat fogadjunk el. Könnyebben megértjük a dolgot, ha szemügyre vesszük, milyen viszonyban áll a matematikai problémák megoldása kérdésfeltevései indítékával és eredetével. A ‘szög harmadolása körző és vonalzó segítségével’ fogalma, amikor valaki a harmadolást igyekszik elvégezni, illetve amikor bizonyított, hogy ilyen nem létezik. |
| 335. Mi történik akkor, amikor azon igyekszünk – miközben például levelet írunk -, hogy gondolatainkhoz a helyes kifejezést megtaláljuk? – Ez a kifejezésmód egy fordítási folyamathoz vagy leíráshoz hasonlítja a folyamatot: a gondolatok (mintegy már előzetesen) itt vannak, és nekünk már csak arra kell rájönnünk, hogyan fejezzük ki őket. Ez a kép nem egyformán illik a különböző esetekre, hol inkább, hol pedig kevésbé találó. – De mi minden meg nem történhet itt! – Átadom magam egy hangulatnak, és a kifejezés jön. Vagy: egy kép jelenik meg előttem, s ezt igyekszem leírni. Vagy: eszembe jutott egy angol kifejezés, és rá akarok jönni, hogy mi a német megfelelője. Vagy: teszek egy gesztust, és megkérdezem magamtól: „Melyek azok a szavak, amelyek ennek a mozdulatnak megfelelnek?" Stb. |
| Ha azt kérdeznék: „Megvan-e a gondolatod, még mielőtt megtalálod rá a kifejezést?" – mit kellene erre válaszolni? Hát erre a kérdésre: „Miben állt a gondolat, amikor a kifejezést megelőzően jelen volt?" |
| 336. Ez az eset hasonlít ahhoz, mint amikor valaki azt képzeli, hogy egy német vagy latin mondatot, amely a német, illetve a latin nyelv furcsa szórendjét követi, nem lehet egyszerűen úgy gondolni, ahogy ott áll. Az ember először gondolni kénytelen a mondatot, és csak azután állítja a szavakat abba a különös sorrendbe. (Egy francia politikus egyszer azt írta, a francia nyelvnek jellegzetessége, hogy a szavak abban a rendben sorakoznak benne, amelyben gondoljuk őket.) |
| 337. De például a mondat egész formája nem állt-e már akkor a szándékomban, amikor belekezdtem? Tehát mégiscsak ott volt már a fejemben, még mielőtt kimond- tam volna! – Ha a fejemben volt, akkor általában nem más szórenddel volt ott. De itt ismét félrevezető képet alkotunk a ‘szándék’-ról; azaz ennek a szónak a használatáról. A szándék beágyazódik a szituációba, az emberi szokásokba és institúciókba. Ha a sakkjáték technikája nem léteznék, akkor nem állhatna szándékomban, hogy lejátsszam egy sakkjátszmát. Amennyiben a mondat formája előzetesen szándékomban áll, úgy ezt az teszi lehetővé, hogy tudok az adott nyelven beszélni. |
| 338. De az ember csak akkor tud valamit mondani, ha megtanult beszélni. Aki tehát mondani akar valamit, annak ehhez már meg kellett tanulnia, hogy egy nyelvet beszéljen; pedig világos, hogy amikor beszélni akart, nem volt kötelező beszélnie. Mint ahogy attól, hogy táncolni akar, sem táncol még. |
| És amikor elgondolkozik erről az ember, akkor az elme a táncolás, a beszéd stb. képzetéhez folyamodik. |
| 339. A gondolkodás nem testetlen folyamat, amely a beszédnek életet és értelmet kölcsönöz, és amelyet le lehetne a beszédről választani, amiként a gonosz elveszi Schlemihl árnyékát a földről. – De hogyhogy: „nem testetlen folyamat"? Ismerek tehát testetlen folyamatokat, a gondolkodás azonban nem közülük való? Nem; a „testetlen folyamat" szavakat zavaromban hívtam segítségül, mivel a „gondolkodni" szó jelentését primitív módon akartam megmagyarázni. |
| Akkor viszont mondhatnánk, hogy „A gondolkodás testetlen folyamat", ha ezzel például a „gondolkodni" szó grammatikáját akarnánk az „enni" szóétól megkülönböztetni. Csakhogy így a jelentéskülönbség túlságosan csekélynek tűnik. (Hasonló a helyzet, amikor azt mondjuk: a számok jelei valóságos, a számok pedig nem-valóságos tárgyak.) Egy oda nem illő kifejezésmód biztos eszköz arra, hogy a zűrzavarban benne ragadjunk. Mondhatni, elzárja a kiutat belőle. |
| 340. Hogy egy szó hogyan működik, azt nem kitalálni lehet. A használatát kell megnézni, és ebből tanulni. |
| Ám a nehéz feladat épp az, hogy eloszlassuk az előítéletet, amely ennek a tanulásnak útjában áll. Mert nem ostoba előítéletről van szó. |
| 341. A gondolatokkal telített és gondolkodás híján történő beszéd összevetendő azzal, amikor egy zenedarabot gondolatok nélkül, illetve gondolatokkal telítve játszunk. |
| 342. William James, hogy megmutassa, lehetséges gondolkodás beszéd nélkül, egy süketnéma, Mr. Ballard visszaemlékezését idézi. Ballard azt írja, hogy kora ifjúságában, mielőtt még beszélni tudott volna, istenről és a világról elmélkedett. – Mi a csudát jelenthet ez?! – Ballard azt írja: „It was during those delightful rides, some two or three years before my initiation into the rudiments of written language, that I began to ask myself the question how came the world intő being?" – Biztos vagy benne, hogy szótlan gondolataidnak ez a helyes fordítása szavakra? – szeretné itt az ember megkérdezni. És miért bukkan fel itt ez a kérdés – amely különben mintha nem is léteznék? Azt akarom tán mondani, hogy az írót megcsalja emlékezete? – Még csak azt sem tudom, hogy ezt mondanám-e. Ezek az emlékek különös jelenségei az emlékezetnek – és nem tudom, hogy milyen következtetéseket lehet levonni belőlük az elbeszélő múltjára nézve! |
| 343. A szavak, amelyekkel emlékemet kifejezem – emlékezetem reakciói. |
| 344. Vajon elgondolható volna, hogy emberek soha nem beszélnének hallható nyelvet, de azért mégis beszélnének valamilyen nyelvet belül, a képzeletükben, önmagukhoz? |
| „Ha az emberek mindig csak belül, magukban beszélnének, akkor végül is csak azt tennék folyton, amit olykor ma is tesznek." – Ezt tehát roppant könnyű elképzelni; mindössze annyit kell tennünk, hogy az olykorról könnyedén áttérjünk a mindigre. (Hasonló eset: „Egy végtelenül hosszú fasor egyszerűen egy olyan fasor, amely nem ér véget.") Arra, hogy valaki magában beszél, az a kritériumunk, amit mond nekünk, és ahogyan egyébként viselkedik; és csak arról mondjuk, hogy magában beszél, aki a megszokott értelemben tud beszélni. És ezt nem mondjuk sem egy papagájról, sem pedig egy gramofonról. |
| 345. „Ami időnként megtörténik, az akár mindig is megtörténhet" – miféle mondat volna ez? – Hasonló, mint ez: ha „F(a)"-nak van értelme, akkor „(x).F(x)"-nek is van. |
| „Ha előfordulhat, hogy valaki egy játékban rosszul lép, akkor akár az is előfordulhat, hogy minden ember az összes játékban csakis rosszul lép." – Tehát megkísért, hogy kifejezéseink logikáját itt félreértsük, hogy szavaink használatát helytelenül ábrázoljuk. |
| A parancsokat olykor nem követik. De mi volna, ha a parancsokat soha nem követnék? A ‘parancs’ fogalom célját vesztené. |
| 346. De nem képzelhetnénk-e el, hogy isten egy papagájnak hirtelen értelmet ajándékozna, és a papagáj most magában beszélne? – Ám itt fontos, hogy ehhez az elképzeléshez valamely istenségről szóló elképzelést hívtam segítségül. |
| 347. „De hiszen a saját példámból tudom, hogy mit jelent ‘magunkban beszélni’. És ha megfosztanának a hangos beszéd szerveitől, attól még tudnék magamban beszélgetéseket folytatni." |
| Ha csak saját példámból tudom, úgy tehát csak azt tudom, hogy én mit nevezek így, de azt nem, hogy más mit nevez így. |
| 348. „Ezek a süketnémák mind csak egy gesztusnyelvet tanultak meg, de belül, magukban mindnyájan hangnyelven beszélnek." – Nos, nem érted a dolgot? – Csakhogy honnét tudom, hogy én értem-e?! – Mit tudok ezzel a közléssel (már ha az) kezdeni? Itt a megértés egész eszméje gyanús mellékzöngét kap. Nem tudom, hogy azt mondjam-e, hogy értem, vagy pedig azt, hogy nem. Szeretnék így válaszolni: „Ez egy magyar mondat; látszólag teljesen rendben van – tudniillik mielőtt az ember dolgozni kezd vele; olyan kapcsolatban áll más mondatokkal, hogy nehéz azt mondanunk, tulajdonképpen nem tudjuk, mit közöl velünk; mindenki, akit a filozofálás nem tett érzéketlenné, észreveszi, hogy itt valami nem stimmel." |
| 349. „De hát ennek a feltételezésnek biztosan megvan a maga értelme!" – Igen; szokásos körülmények között ezeknek a szavaknak és ennek a képnek jól ismerjük a használatát. – De ha most egy olyan esetet tételezünk fel, amelyben ez a használat elesik, akkor úgyszólván először ébredünk annak tudatára, hogy a szavak és a képek mezítelenek. |
| 350. „De ha felteszem, hogy valaki fájdalmat érez, akkor egyszerűen azt tételezem fel, hogy ugyanazt érzi, mint amit én is oly sokszor éreztem." – Ez nem visz tovább bennünket. Olyan ez, mintha azt mondanám: „Hiszen tudod, mit jelent, hogy ‘Itt 5 óra van’; akkor azt is tudod, mit jelent, hogy a Napon 5 óra van. Pontosan azt jelenti, hogy ott ugyanannyi idő van, mint itt, amikor itt 5 óra van." – Az azonosság segítségével történő magyarázat itt nem működik. Mert jóllehet tudom, hogy az itteni 5 órát ‘ugyanannyi időnek’ lehet nevezni, mint az ottani 5 órát, csakhogy pont azt nem tudom, hogy milyen esetben kell az itteni és az ottani idő azonosságáról beszélni. |
| Éppígy nem magyarázat az sem, ha ezt mondjuk: ha feltételezem, hogy valaki fájdalmat érez, úgy ez nem jelent mást, mint hogy feltételezem, ugyanazt érzi, amit én. Mert a nyelvtannak ez a része teljesen világos a számomra: hogy tudniillik az ember akkor mondja, hogy a kályhának ugyanolyan élménye van, mint nekem, ha azt mondja: neki fájdalmai vannak, és nekem fájdalmaim vannak. |
| 351. Mégis minduntalan azt szeretnénk mondani: „A fájdalomérzés fájdalomérzés – akár neki van, akár nekem, s akárhogyan tudom is meg, hogy van-e neki, vagy sem." – Ezzel kifejezetten egyet tudnék érteni. – És ha megkérdezel: „De hát nem tudod, mire gondolok, amikor azt mondom, a kályhának fájdalmai vannak?" – akkor azt válaszolhatom: e szavak nyomán mindenféle elképzeléseim támadhatnak; de tovább nem terjed a hasznuk. És el tudok valamit képzelni azoknál a szavaknál is, hogy „Pont délután 5 óra volt a Napon" – példának okáért egy ingaórát, amely 5-öt mutat. – De még jobb példa volna a „felül" és az „alul" alkalmazása a földgolyóra. Itt mindannyiunknak egészen világos elképzelése van arról, hogy a „felül" és az „alul" mit jelent. Csak látom, hogy felül vagyok; hiszen a Föld alattam van! (Csak ne mosolyogj ezen a példán. Annak ellenére, hogy már a népiskolában megtanították nekünk, hogy butaság ilyet mondani. De egy problémát mindig is sokkal könnyebb eltemetni, mint megoldani.) És a dolgot fontolóra kell vennünk, hogy kiderüljön, ebben az esetben a „fent"-et és a „lent"-et nem a megszokott módon kell használnunk. (Hogy kiderüljön például: beszélhetünk úgy az ellenkező féltekén álló emberekről, mint akik a mi földrészünk ‘alatt’ vannak, ám ekkor azt is el kell fogadnunk, hogy ők ugyanezt a kifejezést alkalmazzák miránk.) |
| 352. S itt egyszer csak gondolkodásunk furcsa játékot űz velünk. A harmadik kizárásának törvényére akarunk hivatkozni, és azt akarjuk mondani: „Vagy lebeg az illető előtt egy ilyen kép, vagy sem; harmadik lehetőség nincs!" – E furcsa érvvel a filozófia más területein is találkozunk. „A l végtelen kifejtésében vagy előfordul a ‘7777’ csoport egyszer, vagy sem – harmadik lehetőség nincs." Azaz: Isten látja – mi viszont nem tudjuk. De mit jelent ez? – Használunk egy képet; egy látható sor képét, amelyet az egyik átlát, a másik meg nem. A harmadik kizárásának tétele itt azt mondja: vagy így kell a dolognak festenie, vagy úgy. Voltaképpen tehát – és ez persze magától értetődő – semmit nem mond, hanem egy képet nyújt nekünk. És ekkor az lesz a probléma, hogy a valóság a képpel összhangban van-e, vagy sem. És most látszatra a kép határozza meg, mit kell tennünk, hogyan és mit kell keresnünk – de nem határozza meg, mert épp azt nem tudjuk, hogyan kell a képet alkalmazni. Ha itt azt mondjuk: „Harmadik lehetőség nincs" vagy „Hiszen harmadik lehetőség nem létezik!", úgy ebben az fejeződik ki, hogy tekintetünket nem tudjuk erről a képről elfordítani – ami úgy fest, mintha a problémának és a megoldásnak már a képben benne kellene rejlenie, miközben mégis érezzük, hogy a dolog nem így áll. |
| Éppígy, ha azt mondjuk: „Vagy van neki ilyen érzete, vagy sem!" – akkor közben mindenekelőtt egy kép jelenik meg előttünk, amely már félreérthetetlenül meghatározni látszik a kijelentések értelmét. „Most tudod, miről van szó" – szeretné mondani az ember. Pedig éppen ez az, amit ezzel még nem tud. |
| 353. A kérdés, amely egy mondat verifikációjának módjára és lehetőségére irányul, csupán az „Ezt hogy érted?" kérdés egy különös formája. A válasz pedig adalék a mondat grammatikájához. |
| 354. A grammatikában az ingadozás kritériumok és szimptómák között azt a látszatot kelti, mintha egyáltalán csak szimptómák léteznének. Azt mondjuk például: „Atapasztalat azt tanítja, hogy ha a barométer zuhan, akkor esik az eső; de azt is tanítja, hogy az eső akkor esik, ha egyfajta nedvességet és hideget érzünk, vagy ha ilyen és ilyen látási benyomásunk van." Erre aztán azt hozzák fel érvként, hogy ezek az érzéki benyomások megtéveszthetnek bennünket. Ám eközben nem veszik számításba, hogy maga a tény, miszerint a benyomások éppen az eső látszatát keltik, definíción alapszik. |
| 355. Nem arról van szó, hogy érzéki benyomásaink megcsalhatnak bennünket, hanem arról, hogy megértjük nyelvüket. (És ez a nyelv – mint minden más nyelv – megegyezésen nyugszik.) |
| 356. Hajlamosak vagyunk azt mondani: „Vagy esik, vagy nem esik – s az más lapra tartozik, hogy ezt honnan tudom, hogy a róla szóló hír hogyan jutott el hozzám." De tegyük fel akkor így a kérdést: mit nevezek „arról szóló hírnek, hogy esik az eső"? (Vagy erről a hírről is csak hírt kaptam?) És mi az ismertetőjegye annak, hogy ez a ‘hír’ valamiről szóló hír? Nem az általunk használt kifejezés formája vezet itt félre bennünket? Nem félrevezető az ilyen metafora: „a szemem ad hírt nekem arról, hogy ott egy fotel áll"? |
| 357. Nem mondjuk, hogy egy kutya alkalmasint beszél magában. Azért van ez, mert a lelkét olyan pontosan ismerjük? Nos, így lehetne fogalmazni: ha az ember látja az élőlény viselkedését, akkor látja a lelkét. – De magamról is azért mondom, hogy magamban beszélek, mert így és így viselkedem? – Nem viselkedésem megfigyelése alapján mondom ezt. De csak azért van értelme, mert így viselkedem. – Tehát nem azért van értelme, mert gondolom? |
| 358. De nem az ad vajon a mondatnak értelmet, hogy gondoljuk? (És ehhez természetesen hozzátartozik, hogy értelmetlen szósorokat nem lehet gondolni.) És a gondolás valami a lélek birodalmában. De ugyanakkor valami privát is! Ez a megragadhatatlan valami; csak magával a tudattal hasonlítható össze. |
| Hogy is lehetne ezt nevetségesnek találni! Hiszen itt – úgyszólván – nyelvünk álmodik. |
| 359. Képes lenne egy gép gondolkodni? – Lehetnének-e fájdalmai? – Nos, hívjuk tán az emberi testet ilyen gépnek? Hiszen ahhoz jár a legközelebb, hogy egy ilyen gép legyen. |
| 360. De hát egy gép nem tud gondolkodni! – Tapasztalati állítás ez? Nem. Csakis az emberről, és arról, ami hozzá hasonló, mondunk olyat, hogy gondolkodik. Mondjuk még babákról, és persze szellemekről is. Tekintsd a „gondolkodni" szót szerszámnak! |
| 361. A fotel azt gondolja magában:.... |
| Hol? Valamelyik részében? Vagy a testén kívül; a levegőben maga körül? Vagy egyáltalán nem valahol gondolkodik? De akkor mi a különbség ennek a fotelnak a belső beszéde és egy másiké között, amely mellette áll? – De hogyan áll akkor az emberrel: hol beszél önmagához? Mitől van, hogy ez a kérdés értelmetlennek tűnik; és hogy semmilyen helymeghatározásra nincs szükség, azon kívül, hogy épp ez az ember magában beszél? Míg viszont az a kérdés, hogy a fotel hol beszél magában, látszólag válaszra vár. – Az ok: tudni akarjuk, hogy a fotel hogyan hasonlíthat itt egy emberre; hogy a feje például a támla felső végénél van-e stb. |
| Hogy van az, amikor az ember magában beszél; mi megy ekkor végbe? – Hogyan is magyarázzam el ezt? Nos, csak úgy, ahogy a „magában beszélni" kifejezés jelentését meg tudod valakinek tanítani. És gyermekként csakugyan megtanuljuk a jelentését. – Csakhogy senki sem fogja azt állítani, hogy aki megtanítja nekünk a jelentést, az meg is tudja mondani, ‘mi megy itt végbe’. |
| 362. Sokkal inkább úgy látszik, mintha a tanár ebben az esetben rávezetné a tanulót a jelentésre – anélkül, hogy direkt formában közölné vele; ám a tanuló végül mégis eljut odáig, hogy a helyes rámutató magyarázatot adja meg magának. S ez a mi illúziónk. |
| 363. „Ha elképzelek magamnak valamit, akkor mégiscsak történik valami!" Na jó, történik valami – de minek csapok ekkora hűhót? Nyilván azért, hogy azt, ami történik, közöljem. – De egyáltalán hogyan közöl az ember valamit? Mikor mondjuk, hogy közlünk valamit? – Mi a közlés nyelvjátéka? |
| Azt szeretném mondani: túlságosan magától értetődőnek tekinted, hogy valakivel valamit közölni lehet. Azaz: olyannyira hozzá vagyunk szokva, hogy mikor beszélgetünk, a beszéd révén közlünk valamit, hogy olybá vesszük, mintha a közlés egész poénja az volna, hogy a másik szavaim értelmét – valami lelkit – felfogja, mondhatni, a szellemébe felszívja. Ha ezután még valami mást is kezd vele, úgy ez már nem tartozik a nyelv közvetlen céljához. |
| Szeretnénk azt mondani: „A közleménynek az a hatása, hogy ő tudja, hogy nekem fájdalmaim vannak; ezt a szellemi jelenséget váltja ki; minden más lényegtelen a közlés szempontjából." Hogy mi a tudásnak ez a furcsa jelensége – ennek eldöntésére pedig még haladékot adunk magunknak. A lelki jelenségek éppenséggel furcsák. (Ez olyan, mintha azt mondanánk: „Az óra megmutatja nekünk az időt. Hogy mi az idő, még nem dőlt el. És hogy mi végre olvassuk le az időt – ez nem tartozik ide.") |
| 364. Valaki fejben elvégez egy számítást. Az eredményt mondjuk egy híd építésénél vagy egy gép összeállításánál használja fel. – Azt akarod mondani, hogy erre a számra tulajdonképpen nem számítás segítségével bukkant? Talán képzelgett, és ennek nyomán, mondhatni, az ölébe hullott? De hát itt számolni kellett, és ez meg is történt. Hiszen az illető tudja, hogy számolt, és azt is, hogyan számolt; és a helyes eredményt számítás nélkül nem is lehetne megmagyarázni. – De mi lenne, ha azt mondanám: „Úgy tűnik neki, hogy számolt. És miért kell a helyes eredménynek megmagyarázhatónak lennie? Nem elég érthetetlen az, hogy egyetlen szó vagy írásjel nélkül SZÁMOLNI tudott?" – |
| Vajon a képzeletben történő számolás bizonyos értelemben kevésbé valóságos, mint ugyanez papíron? Ez a valóságos ... – mármint a valóságos fejszámolás. – Hasonlít a papíron történő számoláshoz? – Nem tudom, hogy hasonlónak nevezzem-e. Hasonlít egy darab fehér papír, amelyre fekete vonások vannak rajzolva, egy emberi testhez? |
| 365. Valódi sakkjátszmát játszik Adelheid és a püspök? – Persze. Nem csak úgy tesznek, mintha játszanának – ahogy egy színdarabban akár meg is történhetnék. – De azért ennek a játszmának nincsen például kezdete! – Dehogy nincs; hiszen különben nem volna sakkjátszma. – |
| 366. Kevésbé valóságos a fejszámolás, mint ugyanez papíron? – Az ember tán hajlamos arra, hogy ilyesmit mondjon; de juthat az ellenkező nézetre is, ha azt mondja magának: a papír, a tinta stb. – csak érzetadatainkból összeálló logikai konstrukciók. |
| „A .... szorzást fejben végeztem el" – tán nem hiszek el egy ilyen kijelentést? – De valóban szorzás volt-e? Nem egyszerűen ‘egy’ szorzás volt, hanem ez a szorzás – a fejemben. Ez az a pont, ahol eltévelyedem. Mert most azt akarom mondani: ez valamiféle, a papíron történő szorzásnak megfelelő szellemi folyamat volt. Úgyhogy most volna értelme azt mondani: „Ez a szellemi folyamat megfelel emennek a papíron." És ekkor volna értelme egy olyan leképezési módszerről beszélni, amelyet követve a jelről alkotott elképzelés magát a jelet ábrázolja. |
| 367. A képzeletbeli kép az a kép, amelyet akkor ír le valaki, ha saját képzetét írja le. |
| 368. Leírok valakinek egy szobát, majd pedig ráveszem, hogy – annak jeléül, hogy leírásomat megértette – fessen e leírás alapján egy impresszionista képet. – Ő ekkor a székeket, amelyek az én leírásomban zöldekként szerepeltek, sötétvörösre festi; s ahol én „sárgá"-t mondtam, ott ő kéket fest. – Neki ez a benyomása a szobáról. Én pedig erre azt mondom: „Egész jó; így néz ki." |
| 369. Az ember szeretné megkérdezni: „Milyen az – mi megy olyankor végbe –, amikor valaki fejben számol?" – És a konkrét esetben lehet ez a válasz: „Először a 17-hez hozzáadok 18-at, azután kivonok belőle 39-et ..." De ez nem ad választ a mi kérdésünkre. Ily módon az nem kap magyarázatot, hogy mit jelent fejben számolni. |
| 370. Nem azt kell kérdezni, hogy mik a képzetek, vagy mi történik akkor, amikor valamit elképzelünk, hanem azt, hogy a „képzet" szót hogyan használjuk. De ez nem jelenti azt, hogy csak szavakról akarok beszélni. Amennyire ugyanis ebben a kérdésemben a „képzet" szóról van szó, éppannyira a képzet lényegét firtató kérdésben is. És én csak annyit állítok, hogy ezt a kérdést nem lehet rámutatással megmagyarázni – sem annak a félnek, aki elképzel, sem a másiknak; de az sem ad rá magyarázatot, ha leírunk valamilyen folyamatot. Szóra keres magyarázatot az első kérdés is; ám várakozásunkat helytelen válasz felé tereli. |
| 371. A lényeg a grammatikában kimondatik. |
| 372. Fontold meg: „Valamely természeti szükségszerűségnek az egyetlen korrelátuma a nyelvben: egy önkényes szabály. Ez az egyetlen, amit ebből a természeti szükségszerűségből egy mondatba be lehet vonni." |
| 373. Hogy valami a tárgyak mely fajtájához sorolható, azt a grammatika mondja meg. (A teológia mint grammatika.) |
| 374. Az itt a nagy nehézség, hogy ne úgy mutassuk be a dolgot, mintha valamire nem lennénk képesek. Mintha volna itt egy olyan tárgy, amelyről a leírást mint másolatot elkészítem, arra viszont nem lennék képes, hogy a tárgyat valakinek meg is mutassam. – A leginkább még azt tudnám javasolni, hogy engedjünk a kísértésnek, amely arra csábít, hogy ezt a képet használjuk: de aztán azt kell vizsgálnunk, hogy néz ki ennek a képnek az alkalmazása. |
| 375. Hogyan tanítanak meg valakit arra, hogy halkan olvasson magában? Honnan tudjuk, hogy képes rá? Honnan tudja ő maga, hogy azt teszi, amit követelnek tőle? |
| 376. Ha felmondom magamban az ábécét, akkor mi a kritériuma annak, hogy ugyanazt teszem, mint amit valaki más, aki ugyancsak hangtalanul felmondja magának? Kiderülhetne, hogy ilyenkor az én gégefőmben és az övében ugyanaz megy végbe. (És éppígy, amikor mindketten ugyanarra gondolunk, ugyanazt kívánjuk stb.) De vajon úgy tanultuk-e meg az „ezt és ezt hangtalanul felmondani magában" szavak használatát, hogy valaki a gégefőben vagy az agyban végbemenő folyamatra utalt? |
| Vajon az nem lehetséges, hogy az én a hangról alkotott elképzelésemnek és az övének különböző pszichológiai folyamatok felelnek meg? A kérdés ez: hogyan hasonlítunk össze képzeteket? |
| 377. Egy logikus talán azt gondolja, hogy az azonos: azonos – az pedig pszichológiai kérdés, hogy miként győződik meg az ember az azonosságról. (A magasság az magasság – az pedig a pszichológia körébe tartozik, hogy az ember olykor látja, olykor pedig hallja.) |
| Mi a kritériuma annak, hogy két képzet azonos? – Mi a kritériuma annak, hogy egy képzet piros? Az én számomra, ha valaki más képzetéről van szó: az, amit az illető mond és cselekszik. Az én számomra, ha a sajátomról van szó: semmi. És ami a „piros"-ra áll, az áll az „azonosára is. |
| 378. „Mielőtt úgy ítélem, hogy két képzetem azonos, mégiscsak mint azonosakat kell felismernem őket." És ha ez megtörtént, honnan fogom tudni aztán, hogy az „azonos" szó írja le felismerésemet? Csak akkor fogom tudni, ha felismerésemet más módon is ki tudom fejezni, és valaki más meg tud engem tanítani arra, hogy itt az „azonos" a helyes szó. |
| Mert ha igazolásra van szükségem ahhoz, hogy egy szót használjak, akkor ez a másik számára is igazolás kell legyen. |
| 379. Először ekként ismerem fel; majd visszaemlék- szem rá, hogy is hívják. – Gondold meg: milyen esetekben jogos ezt mondani? |
| 380. Hogyan ismerem fel, hogy ez piros? – „Látom, hogy ez ez; és most tudom, hogy így hívják." Ez? – Mi?! Miféle válasznak van értelme erre a kérdésre? |
| (Folyton valami belső rámutató magyarázatra törsz.) |
| A privát átmenetre, amely a látottaktól a szóhoz vezet, nem tudnék szabályt alkalmazni. Itt valóban a levegőben lógnának a szabályok; mivelhogy nincsen intézményes alkalmazásuk. |
| 381. Hogyan ismerem fel, hogy ez a szín a piros? – Az egyik válasz ez volna: „Megtanultam magyarul." |
| 382. Hogyan tudom igazolni, hogy ezekre a szavakra ezt a képzetet alkotom magamnak? |
| Megmutatta tán valaki nekem a kék szín képzetét, és megmondta, hogy ez az? |
| Mit jelentenek az „ez a képzet" szavak? Hogyan mutatunk rá egy képzetre? Hogyan mutatunk rá kétszer ugyanarra a képzetre? |
| 383. Nem egy jelenséget elemzünk (például a gondolkodást), hanem egy fogalmat (például a gondolkodásét), és így egy szó használatát. Ezért keletkezhet az a látszat, mintha az, amit művelünk, nominalizmus volna. A nominalisták abban hibáznak, hogy minden szót névként értelmeznek, azaz nem írják le igazán a használatát, hanem úgyszólván csak papirosízű utasítást adnak egy ilyen leírásra. |
| 384. A ‘fájdalom’ fogalmat a nyelvvel együtt tanultad meg. |
| 385. Tedd fel magadnak a kérdést: elgondolható volna, hogy valaki megtanuljon anélkül fejben számolni, hogy írásban vagy szóban valaha is számolt volna? – „Megtanulni" nyilvánvalóan azt jelenti: odáig jutni, hogy az ember képes rá. És csak az a kérdés, hogy mit fogadunk majd el annak kritériumául, hogy valaki képes rá. – De lehetséges-e az is, hogy egy néptörzs semmi mást nem ismer, csak a fejszámolást? Itt meg kell kérdeznünk magunktól: „Hogyan festene ez?" – Ezt az esetet tehát határesetként kell majd elképzelnünk. És ekkor azután felmerül a kérdés, hogy vajon a ‘fejszámolás’ fogalmát akarjuk-e még itt használni – vagy ilyen körülmények között már célját vesztette; hiszen a jelenségek most egy másik minta felé közelednek. |
| 386. „De miért bízol ily kevéssé magadban? Hiszen különben mindig tudod, hogy mit jelent ‘számolni’. Ha tehát azt mondod, hogy képzeletben számoltál, akkor pontosan úgy is volt. Ha nem számoltál volna, akkor nem mondanád. Hasonlóképpen: ha azt mondod, hogy képzeletben valami pirosat láttál, akkor az pontosan piros is volt. Hiszen különben tudod, mi a ‘piros’. – Továbbmenve: nem mindig hagyatkozol arra, hogy a többiekkel összhangban vagy; hiszen gyakran arról számolsz be, hogy valami olyat láttál, amit senki más." – De hát én bízom magamban – hiszen habozás nélkül mondok olyat, hogy ezt fejben kiszámoltam, vagy hogy ezt a színt elképzeltem. A nehézséget nem az okozza, hogy kételkedem, vajon valóban valami pirosat képzeltem-e el. Hanem az, hogy csak úgy minden további nélkül megmutassuk vagy leírjuk, milyen színt képzeltünk el magunknak; hogy a képzetnek a valóságra való leképezése semmilyen nehézséget ne okozzon. Talán mert a megtévesztésig hasonlók? – De hiszen egy embert is minden további nélkül fel tudok ismerni egy rajz alapján. – De vajon megkérdezhetem-e: „Hogyan néz ki ennek a színnek a helyes képzete?" vagy „Milyen tulajdonságai vannak?"; képes vagyok ezt megtanulni? |
| (Megtehetem, hogy tanúvallomását nem fogadom el, mert nem tanúsít semmit. A vallomás csak azt közli velem, hogy mit hajlamos az illető mondani.) |
| 387. A mély aspektus könnyen kicsúszik a kezünk közül. |
| 388. „Itt ugyan semmi ibolyakéket nem látok, de ha adsz egy festékesdobozt, akkor meg tudom benne mutatni." Honnan lehet tudni, hogy képesek vagyunk megmutatni, ha ...., hogy tehát fel tudjuk ismerni, ha látjuk? |
| Hogyan tudom a képzetem alapján, hogy néz ki a szín valójában? |
| Honnan tudom, hogy valamit képes leszek megtenni? azaz, hogy az állapot, amelyben most vagyok, ez: képesnek lenni azt megtenni? |
| 389. „A képzetnek inkább kell hasonlítani tárgyához, mint bármely képnek: mert bármennyire sikerül is ahhoz hasonló képet rajzolnom, amit ábrázolnia kell, még mindig lehet valami másnak a képe. A képzetnek viszont az a tulajdonsága, hogy erről való képzet, és semmi másról." így odáig lehetne jutni, hogy a képzetet felettes-képmásnak tekintsük. |
| 390. El tudnánk képzelni, hogy egy kőnek tudata van? És ha valaki képes erre – ez miért ne bizonyítaná pusztán azt, hogy az ilyen képzelgés egyáltalán nem érdekes a számunkra? |
| 391. Talán azt is el tudom képzelni (ámbátor nem könnyű), hogy valamennyi embernek, akit az utcán látok, borzalmas fájdalmai vannak, de ezt erővel palástolja. És fontos, hogy itt mesterséges elfojtást kell elképzelnem. Nem egyszerűen azt mondom tehát magamnak: „Nos, lelkének fájdalmai vannak; de mi köze ennek a testéhez!" vagy „végül is ennek a testen nem kell látszania!" – És ha mármost ezt elképzelem, akkor mit teszek; mit mondok magamnak; hogyan nézek az emberekre? Megnézek mondjuk valakit, és azt gondolom: „Nehéz lehet nevetni, amikor az embernek ilyen fájdalmai vannak", és sok hasonlót. Úgyszólván szerepet játszom, úgy teszek, mintha a többieknek fájdalmai volnának. Amikor ezt teszem, akkor mondják például, hogy elképzelem, .... |
| 392. „Ha elképzelem, hogy neki fájdalmai vannak, akkor tulajdonképpen csak .... megy bennem végbe." Egy másik azt mondja erre: „Azt hiszem, anélkül is el tudom képzelni, hogy közben ...,t gondoljam." („Azt hiszem, tudok anélkül gondolkodni, hogy beszélnék.") Ez nem vezet sehová. Az elemzés a természettudományos és a grammatikai analízis között ingadozik. |
| 393. „Ha azt képzelem, hogy valakinek, aki nevet, valójában fájdalmai vannak, akkor tulajdonképpen nem fájdalomviselkedést képzelek el, hiszen épp az ellenkezőjét látom. Mit képzelek tehát el?" – Már megmondtam. És ehhez nem szükségképpen képzelem hozzá, hogy én érzek fájdalmat. – „De akkor hogyan játszódik le az, hogy ezt elképzelem?" – Hol is használjuk (a filozófián kívül) az „El tudom képzelni, hogy fájdalmai vannak" vagy „Elképzelem, hogy ...." vagy „Képzeld el, hogy ....!" szavakat? |
| „Itt el kell képzelned, hogy ennek az embernek fájdalmai vannak, de palástolja" – olyasvalakinek mondunk például ilyet, akinek egy színpadi szerepet kell eljátszania, ám további útmutatást nem adunk neki, nem mondjuk meg, hogy tulajdonképpen mit kell tennie. Ezért nem tartozik ez az elemzés sem a dologhoz. – Figyeljük a színészt, aki elképzeli ezt a szituációt. |
| 394. Milyen körülmények között kérdeznénk meg valakit: „Mi játszódott itt le tulajdonképpen benned, hogyan képzelted ezt el?" – És miféle válaszra várunk ekkor? |
| 395. Tisztázatlan, hogy az elképzelhetőség milyen szerepet játszik vizsgálódásunkban. Hogy tudniillik menynyiben rögzíti egy mondat értelmét. |
| 396. Egy mondat megértése szempontjából éppúgy nem lényeges, hogy közben valamit elképzeljen az ember, mint ahogy az sem fontos, hogy a mondat alapján lerajzoljon valamit. |
| 397. Az „elképzelhetőség" helyett itt azt is lehet mondani: az ábrázolás egy bizonyos közegében való megjeleníthetőség. És egy ilyen megjelenítéstől csakugyan vezetési biztos út a további felhasználáshoz. Ugyanakkor az is előfordul, hogy egy képtől nem tudunk szabadulni, pedig semmire sem használható. |
| 398. „De ha valamit elképzelek, vagy valóban látok is tárgyakat, akkor mégis valami olyannal rendelkezem, amivel a szomszédom nem." – Értelek. Körbe pillantasz, és azt akarod mondani: „EZZEL mégis egyedül én rendelkezem." – Mi végre ezek a szavak? Semmit sem érnek. – Nos, nem mondhatjuk-e azt is: „Itt nincs szó ‘látás’-ról – s ezért ‘birtoklás’-ról sem – és nincs szó szubjektumról, tehát énről sem"? Nem kérdezhetném-e meg: mennyiben van meg neked az, amiről beszélsz, és amiről azt mondod, hogy csak te rendelkezel vele? Birtoklód tán? Még csak nem is látod. Valójában nem azt kellene róla mondanod, hogy senki sem bírja? Hiszen az is világos: ha logikailag kizárod, hogy egy másik rendelkezzék valamivel, úgy az is elveszíti az értelmét, hogy azt mondd, te birtoklod. |
| De akkor mi az, amiről beszélsz? Én ugyan azt mondtam, hogy bensőmben tudom, mire gondolsz. Ez azonban azt jelentette: tudom, hogy ezt a tárgyat hogyan véljük felfogni, látni, úgyszólván pillantással és mozdulatokkal megjelölni. Tudom, hogyan néz az ember ebben az esetben maga elé, hogyan tekint maga köré – és hasonlókat. Azt hiszem, azt lehet mondani: Te (ha például a szobában ülsz) a ‘vizuális szobá’-ról beszélsz. A ‘vizuális szoba’ az, aminek nincsen birtokosa. Én éppúgy nem lehetek a birtokosa, mint ahogyan nem járkálhatok benne fel s alá, nem tekinthetem meg, és nem mutathatok rá. Nem az enyém, minthogy senki másé sem lehet. Vagy: nem az enyém, hiszen ugyanazt a kifejezésformát akarom rá alkalmazni, amelyet magára a materiális szobára alkalmazok, amelyben ülök. Az utóbbi leírásának nem kell birtokost említenie, sőt, nem is kell hogy birtokosa legyen. De akkor nem lehet, hogy a vizuális szobának birtokosa legyen. „Mivelhogy sem őrajta kívül, sem pedig bévül nincsen gazdája" – lehetne mondani. |
| Képzelj el egy tájképet, egy fantáziatájat, és benne egy házat – és ekkor megkérdezné valaki: „Kié a ház?" – Erre egyébként ez lehetne a válasz: „A paraszté, aki a ház előtt a pádon ül." De akkor a paraszt nem lenne képes például a házába belépni. |
| 399. Azt is lehetne mondani: a vizuális szoba birtokosának lényegét tekintve mégiscsak azonosnak kell lennie a szobával; de benne nem tartózkodik, és „kint" sem létezik. |
| 400. Aki a ‘vizuális szobát’ látszólag mintegy felfedezte – az egy új beszédmódot talált, egy új hasonlatot; még azt is lehetne mondani, hogy egy új érzetre bukkant. |
| 401. Úgy értelmezed az új felfogást, mintha egy új tárgyat pillantanál meg. Úgy értelmezel egy grammatikai mozgást, amelyet megtettél, mint kvázi-fizikai jelenséget, amelyet megfigyelsz. (Gondolj például a kérdésre: „Az érzetadatok alkotják az univerzum építőanyagát?") |
| De nem fejeztem ki magam kifogástalanul, amikor azt mondtam, hogy ‘grammatikai’ mozgást tettél meg. Te mindenekelőtt egy új felfogást találtál. Úgy, mintha kitaláltál volna egy új festési eljárást; vagy egy új mértéket, vagy újfajta dalokat találtál volna fel. – |
| 402. „Noha azt mondom: ‘Nekem most ez és ez a képzetem van’, ám a ‘nekem van’ szavak csupán a többieknek szóló jelek; a képzelet világa a képzet leírásában teljes egészében megjelenik." – Arra gondolsz: a „Nekem van" olyan, mint a „Most figyelj!" Hajlamos vagy azt mondani, hogy valójában másképp kellene a dolgot kifejezni. Esetleg egyszerűen úgy, hogy az ember a kezével egy jelet ad, és azután leírja a dolgot. – Ha az a helyzet, mint itt, hogy nem értünk egyet megszokott nyelvünk kifejezéseivel (amelyek pedig csak megteszik kötelességüket), akkor olyan kép telepedett a fejünkbe, amely ellenkezik a szokásos kifejezésmód képével. Ezenközben kísértést érzünk, hogy azt mondjuk: kifejezésmódunk nem úgy írja le a tényeket, ahogy a valóságban vannak. Mintha (például) a „Neki fájdalmai vannak" mondat még másképpen is hamis lehetne, mint hogy ennek az embernek nincsenek fájdalmai. Mintha a kifejezésforma valami hamisat mondana, még ha a mondat – kénytelen-kelletlen – valami helyeset állít is. |
| Mert hát ilyenek a viták az idealisták, a szolipszisták és a realisták között. Az egyik úgy támadja a normális kifejezésmódot, mintha valamilyen állítást támadna; a másik meg úgy védi, mintha olyan tényeket konstatálna, amelyeket minden értelmes ember elismer. |
| 403. Ha a „fájdalom" szót csak arra venném igénybe, amit én eddig az „én fájdalmaménak, mások pedig „L. W. fájdalmáénak neveztek, akkor ez mindaddig nem volna a többiekkel szemben jogosulatlan, amíg csak egy olyan jelölésmódban is gondolkodnánk, amelyben a „fájdalom" szó kiesését egyéb szókapcsolatokban valahogyan pótolnák. Ekkor a többieket mégiscsak sajnálni fogják, az orvos kezelni fogja őket stb. Ezzel a kifejezés- móddal szemben természetesen az sem volna ellenérv, ha azt mondanám: „De hiszen a többieknek pontosan ugyanaz van, ami neked!" |
| De mit nyernék akkor ezzel az újfajta ábrázolással? Semmit. De hiszen a szolipszista nem is akar gyakorlati előnyöket, amikor felfogását képviseli! |
| 404. „Ha azt mondom, hogy ‘fájdalmaim vannak’, akkor nem egy személyre mutatok rá, aki fájdalmat érez, minthogy bizonyos értelemben egyáltalán nem tudom, hogy ki érez fájdalmat." És ez igazolható. Mert mindenekelőtt: csakugyan nem azt mondom, hogy ennek és ennek a személynek fájdalmai vannak, hanem hogy „Nekem vannak ...". Márpedig ezzel nem nevezek meg személyt. Éppúgy nem, mint ahogyan azzal sem, hogy fájdalmamban nyögök. Holott a másik a nyögésből jön rá, hogy kinek vannak fájdalmai. Mit is jelent hát: tudni, hogy kinek vannak fájdalmai? |
| Például azt, hogy tudjuk, melyik embernek vannak ebben a szobában fájdalmai: annak, aki ott ül, vagy annak, aki ebben a sarokban áll, esetleg ott annak a szőke langalétának stb. – Hogy mire akarok kilyukadni? Arra, hogy a személy ‘identitásának’ szerfelett különböző kritériumai vannak. |
| Nos, melyik kritérium az, amelyik arra késztet, hogy azt mondjam: ‘nekem' fájdalmaim vannak? Semelyik. |
| 405. „De azért ha azt mondod, ‘fájdalmaim vannak’, akkor mindenképpen egy meghatározott személyre akarod a többiek figyelmét irányítani." – így lehetne válaszolni: nem; csak magamra akarom irányítani. – |
| 406. „De a ‘Nekem ... vannak’ szavakkal mégiscsak különbséget akarsz tenni magad és mások között." – Minden esetben lehet ezt mondani? Akkor is, ha pusztán nyögök? És még ha magam és mások között is ‘akarok különbséget tenni’ – ezzel vajon L. W. és N. N. személyek között akarok különbséget tenni? |
| 407. Elgondolhatnánk, hogy valaki így nyögne: „Valakinek fájdalmai vannak – nem tudom, hogy kinek!" – s erre segítségére sietnénk annak, aki nyög. |
| 408. „Csak nem kételkedsz abban, hogy neked, vagy pedig a másiknak vannak fájdalmai!" – A „Nem tudom, hogy nekem, vagy pedig a másiknak vannak fájdalmai" mondat logikai produktum volna, és ez volna az egyik összetevője: „Nem tudom, hogy vannak-e fájdalmaim vagy nincsenek" – ez pedig nem értelmes mondat. |
| 409. Képzeld el, hogy többen állnak egy körben, köztük én is. Egyikünket, hol ezt, hol azt, egy villanyozógép pólusaival kapcsolnak össze, anélkül, hogy mi ezt látnánk. Figyelem a többiek arcát, és igyekszem rájönni, hogy most éppen melyikünk kapja az áramütést. – Egyszer csak azt mondom: „Most tudom, ki kapja: ugyanis én vagyok az." Ebben az értelemben azt is mondhatnám: „Most tudom, hogy ki érzi az áramütéseket; ugyanis én érzem." Kissé furcsa kifejezésmód volna. – Ha viszont itt azt tételezem fel, hogy akkor is érezhetek áramütést, ha a többieket éri az áram, akkor a „Most tudom, ki ...." kifejezésmód tökéletesen ide nem illővé válik. Nem tartozik ehhez a játékhoz. |
| 410. Az „én" nem nevez meg személyt, az „itt" helyet, az „ez" nem név. De nevekkel állnak kapcsolatban. Nevek nyernek a révükön magyarázatot. Az is igaz, hogy a fizikára az a jellemző, hogy ezeket a szavakat nem használja. |
| 411. Fontold meg: hogyan lehet ezeket a kérdéseket alkalmazni, és eldönteni: |
| 1) „Ezek a könyvek az én könyveim?" |
| 2) „Ez a láb az én lábam?" |
| 3) „Ez a test az én testem?" |
| 4) „Ez az érzet az én érzetem?" |
| Mindegyik kérdésnek vannak gyakorlati (nem filozófiai) alkalmazásai. |
| A 2)-eshez: gondolj olyan esetekre, amikor a lábam megbénult, vagy amikor érzéstelenítik. Bizonyos körülmények között a kérdést úgy lehetne eldönteni, hogy megállapítom, hogy ebben a lábamban érzek-e fájdalmat. |
| A 3)-ashoz: itt rá lehetne mutatni egy képre a tükörben. Bizonyos körülmények között pedig előfordulhatna, hogy megtapintunk egy testet, és feltesszük a kérdést. Más körülmények között ez a kérdés ugyanazt jelenti, mint emez: „így néz ki a testem?" |
| A 4)-eshez: melyik hát ez az érzet? Azaz: hogyan használjuk itt a mutató névmást? Csak másképpen, mint például az első példában! Az eltévelyedések oka itt megint csak az, hogy az ember azt képzeli: egy érzetre azáltal rámutat, hogy ráirányítja a figyelmét. |
| 412. A tudat és az agyban lejátszódó folyamat között áthidalhatatlan szakadékot érzünk: honnét van, hogy amikor az élet szokásos dolgait vesszük szemügyre, ez az érzés nem jut szóhoz? A gondolatra, hogy itt különböző típusú folyamatokkal van dolgunk, könnyű szédülés fog el bennünket – akkor van ilyen érzésünk, amikor logikai mutatványokat hajtunk végre. (Ugyanez a szédülés fog el bennünket a halmazelmélet bizonyos teorémái esetében.) Mikor jelentkezik ez az érzés a mi esetünkben? Nos, például akkor, amikor figyelmemet egy bizonyos módon a tudatomra irányítom, és közben csodálkozva azt mondom magamnak: EZT csakis egy agyi folyamat válthatja ki! – és eközben mintegy a homlokomhoz kapok. – De mit jelenthet ez: „figyelmemet a tudatomra irányítani"? Hiszen nincs furcsább annál, mint hogy létezik ilyesmi! Amit így neveztem (hiszen ezeket a szavakat a közönséges életben nem használják) – az a nézésnek egy aktusa volt. Mereven néztem magam elé – ám nem valamilyen meghatározott pontra vagy tárgyra. Szememet tágra nyitottam, szemöldökömet nem húztam össze (mint többnyire akkor, amikor egy bizonyos tárgy érdekel). A nézést semmi ilyesfajta érdeklődés nem előzte meg. Pillantásom ‘üres’ volt; vagy egy olyan emberéhez hasonlított, aki az ég világosságát csodálja, és a fényt magába issza. |
| Gondold csak meg, hogy abban a mondatban, amelyet paradoxonként mondtam ki (EZT egy agyi folyamat váltja ki!), semmi paradox nem volt. Kimondhattam volna egy olyan kísérlet során, amelynek az a célja, hogy megmutassa: a fényeffektust, amelyet látok, az agy bizonyos részének ingerlése váltja ki. – De a mondatot nem olyan környezetben mondtam ki, amelyben mindennapi és paradoxonmentes értelme lett volna. És a figyelmem nem olyasfajta figyelem volt, amely a kísérletnek megfelelt volna. (Ha így lett volna, akkor pillantásom ‘irányított’ lett volna, nem pedig ‘üres’.) |
| 413. Itt az introspekció egy esete áll előttünk; hasonlatos ahhoz, amelynek segítségével William James arra az eredményre jutott, hogy amikből az ‘én’ összetevődik, azok főként ‘peculiar motions in the head and between the head and throat’. És amit James introspekciója megmutatott, az nem az „Én" szó jelentése (amennyiben ez a szó valami hasonlót jelent, mint az, hogy „személyiség", „ember", „ő maga", „én magam"), s nem is egy ilyen lény elemzése volt, hanem egy olyan filozófusnak a figyelmi állapota, aki az „Én" szót maga elé mondja, és jelentését elemezni akarja. (És ebből sokat lehetne tanulni.) |
| 414. Ugye, azt gondolod, mégiscsak szövet lesz abból, amit szősz: hiszen – ha üres is a szövőszéked – előtte ülsz, és olyan mozdulatokat végzel, mintha szőnél. |
| 415. Most az ember természettörténetéhez szolgáltatunk tulajdonképpen megjegyzéseket; de ezek nem kuriózumok, hanem olyan megállapítások, amelyekben senki sem kételkedett, s amelyek csak azért kerülik el figyelmünket, mivel folyton a szemünk előtt vannak. |
| 416. „Az emberek egybehangzóan állítják: látnak, hallanak, éreznek stb. (még ha némelyek vakok és némelyek süketek is). Tehát azt tanúsítják magukról, hogy van tudatuk."– De milyen furcsa! tulajdonképpen kivel közlök valamit, amikor azt mondom, hogy „Van tudatom"? Mi a célom e közléssel, és hogy képes a másik megérteni engem? – Nos, az olyan mondatoknak, mint „Látok", „Hallok", „Eszméletemen vagyok" valóban megvan a maguk használata. Az orvosnak ezt mondom: „Most ismét hallok erre a fülemre"; annak pedig, aki azt hiszi, hogy elájultam, ezt mondom: „Már magamhoz tértem" stb. |
| 417. Megfigyelem tehát magamat, és érzékelem, hogy látok, vagy hogy magamnál vagyok? És minek egyáltalában megfigyelésről beszélni! Miért nem elegendő egyszerűen azt mondani: „Érzékelem, hogy öntudatomnál vagyok"? – De minek ide az „Érzékelem" szó – miért nem mondom azt: „Öntudatomnál vagyok"? – Ám nem azt mutatja-e itt az „Érzékelem" szó, hogy a tudatomra figyelek? – ami azért rendszerint nincs így. – Ha ez így van, akkor az „Érzékelem, hogy ...." mondat nem azt állítja, hogy öntudatomnál vagyok, hanem hogy figyelmem így és így van beállítva. |
| De hát nem egy bizonyos tapasztalat-e az, ami arra indít, hogy azt mondjam: „Már magamhoz tértem"? – Milyen tapasztalat? Milyen szituációban mondjuk ezt? |
| 418. Tapasztalati tény-e vajon, hogy van tudatom? – |
| De nem az emberről mondják-e, hogy tudata van; a fáról vagy kőről pedig, hogy nincs neki? – Mi lenne, ha másképp volna? – Az emberek mind öntudatlanok lennének? – Nem; nem a szó megszokott értelmében. De nekem például nem lenne tudatom – mint ahogyan most ténylegesen van. |
| 419. Milyen körülmények között fogom azt mondani, hogy egy törzsnek főnöke van? És a törzsfőnöknek biztosan van tudata. Lehetetlen, hogy ne legyen tudata! |
| 420. De nem képzelhetem-e azt, hogy az emberek körülöttem automaták, nincsen tudatuk, még ha ugyanúgy cselekszenek is, mint ahogyan mindig is szoktak? – Ha ezt most képzelem el, midőn egyedül vagyok a szobámban, s látom, amint az emberek merev tekintettel (mintegy transzban) a dolguk után járnak – akkor a gondolat talán egy kissé félelmetes. De próbálj csak egyszer a mindennapi érintkezés során ragaszkodni ehhez az ötlethez, például akkor, amikor az utcán vagy! Mondd például magadnak: „A gyerekek ott puszta automaták; egész elevenségük merőben automatikus." S ezek a szavak vagy teljesen semmitmondók lesznek a számodra; vagy esetleg valamiféle kísérteties érzés vagy hasonló fog benned kialakulni. |
| Egy élő embert automatának nézni hasonló ahhoz, mint amikor valamilyen alakot egy másik alak határesetének vagy változatának látunk, például egy ablakkeresztet horogkeresztnek. |
| 421. Paradoxnak érezzük, hogy testi és tudati állapotokat egyetlen beszámolóban összekeverjünk: „Nagy kínokat állt ki, és nyugtalanul hánykolódott." Ez egészen megszokott; miért találjuk tehát paradoxnak? Mert azt akarjuk mondani, hogy a mondat a megfoghatóról és a megfoghatatlanról szól. – De mi kivetnivalót találsz abban, ha azt mondom: „Ez a 3 támpillér kölcsönöz szilárdságot az építménynek"? Megfogható-e a három és a szilárdság? – Tekintsd a mondatot szerszámnak, az értelmét pedig a szerszám használatának! – |
| 422. Miben hiszek, ha hiszek az emberben lakozó lélekben? Miben hiszek, ha azt hiszem, hogy ez az anyag két gyűrűs szénatomot tartalmaz? Mindkét esetben egy kép van az előtérben, az értelem azonban messze a háttérben marad; azaz a kép alkalmazását nem könnyű átlátni. |
| 423. Bizonyos, hogy mindezek a dolgok benned történnek. – Most pedig hadd értsem meg a kifejezést, amelyet használunk. – Itt van a kép. És az érvényességét az egyedi esetben nem is vitatom. – Csak most hadd értsem meg még a kép alkalmazását. |
| 424. A kép itt van; s nem vitatom, hogy helyes. Ám mi a használata? Gondolj a vakság képére mint a vak lelkében vagy fejében uralkodó sötétségre. |
| 425. Míg ugyanis számtalan esetben azon fáradozunk, hogy egy képet megtaláljunk, és ha megtaláltuk, akkor az alkalmazás mintegy magától megy, addig itt már van egy képünk, amely lépten-nyomon ránk erőszakolja magát – de ezzel nem jutunk túl a nehézségen, ez igazából csak most kezdődik. |
| Ha például megkérdezem: „Hogyan kell elképzelnem, hogy ez a mechanizmus ebbe a házba belefér" – úgy válaszul például egy kicsinyített rajz szolgálhat. Ekkor azt mondhatja nekem valaki: „Látod, így fér bele"; vagy talán ezt is: „Miért csodálkozol? Ahogyan itt látod, úgy megy ott is." – Az utóbbi természetesen már semmi többet nem világít meg, hanem csak arra szólít fel, hogy a képet, amelyet adtak nekem, alkalmazzam. |
| 426. Egy képet idézünk fel, amely az értelmet egyértelműen meghatározni látszik. A valódi használat valami tisztátalannak tűnik fel előttünk, szemben azzal, amelyet a kép előír nekünk. Itt megint csak úgy megy minden, mint a halmazelméletben: a kifejezésmódot látszatra egy olyan istenre szabták, aki tudja, amit mi nem tudhatunk; egészében látja a végtelen sorokat, és belelát az emberek tudatába. Számunkra, persze, olyanok ezek a kifeje- zési formák, akárcsak valami ornátus, amelyet ugyan felöltünk, ám nem sokat tudunk vele kezdeni, mivel nincs valódi hatalmunk, amely ennek az öltözéknek értelmet és célt adna. |
| A kifejezések valódi használatakor mintegy kerülő utakon járunk, mellékutcákon megyünk keresztül; közben az egyenes, széles utat ugyan ott látjuk magunk előtt, de persze nem tudjuk használni, mert folyton le van zárva. |
| 427. „Miközben beszéltem hozzá, nem tudtam, mi ment végbe a homloka mögött." Ilyenkor nem agyi, hanem gondolkodási folyamatokra gondolunk. A képet komolyan kell vennünk. Valóban a homloka mögé szeretnénk látni. És mégis csupán azt értjük ezen, amit egyébként is értünk e szavakon: tudni szeretnénk, hogy mit gondol. Azt akarom mondani: megvan az életteli kép – a kezünkben pedig ott a használat, amely a képnek ellentmondani látszik, és a pszichikait fejezi ki. |
| 428. „A gondolat, ez a furcsa lény" – de amikor gondolkodunk, akkor nem tűnik előttünk furcsának. Gondolkodás közben a gondolat nem tűnik titokzatosnak a számunkra, csak akkor, ha mintegy retrospektíve mondjuk: „Hogyan volt ez lehetséges?" Hogyan volt lehetséges, hogy a gondolat erről a tárgyról magáról szólt? Mintha csak befogtuk volna a realitást vele. |
| 429. Agondolat és a valóság megegyezése, harmóniája abban rejlik, hogy ha helytelenül azt mondom, hogy valami piros, akkor ennek ellenére csak nem piros. És ha valakinek a „piros" szót az „Ez nem piros" mondatban meg akarom magyarázni, akkor ehhez valami pirosra mutatok. |
| 430. „Helyezz egy mércét e test mellé; a mérce nem mondja meg, hogy a test ilyen hosszú. A mérce önmagában inkább halott – szeretném mondani -, és semmit sem teljesít abból, amire viszont a gondolat képes." – Olyan ez, mintha bebeszéltük volna magunknak, hogy az élő emberen a külső alak a lényeges, majd egy fatömbből elkészítettük volna ezt az alakot, és most szégyenkezve néznénk a holt tüsköt, amely még csak nem is hasonlít egy élőlényhez. |
| 431. „A parancs és a végrehajtás között szakadék van. Ezt a megértésnek kell áthidalnia." |
| „Csak a megértésben kapja meg a parancs jelentését: EZT kell tennünk. Hiszen a parancs semmi több, csak hangok és írásjelek sora. |
| 432. Önmagában minden jel halottnak tűnik. Mi ad neki életet? – A használatban él. Benne rejlik-e ekkor az élő lélegzet? – Vagy a használat a lélegzete? |
| 433. Amikor parancsot adunk, úgy tűnhet, mintha a végső, amit a parancs kíván, mindenképpen kifejezetien maradna, mivel a parancs és a parancs követése között még mindig marad valami szakadék. Mondjuk azt kívánom, hogy valaki tegyen meg egy bizonyos mozdulatot, például emelje fel a karját. Hogy egészen világos legyen, bemutatom neki a mozdulatot. Ez a kép látszólag egyértelmű; mindaddig, amíg fel nem tesszük a kérdést: honnan tudja, hogy ezt a mozdulatot kell tennie? – Honnan tudja egyáltalában, hogyan használja a jeleket – bármilyeneket is adok neki? – Ekkor igyekszem például a parancsot további mozdulatokkal kiegészíteni, miközben magamról a másikra mutatok, biztató gesztusokat teszek stb. Úgy látszik, mintha a parancs itt dadogni kezdene. |
| Mintha a jel azon volna, hogy bizonytalan eszközökkel megértést idézzen elő bennünk. – Ám ha immáron értjük, akkor minek a jegyében tesszük ezt? |
| 434. A gesztus megkísérel mintát adni – szeretnénk mondani -, ám nem képes rá. |
| 435. Ha azt kérdezik: „Miképpen éri el a mondat, hogy ábrázoljon?" – úgy a válasz az lehetne: „Hát nem tudod? De hisz látod, amikor használod." Hiszen semmi sincs rejtve. |
| Hogyan éri ezt el a mondat? – Hát nem tudod? Hiszen semmi sincs elrejtve. |
| Ám arra a válaszra, hogy „Hiszen tudod, miképpen éri el a mondat, hiszen semmi sincs rejtve", szeretné az ember azt felelni: „Igen, de minden olyan gyorsan tovafolyik, én meg, mondhatni, jobban elhúzódva szeretném látni." |
| 436. Itt könnyű abba a zsákutcába tévedni, ahova a filozofálás vezet, s ahol azt hiszi az ember, hogy a feladat nehézsége abban rejlik, hogy nehezen elcsíphető jelenségeket, a gyorsan tovaillanó jelen tapasztalatot vagy hasonló dolgokat kell leírnunk. Ahol a megszokott nyelv túlságosan durvának tűnik a számunkra, és úgy látszik, mintha nem azokkal a jelenségekkel volna dolgunk, amelyekről a mindennapokban szólunk, hanem „azokkal, amelyek könnyen tovatűnnek, s amelyek felbukkanásukkal és elmúlásukkal az előbbieket szinte megteremtik". |
| (Augustinus: Manifestissima et usitatissima sunt, et eadem rursus nimis latent, et nova est inventio eorum.) |
| 437. Úgy látszik, mintha a kívánság már eleve tudná, hogy mi fogja, vagy mi tudná kielégíteni; a kijelentés, a gondolat pedig, hogy mi teszi igazzá, akkor is, ha a dolog egyáltalán nincs jelen! Honnét van, hogy így meg lehet határozni azt, ami még nincs is meg? Honnét ez a despotikus követelés? („A logikai muszáj keménysége.") |
| 438. „A terv mint terv: valami kielégítetlen." (Mint a kívánság, a várakozás, a feltételezés stb.) |
| És itt arra gondolok: a várakozás azért nincs kielégítve, mert valaminek a várása; a hit, a vélemény pedig azért kielégítetlen, mert az a vélemény van bennük, hogy valaminek – valami valóságosnak, valami olyannak, ami kívül esik a vélés folyamatán – az esete fennáll. |
| 439. Mennyiben lehet a kívánságot, az elvárást, a hitet stb. „kielégítetlennek" nevezni? Milyen ősképünk van a kielégítetlenségről? Egy üreg talán? És ilyesmiről mondanánk, hogy kielégítetlen? Nem lenne tán ez is metafora? – Vajon nem érzés az, amit kielégítetlenségnek nevezünk – teszem azt, az éhség? |
| Egy meghatározott kifejezésrendszerben leírhatunk egy tárgyat a „kielégített" és a „kielégítetlen" szavak segítségével. Például akkor, ha kikötjük, hogy az üreges hengert „kielégítetlen hengerének hívjuk, az ezt kiegészítő teli hengert pedig „kielégítéséinek. |
| 440. Ha azt mondom, hogy „Kedvem van enni egy almát", akkor ez nem jelenti azt, hogy azt hiszem, az alma csillapítani fogja kielégítetlenségérzésemet. Ez a mondat nem a kívánság, hanem a kielégítetlenség kifejezése. |
| 441. Természettől fogva és egyfajta betanítás, nevelés révén olyan a beállítottságunk, hogy bizonyos körülmények között kívánságokat nyilvánítunk ki. (Egy ilyen ‘körülmény’ természetesen nem a kívánság.) Egy olyan kérdés, hogy vajon tudom-e, mit kívánok, mielőtt kívánságom teljesült, ebben a játékban egyáltalán nem jelentkezhet. És ha valamilyen esemény a kívánságomat elhallgattatja, az még nem jelenti azt, hogy teljesíti a kívánságot. Én esetleg nem lennék kielégítve, ha kívánságomat ki is elégítették volna. |
| Másrészt az is előfordul, hogy a „kívánni" szót így használják: „Magam sem tudom, mit kívánok." („Hiszen a kívánságok előlünk is elkendőzik azt, amit kívánunk.") |
| Mi lenne, ha azt kérdezné valaki: „Tudom, mi után nyúlok, mielőtt megkapom?" Ha megtanultam beszélni, akkor tudom. |
| 442. Látom, amint valaki a fegyvert lövésre emeli, és így szólok: „Várom a dörrenést." A lövés eldördül. – Hogyan, erre vártál? Ez a dörrenés tehát valahogyan már benne volt várakozásodban? Vagy várakozásod csak más vonatkozásban van összhangban azzal, ami bekövetkezett? Talán ezt a lármát nem tartalmazta várakozásod, és csak akcidenciaként járult hozzá, amikor a várakozás beteljesült? – Dehogy: ha a zaj nem következett volna be, akkor várakozásom sem teljesült volna be; a zaj tett eleget várakozásomnak; nem csak társult a valóra váláshoz, mint egy újabb vendég ahhoz, akit vártam. – Ami az eseményben benne volt, a várakozásban pedig nem, az akcidens volt, ráadás, a sors adománya? – De hát akkor mi nem volt ráadás? Benne volt egyáltalán valami ebből a lövésből már a várakozásomban? – És akkor mi volt ráadás – hiszen nem az egész lövésre számítottam? |
| „A dörrenés nem volt olyan hangos, mint számítottam rá." – „Tehát várakozásodban hangosabban dörrent?" |
| 443. „Az mégiscsak biztos, hogy a piros, amelyet elképzelsz magadnak, nem ugyanaz (nem ugyanaz a dolog), mint az, amelyet magad előtt látsz; akkor, hogy mondhatod, hogy ez az, amit elképzeltél?" – De nem hasonlóan viselkedik-e a vörös az „Itt van egy vörös folt" és az „Itt nincsen vörös folt" mondatokban? Mindkettőben előfordul a „vörös" szó, tehát ez a szó nem jelölheti valami pirosnak a jelenlétét. |
| 444. Talán olyan érzésünk van, mintha a „Várom, hogy eljöjjön" mondatban a „jön" szót más jelentésben használnánk, mint a „Már jön" állításban. De ha így volna, hogyan beszélhetnék arról, hogy várakozásom teljesült? Ha a „jön" szót akarnám mondjuk rámutató magyarázattal megmagyarázni, akkor mindkét mondatra ugyanaz a szómagyarázat lenne érvényes. |
| De meg lehetne mármost kérdezni: Milyen az, amikor jön? – Feltárul az ajtó, valaki belép stb. – Milyen az, amikor várom, hogy jöjjön? – Le-fel járok a szobában, időnként az órára nézek stb. – De hiszen ez a két folyamat a legkevésbé sem hasonlít egymáshoz! Hogyan lehet akkor ugyanazokat a szavakat használni leírásukhoz? – De talán most azt mondom, miközben fel s alá járkálok: „Várom, hogy belépjen." – Most van hasonlóság. De miféle?! |
| 445. A nyelvben a várakozás és a beteljesedés érintkeznek egymással. |
| 446. Komikus volna, ha azt mondanánk: „Egy folyamat másképp néz ki akkor, ha megtörténik, mint ha nem történik meg." Vagy: „Egy vörös folt másmilyen, ha itt van, mint ha nincs itt – de a nyelv elvonatkoztat ettől a különbségtől, mivelhogy vörös foltról beszél, akár itt a folt, akár nincs." |
| 447. Olyan érzésünk van, mintha a tagadó mondatnak először bizonyos értelemben igazzá kellene tennie a mondatot ahhoz, hogy tagadni tudja. |
| (A tagadó mondat állítása tartalmazza a tagadott mondatot, ám nem annak állítását.) |
| 448. „Ha azt mondom, hogy ma éjszaka nem álmodtam, úgy mégiscsak tudnom kell, hol kell az álmot keresni; azaz: az ‘Álmodtam’ mondat a tényleges szituációra alkalmazva lehet hamis, de nem lehet értelmetlen." – Ez tehát azt jelenti, hogy mégiscsak éreztél valamit, ami úgyszólván célzott az álomra, és ez tudatosította benned, hogy mely ponton állott volna az álom? |
| Vagy: ha azt mondom: „Nem érzek fájdalmat a karomban", vajon ez azt jelenti-e, hogy érzek valamit, valami halovány árnyékát a fájdalomnak, amely mintegy azt a helyet sejteti, ahol a fájdalom felléphetne? |
| Mennyiben tartalmazza a jelenlegi fájdalom nélküli állapot a fájdalom lehetőségét? |
| Ha valaki azt mondja: „Ahhoz, hogy a ‘fájdalom’ szónak jelentése legyen, az szükséges, hogy az ember a fájdalmakat mint olyanokat felismerje, amikor fellépnek" – nos, erre azt lehet válaszolni: „Nem szükségesebb, mint hogy a fájdalom hiányát felismerje." |
| 449. „De nem kell-e tudnom, milyen volna, ha fájdalmaim volnának?" – Az ember nem képes megszabadulni a gondolattól, hogy a mondat használata abban áll, hogy minden szónál elképzel valamit. |
| Nem vesszük fontolóra, hogy az ember a szavakkal számol, operál, idővel erre vagy arra a képre fordítja le őket. – Olyan ez, mintha az ember azt hinné, ha valakinek mondjuk ki kell adnia nekem egy tehénre szóló írásos utalványt, akkor ezt mindig egy tehén képzetének kell kísérnie, nehogy az utalvány értelmét veszítse. |
| 450. Tudni, hogy valaki hogy néz ki, annyi, mint képesnek lenni elképzelni – de szintúgy: képesnek lenni utánozni. El kell ahhoz képzelnünk, hogy utánozzuk? És utánozni nem éppannyi, mint elképzelni? |
| 451. Milyen az, ha valakinek azt a parancsot adom: „Képzelj el itt egy piros kört!" – és most azt mondom: a parancsot megérteni annyit jelent, mint tudni, milyen az, ha végrehajtották – vagy akár: képesnek lenni elképzelni, milyen az, ha ....? |
| 452. Azt akarom mondani: „Ha valaki képes lenne arra, hogy a várakozást, a szellemi folyamatot lássa, akkor látnia kellene, hogy mire vár." – De hiszen így is van: aki a várakozás kifejeződését látja, az látja, amit várnak. |
| És hogyan lehetne más módon, más értelemben látni? |
| 453. Aki az én várakozásomat érzékelné, annak közvetlenül kellene érzékelnie, hogy mit várok. Azaz: nem az érzékelt folyamatból kellene következtetnie rá! – Ám nincs értelme azt mondani, hogy valaki a várakozást érzékeli. Hacsak nem valami ilyesmi az értelme: a várakozás kifejeződését érzékeli. De bárgyú és nyakatekert kifejezés volna, ha a várakozóról, ahelyett, hogy várakozik, azt mondanánk, hogy érzékeli a várakozást. |
454. „A ...,-ban már minden benne rejlik." Mitől van, hogy a  nyíl mutat? Nem olyan látszatot kelt, mintha eleve magában hordozna önmagán kívül is még valamit? – „De nem, nem a holt vonás; hanem csak a pszichikai, a jelentés képes hordozni valamit." – Ez igaz és hamis. A nyíl csak az alkalmazás során mutat, s az élőlény alkalmazza. |
| A mutatás itt nem valami hókuszpókusz, amit csak a lélek tud véghezvinni. |
| 455. Azt akarjuk mondani: „Ha valamit gondolunk, akkor itt nem halott képpel van dolgunk (bármilyen legyen is), hanem olyan ez, mintha valakihez odamennénk." A gondolthoz megyünk oda. |
| 456. „Ha az ember valamit gondol, akkor ő maga gondolja"; így mozog az ember maga. Az ember maga előrerohan, és ennélfogva nem tudja az előrerohanást még meg is figyelni. Bizonyosan nem. |
| 457. Igen; gondolni olyan, mint amikor az ember valakihez odamegy. |
| 458. „A parancs azt parancsolja, hogy kövessék." Szóval a parancs már azelőtt ismeri követését, mielőtt az bekövetkezik? – Ám ez grammatikai mondat volt, amely azt mondja ki: ha egy parancs úgy hangzik: „Tedd ezt és ezt!", akkor az „ezt és ezt tevést" nevezik a parancs követésének. |
| 459. Azt mondjuk: „A parancs ezt parancsolja és megtesszük; de azt is mondjuk: „A parancs ezt parancsolja: nekem .... kell" Egyszer egy mondatra fordítjuk, egyszer demonstrációra, egyszer pedig a tettre váltjuk. |
| 460. Ha egy cselekvést azzal akarnánk igazolni, hogy egy parancs követése volt, hangozhatna-e így az igazolás: „Azt mondtad: ‘Hozz nekem egy sárga virágot’, és erre ez a virág váltotta ki belőlem a kielégülés érzését, ezért hoztam ide"? Nem azt kellene itt válaszolni: „De hát én nem azt mondtam neked, hogy azt a virágot hozd ide nekem, amelyik szavaimra ilyen érzést fog belőled kiváltani!"? |
| 461. Mennyiben anticipálja hát a parancs a végrehajtást? – Annyiban, hogy most azt parancsolja, amit később végrehajtanak? – De akkor bizonyára azt kellene, hogy jelentse: „amit később végrehajtanak, vagy pedig nem hajtanak végre". És ezzel semmit sem mondtunk. |
| Jóllehet, a kívánságom azt nem szabja meg, hogy minek az esete fog fennállni, azt viszont igen, hogy egy ténynek úgymond mi a témája; hogy az illető tény mármost teljesíti-e vagy sem a kívánságot." Mi – mondhatni – nem azon csodálkozunk, hogy valaki tudja a jövőt; hanem azon, hogy egyáltalában képes (helyesen vagy helytelenül) jósolni. |
| Mintha a puszta jövendölés – mindegy, hogy helyes vagy helytelen – már előrevetítené a jövő árnyékát; holott a jövőről semmit sem tud, ennél a semminél kevesebbet pedig nem tudhat. |
| 462. Meg tudom keresni, ha nincs itt, de nem tudom felakasztani, ha nincs itt. |
| Megeshetne, hogy ezt akarjuk mondani: „Csak itt kell lennie, ha már keresem." – Vagyis akkor is jelen kell lennie, ha nem találom, és akkor is, ha egyáltalán nem is létezik. |
| 463. „Ezt kerested? Hiszen még csak nem is tudhattad, hogy itt van-e!" – Ám ez a probléma valóban felmerül, amikor a matematikában keresünk valamit. Fel lehet tenni például a kérdést: „Hogyan volt lehetséges a szög harmadolását akár csak keresni is?" |
| 464. Arra akarlak megtanítani, hogy a nem nyilvánvaló értelmetlenségtől a nyilvánvalóig juss el. |
| 465. „Egy várakozásnak olyan a természete, hogy bármi jöjjön is, annak vagy összhangban kell lennie vele, vagy nem." |
| Ha mármost megkérdezzük: meghatározza-e tehát vagy sem a várakozás, hogy a tény neki megfelelően fennáll-e vagy sem – azaz: meg van-e szabva, hogy egy esemény – bármi is történjék – milyen értelemben felel a várakozásra; akkor erre azt kell válaszolni: „Igen; kivéve, ha a várakozás határozatlanul jut kifejezésre, mondjuk, ha a kifejezés különböző lehetőségek diszjunkcióját tartalmazza." |
| 466. Mi végre gondolkodik az ember? Mi haszna belőle? – Miért végez számításokat a gőzkazánokhoz, és miért nem hagyatkozik a véletlenre, amikor el kell döntenie, hogy a kazán falai milyen erősek legyenek? Hiszen csupán tapasztalati tény, hogy a kazánok, amelyeket így megterveztünk, nem olyan sűrűn robbannak fel! Ám ahogyan az ember mindent inkább megtenne, mintsem, hogy kezét a tűzbe tegye, ha az korábban már megégette, úgy mindenre inkább hajlandó lenne, mint arra, hogy a kazánt ne tervezze meg. – Mivel azonban minket okok nem érdekelnek, ezért azt fogjuk mondani: az emberek ténylegesen gondolkodnak: például így járnak el, amikor gőzkazánt építenek. – Tán egy így előállított kazán nem robbanhat fel? Ó, dehogynem. |
| 467. Azért gondolkodik tehát az ember, mert a gondolkodás beigazolódott? – Mert azt gondolja, hogy előnyös gondolkodni? |
| (Azért neveli gyermekeit, mert az beigazolódott?) |
| 468. Hogyan lehetne megfejteni: miért gondolkodik? |
| 469. És mégis azt lehet mondani, hogy a gondolkodás igazolta magát. Most kevesebb a kazánrobbanás, mint korábban, körülbelül azóta, amióta a kazán falának erősségét már nem megérzés alapján határozzák meg, hanem ilyen és ilyen számításokat végeznek. Vagy amióta minden mérnöki számítást egy másik mérnökkel ellenőriztetnek. |
| 470. Néha tehát azért gondolkodunk, mert beigazolódott. |
| 471. Gyakran csak akkor pillantjuk meg a fontos tényeket, amelyek azután vizsgálódásaink során válaszhoz vezetnek, ha a „miért" kérdést elfojtjuk magunkban. |
| 472. A történés egyformaságába vetett hit természete talán abban az esetben válik a legvilágosabbá, amikor félünk attól, amit várunk. Semmi sem bírhatna rá, hogy kezemet a lángba tartsam – holott csak a múltban égettem meg magam. |
| 473. A hit, hogy a tűz meg fog égetni, olyan természetű, mint a félelem, hogy meg fog égetni. |
| 474. Hogy a tűz meg fog égetni, ha beleteszem a kezem: ez bizonyosság. |
| Azaz: ekkor látjuk, hogy mit jelent a bizonyosság. (Nemcsak azt, hogy a „bizonyosság" szó mit jelent, hanem azt is, hogy mit érünk vele.) |
| 475. Egy feltételezés indokaira kérdezvén, ráébredünk ezekre az alapokra. Ugyanaz történik-e itt, mint amikor azon gondolkozunk, hogy egy eseménynek mik lehettek az okai? |
| 476. Különbséget kell tenni a félelem tárgya és oka között. |
| Így az az arc, amely félelmet vagy elragadtatást ébreszt bennünk (a félelem, az elragadtatás tárgya), nem oka a félelemnek és az elragadtatásnak, hanem – mondhatnánk – iránya. |
| 477. „Miért hiszed, hogy a forró tűzhelylap meg fog égetni?" – Van alapod rá, hogy ezt higgyed? És szükséged van alapra? |
| 478. Miféle alapom van arra, hogy feltételezzem: az ujjam, ha az asztalhoz ér, ellenállást fog érezni? Miféle alapom van arra, hogy azt higgyem, mindenképpen fájdalmat okoz, ha ezt a ceruzát átszúrom a kezemen? – Ha ezt kérdezem, száz indok is kínálkozik, alig hagyják egymást szóhoz jutni. „Hiszen én magam is számtalanszor tapasztaltam; és ugyanilyen gyakran hallottam hasonló tapasztalatokról; ha nem így volna, akkor ....; stb." |
| 479. A kérdés: „Milyen alapon hiszed ezt?" azt jelenthetné: „Ezt most milyen alapokból vezeted (vezetted) le?" De jelenthetné ezt is: „Hogyan tudod utólag ezt a feltételezést nekem megindokolni?" |
| 480. Tehát egy vélemény „alapján" ténylegesen csak azt lehetne érteni, amit valaki maga elé mormolt, mielőtt a szóban forgó véleményre jutott. Azt a számítást lehetne rajta érteni, amelyet ténylegesen elvégzett. Ha most feltennék a kérdést: de hogyan lehet a korábbi tapasztalat az alapja annak a feltételezésnek, hogy később ez és ez fog bekövetkezni? – akkor a válasz: Végtére is milyen általános fogalmunk van egy ilyen feltételezés alapjáról? Éppen az ilyesfajta múltról szóló adatot nevezzük azon feltevés alapjának, hogy a jövőben ez fog történni. – És ha valaki csodálkozik, hogy ilyen játékot játszunk, akkor egy elmúlt tapasztalat hatására hivatkozom (arra, hogy egy gyerek, ha már megégette magát, fél a tűztől). |
| 481. Ha valaki azt mondaná, hogy a múlt adatai nem tudják meggyőzni arról, hogy a jövőben valami be fog következni – nem érteném az illetőt. Meg lehetne kérdezni tőle: mit akarsz hát hallani? Milyen adatok kellenek ahhoz, hogy azt mondd, van rá alapod, hogy ezt hidd? Végtére is mit nevezel „meggyőzésinek? Milyen fajta meggyőzésre vársz? – Ha ezek nem indokok, akkor mi hát az indok? – Ha azt mondod, hogy ezek nem indokok, akkor mégiscsak meg kell tudnod adni, milyen esetnek kell fennállnia ahhoz, hogy joggal mondhassuk: feltételezésünknek vannak indokai. |
| Mert jól jegyezzük meg: az alapok itt nem olyan állítások, amelyekből az, amit hiszünk, logikailag következik. |
| Nem mintha azt lehetne mondani: a hithez éppenséggel kevesebb elegendő, mint a tudáshoz. – Mert itt nincs szó arról, hogy a logikai következményhez közelednénk. |
| 482. Az „Ez az alap jó, mivel az esemény bekövetkezését valószínűsíti" kifejezésmód vezet félre bennünket. Olyan, mintha itt az alapról mondtunk volna ki valami továbbit, olyat, ami őt mint alapot igazolja; holott azzal az állítással, hogy ez az alap valószínűsíti az eseményt, semmit nem mondtunk, legfeljebb azt, hogy ez az alap megfelel az elfogadható alap egy bizonyos mércéjének – a mérce azonban nincsen megalapozva! |
| 483. Megfelelő alap az, ami ilyen. |
| 484. Szeretnénk azt mondani: „Csak azért megfelelő alap, mert valóban valószínűsíti az esemény bekövetkeztét." Mivel, úgymond, valóban van – majdhogynem tapasztalatunk szerint van tehát – befolyása az eseményre. |
| 485. Van vége a tapasztalati igazolásnak. Ha nem lenne, úgy nem volna igazolás. |
| 486. Az, hogy ott egy fotel áll, azokból az érzetadatokból következik-e, amelyeket felfogok? – Hogyan lehet egy állítás az érzetadatok következménye? Netán azokból az állításokból következik, amelyek az érzetadatokat leírják? Nem. – De hát nem a benyomásokból, érzetadatokból következtetek-e arra, hogy ott egy fotel áll? – Nem következtetek! – Bár néha mégis. Látok például egy fényképet és azt mondom: „Tehát ott egy fotelnak kellett állnia" vagy szintén: „Abból, ami itt látható, arra következtetek, hogy ott egy fotel áll." Ez következtetés – de nem logikai. A következtetés átmenet az állításhoz; és így az állításnak megfelelő viselkedéshez is. ‘A következményeket’ nemcsak ‘szavakban vonom le’, hanem cselekvésekben is. |
| Volt jogcímem rá, hogy ezeket a következtetéseket levonjam? Mit hívunk itt jogcímnek? – Hogyan használjuk a „jogcím" kifejezést? írj le nyelvjátékokat! Ezekből vehető majd ki az is, hogy mi a jogosultság jelentősége. |
| 487. „Elhagyom a szobát, mert parancsolod." |
| „Elhagyom a szobát, de nem mert parancsolod." |
| Ez a mondat leír vajon egy összefüggést az én cselekvésem és az ő parancsa között; vagy pedig megteremti az összefüggést? |
| Meg lehet vajon kérdezni: „Honnan tudod, hogy emiatt teszed, vagy nem emiatt teszed?"? És a válasz talán az: „Érzem"? |
| 488. Hogyan ítélem meg, hogy így van-e? Ismérvek alapján? |
| 489. Kérdezd meg magadtól: milyen alkalomból, mi célból mondjuk ezt? |
| Milyen cselekvésmódok kísérik ezeket a szavakat? (Gondolj az üdvözlésre!) Milyen jelenetekben használjuk őket; és mire? |
| 490. Honnét tudom, hogy ez a gondolatmenet vezetett engem ehhez a cselekvéshez? – Nos, ez egy bizonyos kép: például, hogy egy kísérleti vizsgálat során egy számítás révén további kísérlethez jutunk. Így néz ki – és most egy példát írhatnék le. |
| 491. „Nyelv nélkül nem tudnánk megértetni magunkat egymással" – ez így nem igaz; az viszont igen, hogy nyelv nélkül nem tudjuk a többi embert így és így befolyásolni; nem tudunk utcákat és gépeket építeni stb. És az is igaz, hogy a beszéd és az írás használata nélkül az emberek nem tudnák magukat megértetni. |
| 492. Egy nyelvet kitalálni annyit jelenthetne, hogy természeti törvények alapján (vagy velük összhangban) egy meghatározott célra szolgáló szerkezetet találnak fel; de van egy másik értelme is, amely azzal analóg, amikor egy játék kitalálásáról beszélünk. |
| Itt a „nyelv" szó grammatikájáról mondok ki valamit azáltal, hogy a „kitalálni" szó grammatikájával hozom kapcsolatba. |
| 493. Azt mondjuk: „Amikor a kakas kukorékol, a tyúkokat hívja" – de vajon nem eleve a mi nyelvünkkel való összehasonlítás alapján mondjuk ezt? – Nem változik-e meg teljesen az aspektus, ha azt képzeljük, hogy a kukorékolás valamilyen fizikai ráhatás révén hozza mozgásba a tyúkokat? |
| Ám ha megmutatnánk, hogy a „Gyere ide hozzám!" szavak miképpen hatnak úgy a megszólítottra, hogy végül bizonyos körülmények között a lábizmai innerválódnak stb. – akkor emiatt a mondat elveszítené-e mondatjellegét a számunkra? |
| 494. Azt akarom mondani: mindenekelőtt megszokott nyelvünknek, szónyelvünknek az apparátusát nevezzük „nyelv"-nek; és csak ennek analógiájára vagy a vele való összehasonlíthatóság alapján nevezünk még mást is így. |
| 495. Világos, hogy tapasztalati úton megállapíthatom, hogy egy ember (vagy állat) az egyik jelre úgy reagál, ahogy én akarom, a másikra meg nem. Megállapíthatom például, hogy egy ember a „„" jelre jobbra, a „„" jelre balra megy; a „ o-|" jelre viszont nem úgy reagál, mint a „„"-ra stb. |
| Nos, semmi szükségem arra, hogy kitaláljak valamilyen esetet; és elég, ha csak a tényleges esetet veszem szemügyre: azt, hogy olyasvalakit, aki csak németül tanult, csakis a német nyelv segítségével tudok irányítani. (A német nyelv tanulását ekkor ugyanis úgy fogom fel, mintha egy gépezetet állítanék be egy bizonyosfajta irányításra; s az közömbös lehet a számunkra, hogy a másik ember a nyelvet tanulta, vagy talán már születésétől fogva olyan a felépítése, hogy a német nyelv mondataira úgy reagál, mint a közönséges ember, aki megtanult németül.) |
| 496. A grammatika nem mondja meg, hogyan kell felépülnie a nyelvnek ahhoz, hogy azt a célját betöltse, hogy így meg így hasson az emberekre. Csak leírja, de semmiképpen nem magyarázza a jelek használatát. |
| 497. A nyelvtan szabályait „önkényesének lehet nevezni, ha ezzel azt akarjuk mondani, hogy a nyelvtan célja csakis az, ami a nyelvé. |
| Ha valaki azt mondja: „Ha nyelvünknek nem ez volna a grammatikája, akkor ezeket a tényeket nem lenne képes kifejezni" – úgy kérdezzük meg magunktól, mit jelent itt az, hogy „képes lenne". |
| 498. Ha azt mondom, hogy a „Hozz nekem cukrot!" és a „Hozz nekem tejet!" parancsnak van értelme, a „tej nekem cukrot" kombinációnak viszont nincsen, úgy ez nem azt jelenti, hogy ennek a szókapcsolatnak a kimondása semmilyen hatással nem jár. És ha az a hatása, hogy a másik rám mered és eltátja a száját, úgy ettől még nem tekintem a meredjen rám stb. parancsnak, még akkor sem, ha éppen ezt a hatást akartam volna is előidézni. |
| 499. Ha azt mondjuk, hogy „Ennek a szókapcsolatnak nincs értelme", akkor a szókapcsolatot kizárjuk a nyelv birodalmából, ezzel pedig körülhatároljuk a nyelv területét. De ha határvonalat húzunk, úgy ennek különféle indokai lehetnek. Ha egy teret egy kerítéssel, egy vonással vagy valamilyen más módon körbekerítek, akkor ennek lehet az a célja, hogy valakit ne engedjen ki vagy be; de lehet egy játék része is, és a játékosoknak mondjuk át kell ugorniok a határvonalat; vagy jelezheti azt, hogy hol ér véget az egyik ember tulajdona, és hol kezdődik a másiké; stb. Ha tehát határvonalat húzok, ezzel még nem mondtam meg, hogy miért húzom. |
| 500. Ha azt mondjuk, hogy egy mondat értelmetlen, akkor ez nem annyit tesz, hogy kvázi az értelme értelmetlen. Hanem egy szókapcsolatot zárunk ki a nyelvből, vonunk ki a forgalomból. |
| 501. „A nyelv célja, hogy gondolatokat fejezzen ki." – Akkor bizonyára minden mondatnak az a célja, hogy kifejezzen egy gondolatot. Milyen gondolatot fejez tehát ki például az „Esik az eső" mondat? – |
| 502. Az értelemre irányuló kérdés. Vesd össze: |
| „Ennek a mondatnak van értelme." – „Mutasd az értelmet!" |
| „Ez a szósor egy mondat." – „Mutasd a mondatot!" |
| 503. Ha valakinek parancsot adok, akkor teljesen elegendő, ha jeleket adok neki. Azt pedig soha nem mondanám: hiszen ezek csak szavak, és nekem a szavak mögé kell hatolnom. Éppígy, ha megkérdeztem volna valakitől valamit, és erre ő választ (tehát egy jelet) ad nekem, akkor elégedett leszek – ez volt az, amire számítottam -, és nem hozakodom elő ilyen ellenvetéssel: hiszen ez pusztán csak válasz. |
| 504. Ha azonban azt mondja valaki: „Honnét tudjam, mire gondol, hiszen csak az általa adott jeleket látom", akkor én azt válaszolom: „Honnét tudja ő, hogy mire gondol, hiszen ő is csak ezekkel a jelekkel rendelkezik." |
| 505. Értenem kell egy parancsot, mielőtt a parancsnak megfelelően cselekedni tudok? – Kétségkívül! Különben nem is tudnád, mit kell tenned. – De hát a tudástól a cselekvésig megint csak van egy ugrás! – |
| 506. Aki szórakozottan a Jobbra át!" parancsra balra fordul, majd pedig a fejéhez kap, és azt mondja: Ja , igen – jobbra" és jobbraátot csinál. – Mi jutott az eszébe? Egy értelmezés? |
| 507. „Ezt nemcsak úgy mondom, hanem értek is rajta valamit." – Ha megfontoljuk, hogy mi megy végbe bennünk, miközben szavakat gondolunk (s nem csak úgy mondjuk őket), akkor úgy látjuk, mintha ilyenkor ezekkel a szavakkal valami össze volna kapcsolva, máskülönben viszont üresjáratban futnának. – Mintha belénk akaszkodnának, akár a fogaskerekek. |
| 508. Mondok egy mondatot: „Szép az idő"; ám a szavak önkényes jelek – tegyük tehát a helyükbe ezeket: „a b c d". De most, amikor ezt olvasom, nem tudom minden további nélkül a fenti értelmet összekapcsolni vele. – Mondhatnám, nem vagyok hozzászokva, hogy „az" helyett „a"-t, „idő" helyett „b"-t mondjak stb. De ezen nem azt értem, hogy nem szoktam hozzá, hogy az „a"-val rögvest az „az" szót asszociáljam, hanem hogy nem vagyok hozzászokva, hogy az „az" helyén – tehát az „az" jelentésében – „a"-t használjak. (Ezt a nyelvet nem beszélem.) |
| (Nem szoktam meg, hogy a hőmérsékletet Fahrenheit- fokokban mérjem. Ezért nem ‘mond’ az így megadott hőmérséklet semmit nekem.) |
| 509. Mi lenne, ha valakit megkérdeznénk: „Mennyiben írják le ezek a szavak azt, amit látsz?" – és az illető azt válaszolja: „Ezeken a szavakon azt értem." (Mondjuk egy tájra pillantott.) Miért van az, hogy ez az „...azt érteni' válasz egyáltalán nem válasz? |
| Hogyan fejezzük ki szavakkal azt, amit magunk előtt látunk? |
| Képzeld el, hogy azt mondtam: „a b c d", és azt értem rajta: szép az idő. Amikor ugyanis kimondtam ezeket a jeleket, olyan élményem volt, amilyen rendszerint csak annak van, aki éveken át használt „a"-t „az" jelentéssel, „b"-t „idő" jelentéssel stb. – Vajon ekkor az „a b c d" azt jelenti: szép az idő? |
| Mi lehet annak a kritériuma, hogy ez az élményem volt? |
| 510. Végezd el a következő kísérletet: mondd azt, hogy „Hideg van itt", és értsd úgy: „Meleg van itt". Képes vagy rá? – És mit teszel közben? És csak egyféleképpen tudod tenni? |
| 511. Végül is mit jelent: „felfedezni, hogy egy kijelentésnek nincs értelme"? – És mit jelent ez: „Ha már értek rajta valamit, akkor csak van értelme"? – Ha értek valamit rajta? – Ha mit értek rajta?! – Azt akarja az ember mondani: értelmes mondat az, amelyet nemcsak mondani, hanem gondolni is tudunk. |
| 512. Úgy tűnik, mintha azt mondhatná az ember: „A szónyelv megenged értelmetlen szóösszetételeket, a képzelet nyelve viszont nem enged meg értelmetlen képzeteket." – Tehát a rajz nyelve sem enged meg értelmetlen rajzokat? Képzeld el, hogy lennének olyan rajzok, amelyek alapján testeket kellene modellálni. Ekkor némelyik rajznak lesz értelme, némelyiknek pedig nem. – Mi van, ha értelmetlen szóösszetételeket képzelek el? |
| 513. Vizsgáld meg ezt a kifejezésformát: „A könyvemnek annyi oldala van, amennyi az x3+2x-3=0 egyenlet megoldása." Vagy: „Barátaim száma n, és n2+2n+2=0." Van ennek a mondatnak értelme? Közvetlenül nem vehető ki belőle. Ezen a példán látjuk, hogyan fordulhat elő, hogy valami úgy fest, mint egy mondat, értjük is, mégsem adódik belőle semmilyen értelem. |
| (Ez fényt vet a ‘megértés’ és az ‘úgy-értés’ fogalmára.) |
| 514. Egy filozófus azt mondja: érti az „Itt vagyok" mondatot, ért rajta valamit, és gondol valamire – noha egyáltalán nem töri azon a fejét, hogy hogyan, s milyen alkalommal használják ezt a mondatot. És ha azt mondom: „Arózsa sötétben is piros", úgy ezt a pirosat valósággal látod magad előtt a sötétben. |
| 515. Két kép a rózsáról sötétben. Az egyik egészen fekete; mivel a rózsa nem látható. A másikon a rózsa minden részletében ki van festve, és feketeség veszi körül. Vajon az egyik kép helyes, a másik meg helytelen? Nem beszélünk-e a sötétben lévő fehér rózsáról, és a sötétben lévő piros rózsáról? És vajon nem azt mondjuk-e, hogy sötétben nem lehet őket megkülönböztetni? |
| 516. Világosnak látszik: értjük, mit jelent az a kérdés, hogy „Előfordul-e a 7777 számsor a kifejtésében?". Ez egy magyar mondat; meg lehet mutatni, mit jelent, hogy a 415 előfordul a kifejtésében; és hasonlók. Nos, addig, ameddig az ilyen magyarázatok elérnek, lehet mondani, értjük a kérdést. |
| 517. Felmerül a kérdés: hát abban nem tévedhetünk-e, hogy egy kérdést értünk? |
| Némelyik matematikai bizonyítás ugyanis éppen arra késztet bennünket, hogy azt mondjuk: nem tudjuk elképzelni, amiről azt hittük, hogy el tudjuk képzelni. (Például a hétszög megszerkesztését.) Arra indít bennünket, hogy felülvizsgáljuk, amit az elképzelhető birodalmának tekintettünk. |
| 518. Szókratész Theaitétoszhoz: „És aki elképzel, annak nem valamit kellene-e elképzelnie?" – Th.: „De, szükségképpen." – Szókr.: „És aki valamit elképzel, annak nem valóságosat kell elképzelnie?" – Th.: „De, úgy tűnik." |
| És aki fest, annak nem valamit kellene-e festenie – és aki valamit fest, annak nem valóságosat kell-e festenie? – Nos, mi a festés tárgya: az ember képe (például) vagy az ember, akit a kép ábrázol? |
| 519. Azt akarjuk mondani: egy parancs annak a cselekedetnek egy képe, amelyet a parancsot követve végrehajtottak; de képe annak a cselekedetnek is, amelyet a parancsot követve végre hajtani. |
| 520. „Ha a mondatot is úgy fogjuk fel, mint a dolgok egy lehetséges állásának képét, és azt mondjuk, hogy a dolgok állásának lehetőségét mutatja, akkor a mondat még a legjobb esetben is csak annyit tehet, mint egy festett kép, egy szobor vagy egy film; és így semmiképpen nem tud olyat bemutatni, aminek az esete nem áll fenn. Vagyis teljesen a grammatikánktól függ, hogy mit nevezünk (logikailag) lehetségesnek, és mit nem – azaz hogy grammatikánk éppen mit enged meg?" – De hiszen ez önkényes! – Önkényes? – Nem minden mondatszerű képződménnyel tudunk mit kezdeni, nem minden technikának van alkalmazása az életünkben, és ha a filozófiában megkísért, hogy valami egészen haszontalan dolgot a mondatok közé soroljunk, úgy ez gyakran azért történik, mert nem fontoltuk meg eléggé az alkalmazását. |
| 521. Vesd össze a ‘logikailag lehetséges’-t a ‘kémiailag lehetséges’-sel. Kémiailag lehetségesnek lehetne nevezni mondjuk egy olyan vegyületet, amelyhez létezik szerkezeti képlet, a megfelelő vegyértékekkel (például H-O-O-O-H). Egy ilyen vegyületnek természetesen nem kell léteznie; de akkor sem kell inkább, ha a képlet HO2: annál több nem történhet, mint hogy egy képletnek a valóságban nem felel meg semmilyen vegyület. |
| 522. Ha a mondatot egy képpel hasonlítjuk össze, akkor meg kell fontolnunk, hogy portréhoz (történeti ábrázoláshoz) vagy zsánerképhez hasonlítsuk-e. Mindkét összehasonlításnak van értelme. |
| Ha egy zsánerképet szemlélek, akkor ‘mond’ nekem valamit, még ha egy pillanatig sem hiszem (nem beszélem be magamnak), hogy az emberek, akiket látok rajta, valóságosak, vagy hogy léteztek valóságos emberek ilyen szituációban. Mert mi lenne, ha megkérdezném: „Végül is mit mond nekem?" |
| 523. „A kép önmagát mondja nekem"– szeretném mondani. Vagyis az, hogy mond nekem valamit, a saját struktúrájából adódik, önnön formáiból és színeiből. (Mit jelentene, ha azt mondanánk: „A zenei téma önmagát mondja nekem"?) |
| 524. Ne tekintsd magától értetődőnek, hanem fogd fel figyelemre méltó ténynek, hogy képek és költött elbeszélések élvezetet okoznak nekünk; foglalkoztatják szellemünket. |
| („Ne tekintsd magától értetődőnek" – ez azt jelenti: csodálkozz rajta úgy, ahogy máson is csodálkozol, ami nyugtalanít. Ettől a problematikus eltűnik – attól, hogy az egyik tényt, csakúgy, mint a másikat, elfogadod.) |
| ((Átmenet egy nyilvánvaló értelmetlenségről a nem nyilvánvalóra.)) |
| 525. „Miután ezt mondotta, elhagyta a lányt, miként az előző napon." – Értem ezt a mondatot? Ugyanúgy értem, mintha egy közlés során hallanám? Ha izoláltan áll előttem, akkor azt mondanám: nem tudom, miről szól. De azért tudnám, hogyan lehetne esetleg használni ezt a mondatot; magam is ki tudnék találni hozzá valamilyen összefüggést. |
| (Ezektől a szavaktól minden irányba kitaposott ösvények sora vezet.) |
| 526. Mit jelent az, hogy egy képet, egy rajzot értünk? Itt is van olyan, hogy értjük, illetve nem értjük. És ezek a kifejezések itt is különféle dolgokat jelenthetnek. A kép mondjuk egy csendélet; egy részét azonban nem értem: képtelen vagyok testeket látni a vásznon, csak színfoltokat látok rajta. – Vagy mindent testnek látok, ezek a testek viszont olyan tárgyak, amelyeket nem ismerek (készülékeknek látszanak, de nem ismerem a használatukat). – De talán ismerem is a tárgyakat, csak – más értelemben – nem értem az elrendezésüket. |
| 527. A nyelv egy mondatának megértése sokkal inkább rokon egy zenei téma megértésével, mintsem hin- nők. Ezt azonban úgy értem, hogy a nyelvi mondat közelebb van ahhoz, amit szokásosan egy zenei téma megértésének nevezünk, mint ahogyan gondoljuk. Miért kell a hangerősségnek és a tempónak éppen ezen a vonalon mozognia? Az ember szeretné azt mondani: „Mivel tudom, hogy mindez mit jelent." De mit jelent? Meg nem tudnám mondani. ‘Magyarázatképpen’ összevethetném valami mással, aminek ugyanaz a ritmusa (úgy értem, ugyanaz a menete). (Azt mondjuk: „Nem látod, ez olyan, mintha egy következtetést vonnánk le" vagy: „Ez úgyszólván egy beszúrás" stb. Hogyan indokol az ember ilyen hasonlatokat? – Itt különféle indoklások vannak.) |
| 528. El lehetne képzelni embereket, akik valami olyannal rendelkeznének, aminek lennének közös vonásai is a nyelvvel: volna kifejező hanglejtésük, de nem lenne szókincsük, illetve grammatikájuk. ( ‘Nyelveken szólni.’ ) |
| 529. „De mi lenne itt a hangok jelentése?" – És mi a jelentésük a zenében? Noha egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy a kifejező hangzású hanglejtéseknek ezt a nyelvét a zenével kellene összehasonlítani. |
| 530. Létezhetnék olyan nyelv is, amelynek használatakor a szavak ‘lelke’ nem játszik semmilyen szerepet. Amelyben például semmi nem múlnék azon, ha egy szót egy tetszés szerinti kitalált új szóval helyettesítenénk. |
| 531. Szoktunk egy mondat megértéséről abban az értelemben beszélni, hogy a mondatot egy másik mondattal helyettesíteni lehet, amely ugyanazt mondja; de beszélünk róla olyan értelemben is, amelyben semmi mással nem helyettesíthető. (Éppúgy nem, mint ahogyan egy zenei témát sem lehet egy másikkal helyettesíteni.) |
| Az egyik esetben a mondattal kifejezett gondolat az, ami különböző mondatokban közös; a másikban pedig valami olyan, amit csak ezek a szavak és ebben a rendben fejeznek ki. (Egy költemény megértése.) |
| 532. Így tehát a „megérteni"-nek itt két különböző jelentése van? – Inkább azt mondanám, hogy a „megérteni"-nek ezek a használati módjai alkotják jelentését, az én megértés fogalmamat. |
| Én ugyanis minderre alkalmazni akarom azt, hogy „megérteni". |
| 533. De hogyan lehet a második esetben a kifejezést megmagyarázni, a megértést közvetíteni? Kérdezd meg magadtól: hogyan vezetnek rá valakit, hogy egy költeményt vagy egy témát megértsen? Az erre adott válasz megmutatja, hogyan magyarázza itt az ember az értelmet. |
| 534. Egy szót ebben a jelentésben hallani. Milyen különös, hogy ilyesmi létezik! |
| Így ütemezve, így hangsúlyozva, így hallva, a mondat kezdete az átmenetnek, amely ezekhez a mondatokhoz, képekhez, cselekedetekhez vezet. |
| ((Ezektől a szavaktól minden irányba kitaposott utak sora vezet.)) |
| 535. Mi történik akkor, amikor megtanuljuk, hogy egy egyházi hangnem zárlatát zárlatként érzékeljük? |
| 536. Azt mondom: „Ezt az arcot (mely a félénkség benyomását kelti) úgy is el tudom gondolni, hogy éppen bátor." Ezen nem azt értjük, hogy el tudom képzelni, hogy ezzel az arccal valaki teszem azt megmentheti valaki másnak az életét (ezt természetesen minden archoz el lehet képzelni). Inkább magának az arcnak egy aspektusáról beszélek. Arra sem gondolok, hogy el tudnám képzelni, hogy ez az ember olyanná változtathatja az arcát, hogy az a szokásos értelemben bátor lesz; arra viszont igen, hogy arca egészen sajátos módon egy ilyen arcba átmehet. Azt, hogy egy arckifejezést átértelmezhetünk, össze lehet hasonlítani azzal, hogy a zenében egy akkordot másként értelmezünk, attól függően, hogy egyszer ebbe, másszor meg abba a hangnembe való átmenetként érzékeljük. |
| 537. Lehet azt mondani: „Ebből az arcból félénkséget olvasok ki." De mindenesetre nem úgy látszik, hogy a félénkség pusztán asszociálódnék, merőben külsődlegesen kapcsolódnék az archoz; hanem a félelem benne él az arcvonásokban. Ha a vonások egy kissé megváltoznak, akkor beszélhetünk arról, hogy ennek megfelelően a félelem is megváltozik. Ha megkérdeznének: „El tudod-e magadnak ezt az arcot úgy is gondolni, hogy bátorságot fejez ki?" – akkor, mondhatni, nem tudnánk, hogyan helyezzük el a bátorságot ezekben a vonásokban. Ekkor valami ilyesmit mondok: „Nem tudom, mit jelentene, ha ez az arc bátor arc volna." De hogy fest egy ilyen kérdés megoldása? Például azt mondjuk: „Igen, most értem: az arc úgyszólván közömbös a külvilággal szemben." Tehát belemagyaráztuk a bátorságot. A bátorság – lehetne mondani – most ismét illik az arcra. De mi illik itt mire? |
| 538. Rokon (ámbátor talán másnak szeretne mutatkozni) az az eset, amikor például azon csodálkozunk, hogy a franciában a jelző számban megegyezik a jelzett főnévvel, és ezt úgy magyarázzuk magunknak, hogy a franciák arra gondolnak: „emberek jók". |
| 539. Látok egy képet, amely egy mosolygó arcot ábrázol. Mit teszek, amitől a mosolyt egyszer barátságosnak, egyszer meg gonosznak látom? Vajon nem arról van szó, hogy gyakran olyan tér- és időbeli környezetben képzelem el, amely barátságos, illetve gonosz? Így például hozzáképzelhetném a képhez, hogy a mosolygó arc egy játszó gyermekre mosolyog le, vagy pedig hogy a szenvedő ellenségre. |
| Mit sem változtat ezen, hogy az első pillantásra bájos jelenetet is egy tágabb környezetbe belehelyezve megint csak másképpen értelmezhetem. – Bizonyosfajta mosolyt – ha semmilyen különös körülmény miatt nem kell változtatni az értelmezésemen – barátságosnak fogok tekinteni, „barátságosának fogom nevezni, és ennek megfelelően fogok reagálni. |
| ((Valószínűség, gyakoriság.)) |
| 540. „Hogyhogy, a nyelv intézménye és egész környezete nélkül nem tudom gondolni, hogy hamarost eláll az eső?" – Azt akarod mondani, furcsa, hogy ezeket a szavakat nem feltétlenül kell tudnod mondani, és mégis tudod gondolni a környezet nélkül? |
| Tételezd fel, hogy valaki az égre mutat, és egy sor érthetetlen szót kiált. Minthogy megkérdezzük, hogyan érti ezt, azt mondja, ez azt jelenti: „Hál' istennek, nemsokára eláll az eső." Sőt, azt is elmagyarázza nekünk, hogy az egyes szavak mit jelentenek. – Felteszem, hogy úgyszólván hirtelen magához tér, és azt mondja: a mondat tökéletesen értelmetlen volt, neki azonban, amikor kimondta, valamely előtte ismert nyelv mondatának tűnt. (Sőt, egyenest jól ismert idézetnek.) – Most mit mondjak erre? Tán nem értette ezt a mondatot, amikor kiejtette? Nem hordozta a mondat az egész jelentését magában? |
| 541. De miben állt ez a megértés és ez a jelentés? Mondjuk örömteli hangon mondta a hangsorokat, s közben az égre mutatott, amely már világosodott, bár még esett az eső; később azután kapcsolatot létesített szavai és a magyar szavak között. |
| 542. „De szavai éppen olyan érzést keltettek benne, mintha egy számára jól ismert nyelv szavai lennének." – Igen; ennek egyik kritériuma, hogy később ezt mondta. És nehogy azt mondd: „Egy számunkra ismert nyelv szavai éppenhogy egészen meghatározott fajta érzést keltenek bennünk." (Mi a kifejeződése ennek az érzésnek?) |
| 543. Nem mondhatom-e: a kiáltás, a nevetés jelentéssel teliek? |
| És ez nagyjából azt jelenti: sok mindent ki lehet olvasni belőlük. |
| 544. Ha a vágy szól belőlem: „Bárcsak eljönne!", akkor az érzés kölcsönöz a szavaknak ‘jelentés’-t. De az egyes szavaknak is ő adja jelentésüket? |
| Ám itt azt is lehetne mondani: az érzés kölcsönöz a szavaknak igazságot. És ebből látod, mennyire összefolynak a fogalmak. (Ez emlékeztet erre a kérdésre: Mi az értelme egy matematikai állításnak?) |
| 545. De ha az ember azt mondja: „Remélem, eljön" – akkor nem az érzés ad a „remélni" szónak jelentést? (És mi a helyzet a „Többé nem reménykedem, hogy eljön" mondattal?) Talán az érzés adja a „remélni" szónak különös csengését; azaz a csengésében fejeződik ki az érzés. – Ha az érzés kölcsönzi a szónak jelentését, akkor a „jelentés" itt annyit tesz: az, amin múlik a dolog. De miért az érzésen múlik? |
| Vajon a remény érzés? (Ismertetőjegy.) |
| 546. így hát, szeretném mondani, a „Bárcsak eljönne!" szavakat a kívánságom tölti meg. Szavak kiszakadhatnak belőlünk – akár egy kiáltás. Van úgy, hogy bizonyos szavakat nehéz kimondani: például olyanokat, amelyekkel lemondunk valamiről, vagy valamilyen gyengeséget vallunk be. (A szavak tettek is.) |
| 547. Tagadni: ‘szellemi’ tevékenység. Tagadj valamit, és figyeld meg, mit teszel! – Mondjuk belül csóválod a fejed? És ha így van – netán ez a folyamat inkább méltó az érdeklődésünkre, mint mondjuk az, ha egy mondatba negációjelet írunk? Most ismered a negáció lényegét? |
| 548. Mi a különbség a két folyamat között: kívánni, hogy valami megtörténjék – illetve azt kívánni, hogy ugyanez ne történjék meg? |
| Ha képileg akarjuk ábrázolni, akkor az esemény képével különböző dolgokat fogunk csinálni: áthúzzuk, bekeretezzük és hasonlók. De ez durva módszernek látszik a kifejezésre. A szónyelvben ugyan használjuk a „nem" jelet, de ez olyan, mint valami ügyetlen segédeszköz. Gondolatban – véli az ember- már másképpen történik. |
| 549. „Hogyan képes a ‘nem’ szó tagadni?!" – „A ‘nem’ jel arra utal, hogy ami utána következik, azt negatívan kell felfognod. Szeretnénk azt mondani: a tagadás jele arra indít, hogy valamit – alkalmasint valami nagyon bonyolultat – tegyünk. Mintha a negáció jele valamire ösztönözne bennünket. De mire? Ez nincs kimondva. Mintha már tudnánk; s csak utalni kellene rá. Mintha nem lenne szükség magyarázatra, mivel már amúgy is ismerjük a dolgot. |
| 550. A negáció – lehetne mondani – egy kizáró, elutasító gesztus. Ám ilyen gesztust szerfelett különböző esetekben használunk! |
| 551. „Ugyanaz a negáció-e: ‘Avas nem 100 Celsius foknál olvad’ és ‘2-szer 2 nem 5’?" Introspekció útján kell ezt netán eldönteni; úgy, hogy megpróbáljuk megnézni, hogy a két mondat kimondása közben mit gondolunk? |
| 552. Mi lenne, ha megkérdezném: vajon világosan ki- derül-e, hogy mialatt az „Ez a bot 1 m hosszú" és az „Itt 1 katona áll" mondatokat kimondjuk, mást értünk az 1-en, hogy az 1-nek itt különböző jelentései vannak? – Egyáltalán nem derül ki. – Mondjál például egy ilyen mondatot: „Egyméterenként áll egy katona, tehát kétméterenként 2 katona." Ha megkérdeznének, hogy „Ugyanazt érted a két egyesen?", akkor nagyjából ezt válaszolnánk: „Persze, hogy ugyanazt értem: egyet! (Közben mondjuk fölmutatjuk az egyik ujjunkat.) |
| 553. Netán különböző jelentése van az „1"-nek, amikor egyszer a mértékegységre, egyszer meg a számosságra vonatkozik? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor igennel kell válaszolnunk. |
| 554. Könnyen elképzelhetünk embereket olyan ‘primitívebb’ logikával, amelyben a mi tagadásunknak megfelelő valami csak meghatározott mondatok esetében létezik; mondjuk olyanok esetében, amelyekben még nincsen tagadás. A „Bemegy a házba" mondatot lehetne tagadni, a negatív mondat tagadása azonban értelmetlen volna, vagy csupán a tagadás ismétlésének számítana. Gondolj arra, hogy a tagadás a mienkétől eltérő eszközökkel is kifejezhető: mondjuk a mondat hangmagasságával. Hogy hangzana itt egy kettős tagadás? |
| 555. A kérdés, hogy a tagadás ezeknek az embereknek ugyanazt jelenti-e, mint nekünk, analóg volna azzal, hogy az 5-ös szám ugyanazt jelenti-e azoknak az embereknek, akiknek a számsora 5-re végződik, mint nekünk. |
| 556. Gondolj el egy nyelvet, amelyben a tagadásra két különböző szó van, az egyik „X", a másik „Y". A kettős „X" igenlést jelent, a kettős „Y" pedig megerősített tagadást. Egyébként a két szót ugyanúgy használják. – Ugyanaz-e mármost „X"-nek és „Y"-nak a jelentése, ha egyszer fordulnak elő a mondatokban? – Erre különféleképpen lehetne válaszolni. |
| a) A két szónak különböző használata van. Tehát különböző a jelentése. Azoknak a mondatoknak azonban, amelyekben csak egyszer fordulnak elő, és amelyek egyébként ugyanúgy hangzanak, ugyanaz az értelmük. |
| b) A két szónak ugyanaz a funkciója a nyelvjátékokban, kivéve egy különbséget. Ez a különbség viszont lényegtelen, csak szokás kérdése. A két szó használatát ugyanúgy tanítják, ugyanazon cselekvések, gesztusok, képek stb. révén; és használati módjuk különbségét mint valami mellékeset, mint a nyelv egy szeszélyes vonását fűzik hozzá a szavak magyarázatához. Ezért aztán azt mondjuk: „X"-nek és „Y"-nak ugyanaz a jelentése. |
| c) A két tagadással különböző képzeteket kapcsolunk össze. „X" úgyszólván 180 fokkal fordítja meg az értelmet. És ezért helyezi két ilyen tagadás a régi helyzetébe vissza az értelmet. „Y" olyan, mint egy fejcsóválás. És ahogyan egy fejcsóválást nem szüntet meg, ha az ember még egyszer megcsóválja a fejét, úgy egy „Y"-t sem egy második „Y". És így, noha a mondatok a két negációval gyakorlatilag ugyanazt eredményezik, „X" és „Y" mégis különböző ideákat fejeznek ki. |
| a) „Hiszen annak, hogy három tagadás ismét tagadást ad ki, már abban az egy tagadásban benne kell rejlenie, amelyet most használok." (A kísértés, hogy „jelentés"-mítoszt találjunk ki.) |
| Az a látszat, mintha a negáció természetéből következnék, hogy a kettős negáció igenlés. (És ebben van valami igazság. Mi? Mindkettő a mi természetünkkel függ össze.) |
| b) Arról nem lehet vitatkozni, hogy a „nem" szóra nézvést ezek a szabályok, vagy pedig mások helyesek-e (úgy értem, hogy ezek felelnek-e meg jelentésének). E szabályok nélkül ugyanis a szónak még nincs jelentése; és ha megváltoztatjuk a szabályokat, akkor a szónak most más jelentése van (vagy nincs jelentése), és akkor akár a szót is megváltoztathatjuk. |
| 557. Vajon mi lehetett amögött, hogy amikor a kettős tagadást kimondtam, azt megerősített tagadásként, és nem igenlésként értettem? Nincs olyan válasz, amely így hangoznék: „Az volt mögötte, hogy ..." Ahelyett, hogy azt mondanám: „Ez a megkettőzés megerősítésként értendő", bizonyos körülmények között kimondhatom mint megerősítést. Ahelyett, hogy azt mondanám, „A tagadás megkettőzése a tagadás megszüntetéseként értendő", írhatok például zárójeleket. – „Igen ám, de ezek a zárójelek is különböző szerepeket játszhatnak; hiszen ki mondja meg, hogy zárójelekként kell őket felfogni?" Senki. Te meg ismét szavakkal magyaráztad meg a felfogásodat. Hogy a zárójelek mit jelentenek, az alkalmazásuk technikájában rejlik. A kérdés az: milyen körülmények között van értelme azt mondani: „.....t értettem", és milyen körülmények jogosítanak fel arra, hogy azt mondjam: „ő ....t értette." |
| 558. Mit jelent, hogy a „Die Rose ist rőt" mondatban az „ist"-nek más a jelentése, mint a „zwei mal zwei ist vier"-ben? Ha valaki azt válaszolja, hogy azt jelenti: erre a két szóra más szabályok érvényesek, úgy azt kell felelnünk, hogy itt csak egyetlen szóval van dolgunk. – Es ha csak a nyelvtani szabályokat tartom szem előtt, úgy ezek éppenséggel mind a két összefüggésben megengedik az „ist" szó használatát. – Azt viszont, hogy az „ist" szónak ezekben a mondatokban különböző jelentése van, az a szabály mutatja meg, amely a második mondatban megengedi, hogy az „ist" szót az egyenlőségjellel helyettesítsük, az első mondatban pedig tiltja ezt a helyettesítést. |
| 559. Az ember szeretne mondjuk arról a funkcióról beszélni, amelyet a szó ebben a mondatban betölt. Mintha a mondat egy mechanizmus volna, amelyben a szónak meghatározott funkciója van. De miben áll ez a funkció? Hogyan kerül napvilágra? Hiszen semmi sincs rejtve, hiszen az egész mondatot látjuk! A funkciónak a kalkulus folyamatában kell megmutatkoznia. ((Jelentéstest.))’ |
| 560. „A szó jelentése az, amit a jelentés magyarázata megmagyaráz." Azaz: ha meg akarod érteni a „jelentés" szó használatát, akkor nézz utána, hogy mit neveznek „a jelentés magyarázatának". |
| 561. Hát nem furcsa, hogy azt mondom, a „van" szót két különböző jelentésben (mint kopulát és mint egyenlőségjelet) használjuk, azt viszont nem szívesen mondanám, hogy a jelentése a használata: tudniillik ahogyan kopulaként, illetve egyenlőségjelként használjuk? |
| Szeretnénk azt mondani, hogy a használatnak ez a két fajtája nem egy jelentést ad meg; hogy a perszonál- unió, amelyet az azonos szó teremt közöttük, lényegtelen véletlen. |
| 562. De hogyan tudom eldönteni, hogy mi lényeges, és mi lényegtelen, véletlen vonása a notációnak? Talán valamilyen realitás húzódik meg a jelölés mögött, amelyhez a grammatikája igazodik? |
| Gondoljunk egy hasonló esetre a játékban: a dámajátékban a dámának az az ismertetőjegye, hogy két játékkorongot egymásra helyeznek. Vajon nem azt fogjuk mondani, hogy a játék szempontjából lényegtelen, hogy a dáma két korongból áll? |
| 563. Mondjuk, hogy egy korong (bábu) jelentése nem más, mint szerepe a játékban. – Vegyük úgy, hogy minden sakkjátszma előtt sorshúzás dönt arról, hogy melyik játékos lesz a világos. Ez történjék úgy, hogy a sorshúzáshoz az egyik fél egy-egy királyt tart mind a két összezárt markában, a másik pedig találomra kiválasztja az egyiket. Beleszámít-e mármost a királynak a sakkjátékban játszott szerepébe, hogy a sorsolásnál így használják? |
| 564. Hajlamos vagyok tehát arra, hogy a játékban is különbséget tegyek lényeges és lényegtelen szabályok között. A játéknak – szeretné mondani az ember – nemcsak szabályai vannak, hanem poénja is. |
| 565. Mi végre ugyanaz a szó? Hiszen a kalkulusban nem használjuk fel ezt az azonosságot! – Miért szolgálnak mindkét célra ugyanolyan játékkorongok? – De mit jelent itt „az azonosságot felhasználni"? Az tán nem használat, hogy éppen ugyanazt a szót használjuk? |
| 566. Itt most úgy tűnik, mintha valamilyen célja volna annak, hogy ugyanazt a szót, ugyanazt a korongot használjuk – mármint ha az azonosság nem véletlen, nem lényegtelen. És mintha az volna a célja, hogy képesek legyünk a korongot felismerni, és tudjuk, hogyan kell vele játszani. – Fizikai vagy logikai lehetőségről van itt szó? Ha az utóbbiról, akkor a korongok azonossága éppen- hogy a játékhoz tartozik. |
| 567. A játékot mégiscsak a szabályoknak kell meghatároztok! Ha tehát egy játékszabály előírja, hogy a sakkjátszma előtt a sorsoláshoz a királyokat kell használni, akkor ez lényegileg tartozik hozzá a játékhoz. Mit hozhatnánk fel ez ellen? Azt, hogy ennek az előírásnak nem látjuk be a poénját. Mint ahogy mondjuk egy olyan szabály poénját sem látnánk be, amely szerint minden korongot háromszor meg kellene forgatni, mielőtt lépünk vele. Ha egy táblajátékban bukkannánk ilyen szabályra, akkor csodálkoznánk, és feltételezésekbe bocsátkoznánk a szabály célját illetően. („Vajon azt kellene ennek az előírásnak megakadályoznia, hogy megfontolatlanul lépjünk?") |
| 568. Ha jól értem a játék jellegét, akkor ez nem lényegi tartozéka – mondhatnám. |
| ((Egy jellegzetes arckifejezés jelentése.)) |
| 569. A nyelv – szerszám. Fogalmai szerszámok. Az ember mármost olyasmit gondol, hogy nem jelenthet nagy különbséget, hogy milyen fogalmakat használunk. Mint ahogy végül is lábbal és hüvelykkel ugyanúgy lehet fizikát művelni, mint m-rel és cm-rel; csak kényelmi szempontból van közöttük különbség. De még ez sem igaz, ha például az egyik mértékrendszerben a számítások több időt és fáradságot igényelnek, mint amennyit rájuk tudunk fordítani. |
| 570. A fogalmak vizsgálódásokhoz vezetnek bennünket. Érdeklődésünk kifejeződései, és irányítják érdeklődésünket. |
| 571. Félrevezető párhuzam: a pszichológia a pszichikai szféra folyamatairól szól, miként a fizika a fizikai szféráéiról. |
| Alátás, hallás, gondolkodás, érzés, akarás nem ugyanabban az értelemben tárgyai a pszichológiának, mint ahogyan a testek mozgásai, az elektromos jelenségek stb. tárgyai a fizikának. Ezt abból látod, hogy a fizikus ezeket a jelenségeket látja, hallja, elmélkedik róluk, közli velünk őket, a pszichológus viszont a szubjektum megnyilvánulásait (viselkedését) figyeli meg. |
| 572. A várakozás grammatikai szempontból: állapot; úgy, mint valamilyen véleményen lenni, valamit remélni, valamit tudni, valamire képesnek lenni. Ám hogy ezeknek az állapotoknak a grammatikáját megértsük, meg kell kérdeznünk: „Mit tekintünk kritériumnak arra, hogy valaki ebben az állapotban van?" (A keménységnek, a súlynak, az illeszkedésnek az állapota.) |
| 573. Valamilyen nézeten lenni: állapot. – Kinek az állapota? A léleké? az elméé? Nos, miről mondjuk, hogy valamilyen nézete van? N. N. úrról, például. És ez a helyes válasz. |
| Csak éppen a válaszból még nem szabad a kérdésre nézve felvilágosítást várni. Mélyebbre tekintő kérdések: Mit tekintünk az egyes esetekben kritériumnak arra, hogy valakinek ez és ez a véleménye? Mikor mondjuk azt, hogy akkoriban erre a véleményre jutott? S mikor azt: megváltoztatta véleményét? Stb. A kép, amelyet az e kérdésekre adott válaszok elénk tárnak, jól mutatja, hogy mit tekintünk itt a grammatika szemszögéből állapotnak. |
| 574. A mondat, és ennélfogva más értelemben a gondolat is, lehet a hitnek, a reménynek, a várakozásnak stb. a ‘kifejezése’. De a hit nem gondolkodás. (Grammatikai megjegyzés.) A hit, a várakozás, a remény fogalmai fajtájukat tekintve kevésbé idegenek egymástól, mint amennyire elütnek a gondolkodás fogalmától. |
| 575. Amikor leültem erre a székre, természetesen azt hittem, elbír. Egyáltalán nem gondoltam, hogy össze is roskadhat. |
| De: „Mindannak ellenére, amit tett, szilárdan kitartottam ama hitem mellett, ...." Itt gondolkodnom kell, és mintegy újra meg újra meg kell küzdenem egy bizonyos beállítódásért. |
| 576. Nézek az égő kanócra, a legnagyobb feszültséggel követem, ahogyan a láng halad, és a robbanóanyaghoz közeledik. Talán egyáltalán nem gondolok semmit, vagy egy sor töredékes gondolat fut át a fejemen. Ez minden bizonnyal egyik esete a várakozásnak. |
| 577. Akkor mondjuk, hogy „Várok rá", ha azt hisszük, hogy eljön, ám jövetele nem foglalkoztat bennünket. („Várok rá" itt annyit jelenthet: „Meg lennék lepve, ha nem jönne el" – és ezt nem nevezi az ember egy lelkiállapot leírásának.) De akkor is mondjuk, hogy „Várok rá", ha ez csak azt jelentheti: várva-várom. Elgondolhatnánk egy olyan nyelvet, amely az ilyen esetekben következetesen különböző igéket használna. És éppígy ott sem csak egy, hanem több igét használna, ahol ‘hinni’-ről, ‘remélni’-ről stb. beszélünk. Ennek a nyelvnek a fogalmai talán alkalmasabbak lennének a pszichológiai megértésre, mint a mi nyelvünk fogalmai. |
| 578. Tedd fel magadnak a kérdést: mit jelent a Goldbach-tételben hinni? Miben áll ez a hit? Netán a bizonyosság valamilyen érzésében, amikor a tételt kimondjuk, halljuk vagy gondoljuk? (Ez nem érdekel bennünket.) És melyek az ismertetőjegyei ennek az érzésnek? Hiszen azt sem tudom, hogy milyen mértékben hívhatta elő az érzést a tétel maga. |
| Mondjam, hogy a hit egy színárnyalata a gondolatoknak? Honnét támad ez az ötlet? Nos, a hitnek ugyanúgy van hanglejtése, mint a kételynek. |
| Szeretném megkérdezni: miként hatol be a hit ebbe a mondatba? Nézzünk utána, milyen következményei vannak ennek a hitnek, hová juttat bennünket. „Arra indít, hogy keressem ennek a tételnek a bizonyítását." – Jó, most nézzünk még utána, hogy tulajdonképpen miben áll az, hogy keresed! Ekkor fogjuk tudni, hogy mit jelent a tételbe vetett hit. |
| 579. A bizalom érzése. Hogyan nyilvánul meg a viselkedésben? |
| 580. Egy ‘belső folyamatnak’ külső kritériumokra van szüksége. |
| 581. A várakozás bele van ágyazva a szituációba, amelyből származik. Ha robbanást várunk, az fakadhat például abból, hogy egy ilyen szituációban robbanás várható. |
| 582. Ha valaki ahelyett, hogy azt mondaná, „minden pillanatban várom a robbanást", ezt suttogja: „Mindjárt kezdődik", úgy a szavai csak nem azt írják le, amit érez; ámbátor a szavak és hangsúlyuk kifejezhetik az érzését. |
| 583. „De hiszen úgy beszélsz, mintha tulajdonképpen nem most várakoznék, remélnék – amikor úgy hiszem, hogy remélek. Mintha annak, ami most történik, nem volna mély jelentése." – Mit jelent: „Ami most történik, annak van jelentése", vagy „mély jelentése van"? Mi egy mély érzés? Tudna-e valaki egy másodpercig szívbéli szeretetet vagy reményt érezni – bármi legyen is az, ami ezt a másodpercet megelőzi vagy követi? – Ami most történik, annak van jelentése – ebben a környezetben. A környezet kölcsönöz neki fontosságot. És a „remélni" szó az emberi élet egyik jelenségére vonatkozik. (Egy mosolygó száj csak az emberi arcon mosolyog.) |
| 584. Ha most a szobámban ülök, és reménykedem, hogy N. N. eljön, s pénzt hoz nekem, és ha ennek az állapotnak egy percét izolálni lehetne, ha ki lehetne ragadni az összefüggéséből: akkor vajon nem volna reménykedés, ami ebben a percben történik? – Gondolj például azokra a szavakra, amelyeket ekkor esetleg kimondasz. Nos, ők már nem tartoznak ehhez a nyelvhez. És egy másik környezetben a pénz intézménye sem létezik. |
| Egy király megkoronázása a pompa és méltóság képe. Szakítsd ki e folyamat egy percét a környezetéből: a koronát a koronázási palástban álló király fejére teszik. – De más környezetben az arany a legolcsóbb fém, csillogása közönségesnek számít. Itt olcsó az anyag, amelyből a palást szövete készült. A korona egy tisztességes kalap paródiája. Stb. |
| 585. Ha valaki azt mondja: „Remélem, el fog jönni" – akkor ez a lelkiállapotáról beszámoló, vagy a reményének a kifejeződése? – Például magamnak mondhatom ezt. És magamnak csak nem számolok be. Lehet egy sóhaj; de nem muszáj annak lennie. Ha azt mondom valakinek: „Ma nem vagyok képes gondolataimat a munkára összpontosítani; mindig a jövetelére gondolok" – úgy ezt lelkiállapotom leírásának fogják nevezni. |
| 586. „Hallottam, hogy jönni fog; egész nap csak rá várok." Ez beszámoló arról, hogyan töltöttem a napot. – Egy beszélgetés során arra az eredményre jutok, hogy egy bizonyos esemény várható, és ezt a következtetést a „Tehát most számítanom kell a jövetelére" szavakkal vonom le. Ezt lehet e várakozás első gondolatának, első aktusának nevezni. – Azt a felkiáltást, hogy „Sóvárogva várok rá!", a várakozás egy aktusának lehet nevezni. De kimondhatom ugyanezeket a szavakat önmegfigyelés eredményeképpen is, és ekkor nagyjából ezt jelentenék: „Tehát mindazok után, ami történt, mégis sóvárogva várom." Azon múlik a dolog, hogy hogyan jutottunk el ezekig a szavakig. |
| 587. Van-e értelme megkérdeznünk: „Honnan tudod, hogy ezt hiszed?" – és erre az lenne tán a válasz: „Introspekció révén jövök rá"? |
| Némely esetben lehet ilyesmit mondani, a legtöbb esetben viszont nem. |
| Annak van értelme, hogy megkérdezzem: „Valóban szeretem, nemcsak megjátszom magamnak?", és ekkor az introspekció folyamata emlékek felelevenítése; lehetséges szituációkról és azokról az érzésekről alkotott elképzelések felelevenítése, amelyekkel akkor rendelkeznék az ember, ha .... |
| 588. „Azon tépelődöm, hogy elutazzam-e holnap." (Ezt a lelkiállapot leírásának lehet nevezni.) – „Indokaid nem győznek meg. Még mindig az a szándékom, hogy holnap elutazom." Itt erős a kísértés, hogy a szándékot érzésnek nevezzük. Ez az érzés egyfajta keménység érzése; a megváltoztathatatlan elhatározásé. (De itt is sok különböző jellegzetes érzés és magatartásmód van.) – Megkérdeznek: „Meddig maradsz itt?" Azt válaszolom: „Holnap elutazom; vége a vakációmnak." – Ezzel szemben egy vita végén azt mondom: „No jó; akkor holnap elutazom!" Döntést hozok. |
| 589. „Lélekben elszántam magam rá." És közben még arra is hajlamos az ember, hogy a mellére mutasson. Az efféle beszédmód pszichológiailag komolyan veendő. Miért kellene kevésbé komolyan venni, mint azt a kijelentést, hogy a hit a lélek egy állapota? (Luther: „A hit a bal mellbimbó alatt van.") |
| 590. Megtörténhetne, hogy valaki a „komolyan érti, amit mond" kifejezés jelentését a szívre való rámutatás révén tanulja meg. Ám ekkor fel kell tennünk a kérdést: „Miből látszik, hogy megtanulta?" |
| 591. Mondjam azt, hogy akinek valamilyen szándéka van, az valamilyen törekvést él meg? Lehet, hogy vannak a törekvésnek meghatározott élményei? – Emlékezz erre az esetre: Ha valaki vita közben valami sürgős megjegyzést, közbevetést akar tenni, akkor gyakran megesik, hogy kinyitja a száját, lélegzetet vesz, majd visszatartja a levegőt; ha azután úgy dönt, hogy nem szól közbe, akkor kiengedi. Ennek a folyamatnak az élménye nyilvánvalóan egy olyan törekvés élménye, amely arra irányul, hogy beszéljünk. Aki megfigyel engem, az rá fog jönni, hogy valamit mondani akartam, és aztán meggondoltam magam. Tudniillik ebben a szituációban. – Egy más szituációban nem így értelmezné viselkedésemet, bármennyire jellemző is az a jelen szituációban arra a szándékra, hogy beszéljek. És van-e bármilyen alapunk is feltételezni, hogy ugyanez az élmény egy egészen más szituációban nem léphetne fel – olyanban, amelyben nincs köze valamilyen törekvéshez? |
| 592. „De ha azt mondod: ‘Az a szándékom, hogy elutazzam’, akkor azt is gondolod! Ez itt megint csak a gondolás szellemi aktusa, amely a mondatot élettel tölti meg. Ha a mondatot valakinek pusztán utánamondod, például, hogy beszédmódját kigúnyold, akkor e nélkül a gondolás nélkül mondod." – Ha filozofálunk, olykor lehet ez a látszat. De gondoljunk csak ki valóban különböző szituációkat és beszélgetéseket, és képzeljük el, hogyan mondják ki ezekben a mondatot! – „Folyton egy szellemi kísérőzenét fedezek fel; ha talán nem is mindig ugyanazt."– És akkor nem volt jelen mellékzönge, amikor a mondatot a másik után mondtad? És hogyan válasszuk el az ‘aláfestést’ a beszéd egyéb élményétől? |
| 593. A filozófiai betegségek egyik fő oka az egyoldalú diéta: az ember csak egyfajta példával táplálja a gondolkodását. |
| 594. „De hiszen a szavaknak, ha értelemmel telítve mondjuk ki őket, nemcsak felszíne, hanem mélydimenziója is van!" Hiszen valami más történik, ha értelemmel mondják ki őket, mint amikor pusztán kimondják. – Nem az a lényeg, hogy ezt hogyan fejezem ki. Akár azt mondom, hogy az első esetben mélységük van; akár, hogy közben valami végbemegy bennem, a bensőmben; vagy hogy atmoszférájuk van – az eredmény mindig ugyanaz. |
| „Ha ebben mindannyian egyetértünk, attól vajon nem lesz igaz?" |
| (Megtehetem, hogy nem fogadom el a másik tanúvallomását, mert nem tanúsít semmit. A vallomás csak azt mondja meg nekem, hogy mit hajlamos az illető mondani.) |
| 595. Ebben az összefüggésben természetes a számunkra a mondatot kimondani; és természetellenes, ha elszigetelten mondjuk. Azt kell mondanunk, hogy van egy bizonyos érzés, amely az olyan mondatok kimondásával mindig együttjár, amelyeknek a kimondása természetes a számunkra? |
| 596. Az ‘ismertség’ és a ‘természetesség’ érzése. Akkor már könnyebb az ismeretlenséget és a természetellenességet kísérő érzésre rátalálni. Vagy: érzésekre. Mert nem minden kelti bennünk az ismeretlenség benyomását, ami ismeretlen előttünk. És itt meg kell fontolnunk, hogy mit nevezünk „ismeretlennek". Ha egy követ látunk az úton heverni, felismerjük, hogy kő, de azt talán nem, hogy ez az, amelyik mindig is ott volt. Egy embert felismerünk mint embert, de nem jövünk rá, hogy ismerjük. Vannak érzések, amelyek a meghittséget kísérik; ezek olykor egy pillantásban vagy ilyen szavakban nyilvánulnak meg: „A régi szoba!" (amelyben sok évvel ezelőtt laktam, és amelyre most is változatlanul bukkanok rá). Éppígy vannak érzések, amelyek az idegenséget kísérik: meghökkenek; a tárgyat vagy az embereket kutatón vagy gyanakodva mérem végig; azt mondom: „Minden idegen nekem." – De azért, mert az idegenségnek ez az érzése létezik, még nem mondhatjuk: minden tárgy, amelyet jól ismerünk, és amely nem tűnik idegennek, az ismerősség érzését kelti bennünk. – Szinte úgy véljük, ha az idegenség érzése egyszer betölt egy helyet, annak már valamiképpen foglaltnak kell lennie. Megvan a hely, amely ezé az atmoszféráé, és azt nem foglalja el azután hol az egyik, hol a másik atmoszféra. |
| 597. Ahogyan az angolul jól beszélő német beszédébe germanizmusok csúsznak be, holott nem előbb németül alkotja meg a kifejezést, és nem ezt fordítja azután angolra; ahogyan tehát úgy beszél angolul, mintha ‘ön- tudatlanul’ németből fordítana, úgy mi is gyakran olyanformán gondolkodunk, mintha gondolkodásunknak egy gondolkodási séma szolgálna alapul; mintha fordítanánk egy primitívebb gondolkodásmódból a miénkre. |
| 598. Amikor filozofálunk, érzéseket szeretnénk hiposztazálni ott, ahol nincsenek. Az érzések arra szolgálnak, hogy gondolatainkat megmagyarázzák nekünk. |
| ‘Gondolkodásunk magyarázata itt érzést követel!’ Olyan ez, mintha meggyőződésünk e követelés nyomán jutna el a magyarázathoz. |
| 599. A filozófiában nem következtetnek. A „De hát ilyennek kell lennie!" nem filozófiai állítás. A filozófia csak azt rögzíti, amit mindenki el is ismer neki. |
| 600. Minden az észrevétlenség benyomását kelti, ami észrevétlen a számunkra? A megszokott mindig a megszokottság benyomását gyakorolja ránk? |
| 601. Ha erről az asztalról beszélek – emlékezem -e arra, hogy ezt a tárgyat „asztal"-nak hívják? |
| 602. Ha megkérdezik: „Ráismertél az íróasztalodra, amikor ma reggel beléptél a szobádba?" – akkor nyilván azt válaszolom: „Persze!" És mégis félrevezető volna azt mondani, hogy itt ráismerés játszódott le. Az íróasztal természetesen nem volt ismeretlen a számomra; nem voltam meglepve, hogy látom, miként akkor lettem volna, ha egy másik vagy ha egy idegenszerű tárgy állt volna itt. |
| 603. Senki sem fogja azt állítani, hogy minden alkalommal, amikor bejövök a szobámba, a rég megszokott környezetbe, akkor újra ráismerek mindarra, amit látok, és amit már százszor láttam. |
| 604. Könnyen támad hamis képünk azokról a folyamatokról, amelyeket „ráismerés"-nek nevezünk; mintha a ráismerés mindig abban állna, hogy két benyomást egymással összehasonlítunk. Mintha egy tárgy képét hordanám magammal, és ennek alapján állapítanám meg, hogy egy tárgy azonos azzal, amelyet a kép ábrázol. Mintha emlékezetünk lehetővé tenne számunkra egy ilyen összehasonlítást azzal, hogy megőrzi a korábban látottak képét, vagy megengedi, hogy (mint egy távcsövén át) a múltba pillantsunk. |
| 605. És itt mintha csakugyan nem is a tárgyat hasonlítanám össze egy mellette álló képpel, hanem inkább mintha a tárgy beburkolózna egy képpel. Tehát csak egyet látok, s nem kettőt. |
| 606. Azt mondjuk: „A hangja őszintén csengett." Ha őszintéden volt, akkor majdhogynem úgy képzeljük, hogy valami más van mögötte. – Kifelé ilyen képet vág, belül azonban más van. – De ez nem jelenti azt, hogy ha őszinte a kifejezése, akkor két egyforma arcot mutat. |
| ((„Egy egészen sajátos kifejezés.")) |
| 607. Hogyan becsüli meg az ember, hogy hány óra van? De most nem külső viszonyítási pontokra – a nap állására, a szoba világosságára és hasonlókra – gondolok. – Az ember megkérdezi mondjuk magától: „Hány óra lehet?", majd egy pillanatra szünetet tart, talán elképzeli magának a számlapot; és aztán mond valamilyen időt. – Vagy több lehetőséget mérlegel; gondol egy időpontra, aztán egy másikra, és végül az egyiknél megállapodik. A dolog valahogy így vagy hasonlóképpen történik. – De nem kíséri-e a meggyőződés érzése azt, hogy eszünkbe jut valami; és ez nem azt jelenti-e, hogy ami eszünkbe jut, az egy benső órával van összhangban? – Nem, az időt nem óráról olvasom le; a meggyőződés érzése annyiban van itt jelen, amennyiben anélkül, hogy kételyt éreznék, nyugodtan és biztonsággal mondok egy időt. – De nem ugrik-e be valami, amikor az időt így megadom? – Semmi, amiről tudnék; hacsak azt nem nevezed így, hogy a megfontolás nyugvópontra jut, s hogy egy számnál megállunk. Itt soha nem is beszéltem volna ‘a meggyőződés érzéséről’, hanem azt mondtam volna: egy darabig fontolgattam, majd pedig úgy döntöttem, negyed hat van. – De mi alapján döntöttem? Talán azt mondtam volna: „pusztán érzés alapján"; ám ez csak annyit jelent: arra hagyatkoztam, ami eszembe jutott. – De hiszen már ahhoz is legalább bele kellett helyezkedned egy bizonyos állapotba, hogy megbecsüld az időt; és azt csak nem fogadod el, hogy egy időpont megadásának minden elképzelése mindig a helyes időpontot adja meg! – Mint mondottuk: megkérdeztem magam: „Hány óra lehet?" Vagyis ezt a kérdést nem egy elbeszélésben olvastam például; s nem is másvalakinek a nyilatkozataként idéztem; nem gyakoroltam magam ezeknek a szavaknak a kiejtésében; stb. Nem ilyen körülmények között mondtam a szavakat. – Hát akkor milyenek között? – A reggelimre gondoltam, és arra, hogy ma elkésem-e vele. Ilyenek voltak a körülmények. – De hát valóban nem látod, hogy olyan állapotban voltál, amely megfoghatatlan ugyan, ám az időbecslésre mégiscsak jellemző. Úgy is mondhatnám, hogy a rá jellemző atmoszféra vett körül? – Igen, a jellemző az volt, hogy megkérdeztem magamat: „Hány óra lehet?" – És ha ennek a mondatnak van bizonyosfajta atmoszférája – hogyan is tudnám ezt magáról a mondatról leválasztani? Soha nem jutott volna eszembe, hogy a mondatnak ilyen légköre van, ha nem gondoltam volna arra, hogy másképpen – idézetként, tréfából, nyelvgyakorlatként stb. – is lehetne mondani. És ekkor egyszer csak azt akartam mondani, hirtelen úgy tűnt nekem: a szavakat mégiscsak valami különös módon kellett volna értenem; tudniillik másképpen, mint a többi esetben. A különös atmoszféra képe kényszerítette rám magát; valósággal magam előtt látom – addig ugyanis, amíg nem azt nézem, ami emlékem szerint valósággal volt. |
| Ami pedig a bizonyosság érzését illeti, olykor azt mondom magamnak: „Bizonyos vagyok abban, hogy .... óra van", és többé-kevésbé biztos hangon mondom stb. Ha rákérdezel, milyen alapon vagyok biztos benne, akkor azt mondom, nincs rá alapom. |
| Ha azt mondom: egy belső óráról olvasom le – akkor ez egy olyan kép, amelynek semmi más nem felel meg, csak hogy ezt az időmeghatározást tettem. És ennek a képnek az a célja, hogy ezt az esetet a másikhoz hasonítsa. Ellenállok annak, hogy a két különböző esetet elismerjem. |
| 608. Az idea, miszerint megragadhatatlan az a szellemi állapot, amely az időbecslést kíséri, rendkívüli jelentőségű. Miért megragadhatatlan? Nem azért vajon, mert azt, ami állapotunkban megragadható, vonakodunk ahhoz a specifikus állapothoz sorolni, amelyet posztulálunk? |
| 609. Egy atmoszféra leírása – speciális nyelvhasználat, speciális célokra. |
| ((A ‘megértés’-t úgy értelmezni, mint atmoszférát; mint lelki aktust. Mindehhez még konstruálni lehet egy atmoszférát. ‘Leírhatatlan jelleg.’)) |
| 610. írd le a kávé aromáját! – Miért nem megy? Hiányoznak hozzá a szavaink? És mihez hiányoznak? – De miért gondoljuk, hogy egy ilyen leírásnak mégiscsak lehetségesnek kell lennie? Hiányzott neked valaha is egy ilyen leírás? Megkísérelted leírni az aromát, és nem sikerült? |
| ((Szeretném azt mondani: „Ezek a hangok valami fenségeset mondanak, de nem tudom, mit. Ezek a hangok: erőteljes gesztusok, de nem tudok semmi magyarázót melléjük állítani. Egy mélyen komoly fejbólintás. James: „Hiányoznak hozzá a szavaink." Miért nem vezetünk akkor be ilyeneket? Milyen esetnek kellene fennállnia ahhoz, hogy képesek legyünk rá?)) |
| 611. „Az akarás is csak tapasztalat" —szeretnénk mondani (az ‘akarat’ is csak ‘képzet’). Jön, amikor jön, és én nem tudom előidézni. |
| Nem tudom előidézni? – Mint mit? Hát mit tudok előidézni? Mivel hasonlítom össze az akarást, amikor ezt mondom? |
| 612. A karom mozgásáról például nem mondanám, hogy jön, amikor jön stb. És íme a tartomány, amelyen belül értelmesen mondjuk, hogy valami nem egyszerűen történik velünk, hanem tesszük. „Nem kell kivárnom, amíg a kezem felemelkedik – fel tudom emelni." És itt a karom mozgását mintegy azzal állítom szembe, hogy szívem heves dobogása elcsitul. |
| 613. Abban az értelemben, amelyben egyáltalán elő tudok valamit idézni (például a gyomorfájást azzal, hogy telieszem magam), az akarást is elő tudom idézni. Ebben az értelemben az úszni akarást azzal idézem elő, hogy beugróm a vízbe. Nyilvánvalóan azt akartam mondani: az akaratot nem tudnám akarni; vagyis nincs értelme az akarás akarásáról beszélni. Az „akarás" nem egy cselekvés neve, és így egy akaratlagos cselekvésé sem. És helytelen kifejezésem abból eredt, hogy az ember az akarást közvetlen, nem-kauzális előidézésnek akarja gondolni. Ennek az elgondolásnak azonban megtévesztő analógia szolgál alapul; a kauzális nexust látszatra egy olyan mechanizmus alakítja ki, amely a gép két részét kapcsolja össze. A kapcsolat megszakadhat, ha a mechanizmusban zavar keletkezik. (Az ember csak azokra a zavarokra gondol, amelyeknek egy mechanizmus normális körülmények között ki van téve; nem pedig arra, hogy például a fogaskerekek hirtelen meglágyulnak, vagy áthatolnak egymáson stb.) |
| 614. Ha karomat ‘akaratlagosan’ mozgatom, nem folyamodom eszközhöz, hogy a mozgást előidézzem. Kívánságom sem ilyen eszköz. |
| 615. „Az akarás, ha nem az óhajtás egy fajtája, akkor csak maga a cselekedet lehet. Nem szabad a cselekvés előtt megállnia." Ha a cselekvés az akarás, akkor a szó megszokott értelmében az; tehát: beszélni, írni, menni, valamit felemelni, valamit elképzelni. De szintúgy: azon igyekezni, megkísérelni, fáradozni – hogy beszéljünk, hogy írjunk, hogy valamit felemeljünk, hogy valamit elképzeljünk stb. |
| 616. Ha felemelem a kezem, akkor nem kívántam, hogy emelkedjék fel. Az akaratlagos cselekvés kizárja ezt a kívánságot. Mindazonáltal lehet mondani: „Remélem, hogy a kört hibátlanul fogom megrajzolni." És ezzel egy kívánságot fejezünk ki arra vonatkozólag, hogy a kéz így és így mozogjon. |
| 617. Ha ujjainkat speciális módon egymásba fonjuk, akkor néha nem leszünk képesek arra, hogy egy bizonyos ujjat parancsra mozgassunk, ha a parancsadó pusztán rámutat – ha pusztán szemünknek mutatja meg, hogy melyiket mozgassuk. Ha viszont megérinti, akkor tudjuk mozgatni. Ezt a tapasztalatot szeretnénk így leírni: nem vagyunk képesek rá, hogy az ujjat mozgatni akarjuk. Ez az eset tökéletesen különbözik attól, amikor azért vagyunk képtelenek rá, mert teszem azt, valaki lefogja. Hajlani fogunk mármost arra, hogy az első esetet így írjuk le: az akaratnak nem tudunk fogódzót találni, amíg az ujjat nem érintik meg. Csak ha ujjunkat már érezzük, tudhatja az akarat, hogy hol fogjon hozzá. —Ám ez a kifejezésmód félrevezető. Szeretnénk azt mondani: „Honnét tudjam hát, hogy hol kapjam el az akaratot, ha az érzés nem mutatja meg a helyet?" De hát akkor honnét tudom, hová irányítsam az akaratot, amikor az érzés megvan? |
| Hogy az ujj ebben az esetben, mondhatni, béna, amíg érintést nem érzünk rajta, ezt a tapasztalat mutatja meg; a priori viszont nem volt belátható. |
| 618. Az akaró szubjektumot itt mint tömeg nélküli (tehetetlenség nélküli) valamit képzeli el az ember; mint egy motort, amelynek önmagán belül nem kell tehetetlenségi erőt leküzdenie. És így csak hajtóerő, de nem meghajtott. Azaz: mondhatjuk: „Akarok, de testem nem követ engem" – ám azt nem: „Az akaratom nem követ engem." (Augustinus.) |
| Ám abban az értelemben, amelyben nem vallhatok kudarcot azzal, hogy akarok – ebben az értelemben kísérletet sem tehetek rá. |
| 619. És azt mondhatná az ember: „Csak annyiban vagyok képes mindenkor akarni, amennyiben kísérletezni soha nem kísérletezhetem azzal, hogy akarjak." |
| 620. Magának a tettnek, úgy látszik, nincsen tapasztalati kiterjedése. Olyannak tűnik, mint egy kiterjedés nélküli pont, egy tű hegye. Mintha ez a pont lenne a tulajdonképpeni ágens. A jelenségbeli történés pedig csak a következménye lenne ennek a cselekvésnek. Annak, hogy „Teszem", látszatra van valami meghatározott, minden tapasztalattól független értelme. |
| 621. De egyet ne feledjünk: ha ‘felemelem a karomat’, akkor a karom felemelkedik. És ekkor támad a probléma: mi marad akkor, ha arról a tényről, hogy felemelem a karomat, lefejtem azt, hogy a karom felemelkedik? |
| ((A kinesztetikus érzések lennének netán az akarásom?)) |
| 622. Amikor felemelem a karomat, többnyire nem teszek kísérletet rá, hogy felemeljem. |
| 623. „Feltétlenül el akarok jutni ehhez a házhoz." De ha nincs itt semmi nehézség,– akkor vajon képes vagyok-e igyekezni, hogy a házat feltétlenül elérjem? |
| 624. A laboratóriumban valaki, mondjuk elektromos áram hatására, csukott szemmel azt mondja: „Le és fel mozgatom a karomat" – holott a karja nem mozog. „Tehát az a különös érzése van, hogy ezt a mozgást végzi" – mondjuk. – Mozgasd ide-oda a karodat csukott szemmel. És miközben ezt teszed, próbáld most elhitetni magaddal, hogy a karod mozdulatlan, és csupán arról van szó, hogy bizonyos furcsa érzeteid vannak az izmaidban és az ízületeidben! |
| 625. „Honnan tudod, hogy felemelted a karodat?" – „Érzem." Tehát az érzet az, amire ráismersz? És biztos vagy abban, hogy helyesen ismertél rá? – Biztos vagy benne, hogy felemelted a karodat; nem ez hát a ráismerés kritériuma, mértéke? |
| 626. „Ha bottal végigtapogatom ezt a tárgyat, akkor a tapintásérzetem a bot hegyén van, és nem a kezemben, amely tartja." Ha valaki azt mondja: „Nem a kezem, hanem a csuklóm fáj", akkor ennek az a következménye, hogy az orvos a csuklót vizsgálja meg. De mi a különbség aközött, ha azt mondom, hogy a tárgy keménységét a bot hegyén érzem, vagy hogy a kezemben? Azt jelenti tán, amit mondok: „Olyan, mintha idegvégződéseim lennének a bot hegyén"? Mennyiben van így? – Nos, mindenesetre hajlamos vagyok azt mondani: „A keménységet stb. a bot hegyén érzem." És ezzel egybevág, hogy miközben tapogatok, nem a kezemre, hanem a bot hegyére nézek; hogy azt, amit érzek, ezekkel a szavakkal írom le: „Ott valami keményet, kereket érzek" – nem pedig a „Nyomást érzek a hüvelykujjam, a középső ujjam és a mutatóujjam hegyén ..." szavakkal. Ha valaki netán megkérdez: „Mit érzel most az ujjaidban, amelyek a szondát tartják?", akkor így válaszolhatnék: „Nem tudom – ott valami keményet, érdeset érzek." |
| 627. Vedd szemügyre egy akaratlagos cselekvésnek ezt a leírását: „Elhatározom, hogy 5 órakor meghúzom a harangot; és amikor 5-öt üt, karom, íme, ezt a mozdulatot teszi." – Ez lenne a helyes leírás, nem pedig ez: „... és amikor 5-öt üt, akkor felemelem a karom"? – Az első leírást szeretné ekképp kiegészíteni az ember: „és nézz ide! amikor 5-öt üt, felemelkedik a karom." És itt éppen ez a „nézz ide" maradt el. Nem mondom, hogy „Nézd, felemelkedik a karom!", ha én emelem fel. |
| 628. Tehát azt lehetne mondani: az akaratlagos mozgást a csodálkozás hiánya jellemzi. És most inkább ne kérdezd tőlem: „De miért nem csodálkozik itt az ember?" |
| 629. Amikor az emberek annak lehetőségéről beszélnek, hogy tudhatjuk-e előre a jövőt, mindig megfeledkeznek az akaratlagos cselekvések jóslásának tényéről. |
| 630. Vizsgáld meg ezt a két nyelvjátékot: |
| a) Valaki egy másik embernek azt a parancsot adja, hogy bizonyos karmozdulatokat tegyen, vagy bizonyos testtartásokat vegyen fel (a tornatanár és a tanuló). És ennek a nyelvjátéknak egyik változata ez: a tanuló önmagának ad parancsokat, majd pedig végrehajtja őket. |
| b) Valaki bizonyos szabályos folyamatokat figyel meg – például azt, hogy különféle fémek hogyan reagálnak savakra –, majd pedig megjósolja azokat a reakciókat, amelyek meghatározott esetekben be fognak következni. |
| E két nyelvjáték között nyilvánvaló a rokonság, de az alapvető különbség is. A kimondott szavakat mindkettőben „jóslatának lehetne nevezni. De hasonlítsd össze azt a betanítást, amely az első technikához vezet, azzal a betanítással, amely a másodikhoz vezet! |
| 631. „Most két port fogok bevenni; egy félórára rá hányni fogok." – Semmit sem magyaráz, ha azt mondom, hogy az első esetben ágens vagyok, a másodikban pedig pusztán megfigyelő. Avagy: az első esetben belülről nézem a kauzális összefüggést, a másodikban pedig kívülről. És még sok hasonlót. |
| Az sem tartozik a dologhoz, ha azt mondjuk, hogy az elsőfajta jóslat éppúgy nem tévedhetetlen, mint a másodikfajta. |
| Nem viselkedésem megfigyelése alapján mondtam, hogy most két port fogok bevenni. Ennek a mondatnak mások voltak az előzményei. Azokra a gondolatokra, cselekedetekre stb. gondolok, amelyek hozzá vezetnek. És csak félrevezet, ha azt mondom: „Éppen a döntésed volt az egyetlen lényeges előfeltétele annak, hogy így nyilatkozz." |
| 632. Nem azt akarom állítani, hogy a „Port fogok bevenni" akaratkinyilvánítás esetében a jóslatok – beteljesedése pedig a hatás. (Ezt talán egy fiziológiai vizsgálat tudhatná eldönteni.) Annyi viszont igaz: a döntés kinyilvánításából gyakran vagyunk képesek egy ember cselekvését megjósolni. Fontos nyelvjáték. |
| 633. „Az imént félbeszakítottak; tudod még, hogy mit akartál mondani?" – Ha mármost tudom, és megmondom – azt jelenti ez, hogy már korábban gondoltam, csak nem mondtam? Nem. Hacsak a bizonyosságot, amellyel a félbeszakított mondatot folytatom, nem tekinted kritériumnak arra, hogy a gondolat már akkor készen volt. – De a szituációban és gondolataimban persze már mindenféle benne rejlett, ami a mondatot tovább segíti. |
| 634. Ha folytatom a félbeszakított mondatot, és azt mondom: akkor így akartam folytatni, úgy ez ahhoz hasonlít, mint amikor egy gondolatmenetet rövid jegyzetek alapján fejtek ki. |
| És akkor nem értelmezem ezeket a jegyzeteket? Csupán egyetlen folytatás volt azok között a körülmények között lehetséges? Bizonyosan nem. De én nem választottam az értelmezések közül. Emlékeztem rá, hogy ezt akartam mondani. |
| 635. „Azt akartam mondani ...." – Különböző részletekre emlékezel. De ezek mind nem mutatják a szándékot. Olyan ez, mintha felvették volna egy jelenet képét, ám csak néhány elszórt részlet lenne látható belőle; itt egy kéz, amott egy arcrészlet vagy egy kalap – a többi homályos. És olyan ez most, mintha mégis egészen bizonyosan tudnám, hogy az egész kép mit ábrázol. Mintha olvasni tudnám a homályt. |
| 636. Ezek a ‘részletek’ nem lényegtelenek abban az értelemben, amelyben más körülmények azok, amelyekre szintén vissza tudok emlékezni. De akivel közlöm, hogy „Egy pillanatra azt akartam mondani ...", az ebből nem tudja meg ezeket a részleteket, és kitalálnia sem kell őket. Nem kell például tudnia, hogy már szóra nyitottam a számat. Arra viszont képes, hogy az eseményt így ‘kiszínezze’ magának. (És ez a képesség hozzátartozik közlésem megértéséhez.) |
| 637. „Pontosan tudom, hogy mit akartam mondani!" És mégse mondtam. – És mégsem valami más folyamatról olvasom le, amely akkor ment végbe, s amelyet az emlékezetemben őrzök. |
| És nem is értelmezem az akkori szituációt és az előtörténetét. Mert nem töprengek rajta, és nem ítélkezem róla. |
| 638. Mitől van, hogy mégis hajlamos vagyok értelmezést látni abban, amikor azt mondom: „Egy pillanatra meg akartam téveszteni"? |
| „Hogyan lehetsz biztos benne, hogy egy pillanatra meg akartad téveszteni? Vajon nem voltak túlságosan kezdetlegesek a cselekvéseid és a gondolataid?" |
| Végül is nem lehet, hogy túlságosan szűkszavú az evidencia? Nos, ha belegondolunk, rendkívül szűkszavúnak látszik. De nem azért az vajon, mert a történetét figyelmen kívül hagyjuk? Ha egy pillanatra az volt a szándékom, hogy a másik előtt rosszullétet színleljek, úgy ennek kellett, hogy valamilyen előtörténete legyen. |
| Valóban csak egy pillanatnyi eseményt ír le az, aki azt mondja: „Egy pillanatra ...."? |
| De még az egész történet sem volt elég ahhoz az evidenciához, amelynek alapján azt mondtam: „Egy pillanatra ...." |
| 639. A vélemény – szeretnénk mondani – kialakul. De ebben is van hiba. |
| 640. „Ez a gondolat olyan gondolatokhoz kapcsolódik, amilyeneket egyszer már forgattam a fejemben." – Hogyan teszi ezt a gondolat? A hozzákapcsolódás érzése révén? De hogyan képes az érzés a gondolatokat valóban összekapcsolni? – Az „érzés" szó itt nagyon félrevezető. Ám olykor biztonsággal lehet állítani: „Ez a gondolat ama korábbiakkal függ össze", még akkor is, ha az ember nem képes az összefüggést megmutatni. Ami talán később sikerül. |
| 641. „Ha kimondtam volna a szavakat: ‘Most be akarom csapni’, szándékom akkor sem lett volna bizonyosabb, mint így." – De ha kimondtad volna azokat a szavakat, akkor ugye teljesen komolyan kellett volna őket gondolnod? (így hát még önmagában véve a szándék legexplicitebb kifejezése sem elégséges evidenciája a szándéknak.) |
| 642. „Ebben a pillanatban gyűlöltem őt" – mi történt ekkor? Ami történt, nem a gondolatokban, érzésekben és cselekedetekben állott? És ha most magam elé idézném ezt a pillanatot, akkor egy bizonyos arcot vágnék, bizonyos eseményekre gondolnék, bizonyos módon lélegeznék, bizonyos érzéseket keltenék életre magamban. El tudnék képzelni egy beszélgetést, egy egész jelenetet, amelynek során ez a gyűlölet fellángolna. És ezt a jelenetet képes lennék olyan érzésekkel eljátszani, amelyek megközelítenék a valódi eseményt kísérő érzéseket. Természetesen ebben segítségemre lenne, hogy valóban átéltem hasonlót. |
| 643. Ha mármost szégyellem magam az eset miatt, akkor az egész: a szavak, a rosszindulatú hang stb. miatt szégyellem magam. |
| 644. „Nem amiatt szégyenkezem, amit akkor tettem, hanem amiatt, ami akkor szándékomban állt." – És nem volt-e benne abban is a szándék, amit megtettem? Mi igazolja a szégyent? Az eset egész története. |
| 645. „Egy pillanatra azt akartam ...." Azaz volt egy bizonyos érzésem, belső élményem; és erre emlékezem. – És most emlékezz egészen pontosan! Ekkor az akarás ‘belső élménye’ ismét eltűnni látszik. Ehelyett gondolatokra, érzésekre, mozdulatokra emlékszik az ember, valamint összefüggésekre a korábbi szituációkkal. |
| Olyan ez, mintha megváltoztattuk volna egy mikroszkóp beállítását, és azt, ami ekkor a gyújtópontba kerül, korábban nem láttuk. |
| 646. „Nos, ez csak azt mutatja, hogy rosszul állítottad be a mikroszkópodat. A preparátum egy bizonyos szeletét kellene megnézned, most pedig egy másikat látsz." |
| Van némi igazság ebben. De tételezd fel, hogy emlékezem (a lencsék bizonyos beállításánál) valamilyen érzésre; hogy merészelem azt mondani, hogy ez az, amit „szándékának nevezek? Lehetne az is, hogy a szándékomat minden alkalommal (például) bizonyosfajta csiklandós érzés kísérné. |
| 647. Mi a természetes kifejeződése egy szándéknak? – Nézz meg egy macskát, amint odalopódzik egy madárhoz; vagy egy állatot, amikor menekülni akar. |
| ((Kapcsolat az érzetekről szóló állításokkal.)) |
| 648. „Szavaimra már nem emlékszem, de pontosan emlékszem a szándékomra; szavaimmal meg akartam őt nyugtatni." Mit mutat az emlékezetem; mit idéz fel lelkemben? Nos, ha semmi mást nem tenne, csak ezeket a szavakat sugalmazná nekem! És talán még másokat, amelyek a szituációt még pontosabban ecsetelik. – („Már nem emlékszem szavaimra, viszont nagyon is szavaim szellemére.") |
| 649. „így tehát bizonyos emlékei nem lehetnek annak, aki egy nyelvet sem tanult meg?" Természetesen – az illetőnek nem lehetnek nyelvi formát öltött emlékei, kívánságai vagy félelmei stb. És az emlékek stb. a nyelvben nem is pusztán a tulajdonképpeni élmények áttetsző ábrázolásai; hát a „nyelvi" nem élmény? |
| 650. Azt mondjuk, a kutya fél, hogy a gazdája megüti; ám azt nem mondjuk: fél, hogy a gazdája holnap meg fogja ütni. Miért nem? |
| 651. „Emlékszem, akkor szívesebben maradtam volna még tovább." – Milyen képe merül fel ennek a vágynak a lelkemben? Semmilyen. Amit emlékezetben magam előtt látok, az nem enged következtetni érzéseimre. És mégis egészen világosan emlékszem rá, hogy voltak érzéseim. |
| 652. „Ellenséges pillantással mérte végig, és azt mondta ...." Az elbeszélés olvasója érti ezt; nincs kétely lelkében. Te viszont azt mondod: „No jó, hozzágondolja a jelentést, kitalálja." – Általában nem így van. Általában nem gondol semmit hozzá, nem talál ki semmit. – De az is lehetséges, hogy az ellenséges pillantás és a szavak később színlelésnek bizonyulnak, vagy hogy az olvasót kétségben hagyják afelől, hogy színlelés történt-e, vagy sem; és így afelől is, hogy valóban eltalálta-e valamelyik lehetséges értelmezést. – Ám ekkor az olvasó mindenekelőtt valamilyen összefüggésre bukkan. Például azt mondja magának: azok ketten, akik itt oly ellenségesen cselekszenek, valójában barátok stb., stb. |
| ((„Ha a mondatot meg akarod érteni, akkor el kell hozzá képzelned a lelki jelentést, a lelkiállapotokat.")) |
| 653. Gondold el ezt az esetet: azt mondom valakinek, hogy bejártam egy bizonyos utat, egy olyan térkép alapján, amelyet előzőleg készítettem. Utána megmutatom neki a térképet, amely papírra vetett vonásokból áll; de nem tudom megmagyarázni, mennyiben alkotják ezek a vonások vándorlásom tervét, nem tudok a másiknak szabályt adni arra, hogyan kell a térképet értelmezni. Viszont a térképolvasás minden jellegzetes jelét magamra öltöttem, amikor a rajzot követtem. Egy ilyen rajzot nevezhetnék ‘privát’ térképnek; vagy megtehetném azt is, hogy a jelenséget, amelyet leírtam, így nevezem: „egy privát térképet követni". (Ám ezt a kifejezést természetesen nagyon könnyű volna félreérteni.) |
| Mondhatnám-e mármost: „Azt, hogy akkor így és így akartam cselekedni, mintha csak térképről olvasnám le, holott itt nincs is térkép"? De hiszen ez nem jelent mást, mint: Most hajlamos vagyok azt mondani, hogy „A szándékot, hogy így cselekedjem, bizonyos lelkiállapotokból olvasom ki, amelyekre emlékezem". |
| 654. Abban hibázunk, hogy ott kutatunk magyarázat után, ahol a tényeket ‘ősjelenségnek’ kellene tekintenünk. Vagyis, ahol azt kellene mondanunk: ezt a nyelvjátékot játsszák. |
| 655. Nem arról van szó, hogy egy nyelvjátékot élményeink segítségével megmagyarázzunk, hanem hogy tudomásul vegyük. |
| 656. Mi végre mondom valakinek, hogy korábban ez és ez volt a kívánságom? – Tekints úgy a nyelvjátékra, mint ami primer'. És tekints úgy az érzésekre stb., mint a nyelvjáték egy megközelítési módjára, értelmezésére! |
| Fel lehetne tenni a kérdést: hogyan jutott az ember egyáltalában odáig, hogy olyan nyelvi megnyilvánulással éljen, amelyet egy múltbeli szándékról vagy „egy múltbeli kívánságról szóló beszámolódnak nevezünk? |
| 657. Képzeljük el, hogy ez a megnyilatkozás mindig ilyen formát ölt: „Azt mondtam magamnak: ‘bárcsak tovább maradhatnék!’ „Egy ilyen közlésnek az lehetne a célja, hogy reakcióimat a másikkal megismertesse. (Vesd össze a „meinen" és a „vouloir dire" grammatikáját.) |
| 658. Gondold azt, hogy egy ember szándékát mindig úgy fejeznénk ki, hogy azt mondjuk: „Mintegy azt mondta magának: ‘Azt akarom ....’" – Ez a kép. Most pedig azt akarom tudni: hogyan használjuk a „valamit mintegy önmagának mondani" kifejezést? Mert nem azt jelenti, hogy valamit önmagának mond. |
| 659. Miért akarok a tettemen túl még intenciót is közölni vele? – Nem azért, mert az intenció is valami olyan volt, ami akkor végbement. Hanem mert önmagámról akarok valamit közölni, túl azon, ami akkor történt. |
| Amikor elmondom neki, mit akartam tenni, bensőmet tárom fel előtte. – De nem önmegfigyelés alapján, hanem reakció révén (lehetne ezt intuíciónak is nevezni). |
| 660. Az „Akkor azt akartam mondani ...." kifejezés grammatikája rokon az „Akkor tudtam volna folytatni" kifejezésével. |
| Az egyik esetben egy szándékra, a másikban pedig megértésre emlékezünk. |
| 661. Emlékszem, hogy őrá gondoltam. Egy folyamatra vagy egy állapotra emlékezem? – Mikor kezdődött; hogyan folyt le; stb.? |
| 662. Ahelyett, hogy némán intett volna az ujjával, csak egy csöppet is más szituációban azt mondta volna valakinek: „Mondd meg N.-nek, jöjjön ide hozzám." Lehet mármost azt mondani, hogy az „Azt akartam, hogy N. jöjjön ide hozzám" szavak lelkem akkori állapotát írják le; és megint csak nem lehet mondani. |
| 663. Ha azt mondom: „Őrá gondoltam", akkor megjelenhet előttem egy kép, mondjuk arról, hogy hogyan néztem végig rajta stb.; de a kép nem több, mint illusztráció egy történethez. Egyedül belőle többnyire semmit sem lehet kikövetkeztetni; az ember csak akkor tudja, mit kezdjen a képpel, ha ismeri a történetet. |
| 664. Egy szó használatában meg lehetne különböztetni ‘felszíni’ és ‘mélygrammatikát’. Ami egy szó használatából közvetlenül belénk vésődik, az az, ahogyan a szót a mondatszerkezetben használják, az a része a használatának – mondhatnánk –, amelyet az ember a fülével fel tud fogni. – És most hasonlítsd össze a „valahogyan érteni" kifejezés mélygrammatikáját mondjuk azzal, amit a szó felszíni grammatikája sugalmazna nekünk. Nem csoda, ha az ember nehezen ismeri ki magát. |
| 665. Képzeld el, hogy valaki fájdalmas arckifejezéssel orcájára mutatna, és közben azt mondaná: „abrakadabra!" – Megkérdezzük: „Mire gondolsz?" Mire ő azt válaszolja: „A fogfájást értem rajta." – Rögvest arra gondolsz: De hát hogy lehet ezen a szón ‘fogfájást érteni’? Vagy mit is jelentett: „a szón a fájdalmat érti"? És más összefüggésben mégis azt állítottad volna, hogy a nyelv használatakor éppen az a szellemi tevékenység a legfontosabb, hogy valamin „ezt és ezt értjük". |
| Hogyhogy – tán nem mondhatom, hogy „Az ‘abrakadabráin a fogfájást értem"? Hogyne mondhatnám; de ez definíció; nem annak leírása, ami a szó kimondásakor bennem végbemegy. |
| 666. Képzeld el, hogy fájdalmaid vannak, és ezzel egyidejűleg hallod, amint a szomszédban zongorát hangolnak. Azt mondod: „Hamarosan vége lesz." Az azért csak különbség, hogy a fájdalmat érted-e rajta, vagy a zongorahangolást! – Persze, hogy az; de miben áll ez a különbség? Elismerem: sok esetben a figyelem iránya fog megfelelni annak, amit valamin értesz, mint ahogy gyakran egy pillantás, egy gesztus vagy a szem lehunyása – amit „befelé-nézésnek" lehetne nevezni – fog megfelelni neki. |
| 667. Képzeld azt, hogy valaki fájdalmat szimulál, s most azt mondja: „Hamarosan alább fog hagyni." Nem lehet azt mondani, hogy a fájdalmat érti rajta? És figyelmét mégsem összpontosítja fájdalomra. – És mi van, ha végül azt mondom: „Már abbamaradt"? |
| 668. De nem lehet-e úgy is hazudni, hogy az ember azt mondja: „Nemsokára abbamarad", és ezen a fájdalmat érti – ám ha megkérdezik: „Mire értetted?" ezt a választ adja: „A zajra a szomszédos szobában"? Az ilyen esetekben ilyesmit mondunk: „Azt akartam válaszolni ...., de meggondoltam, és .... válaszoltam." |
| 669. Beszéd közben az ember hivatkozhat egy tárgyra úgy, hogy rámutat. A rámutatás ilyenkor a nyelvjáték része. És ekkor úgy tűnik nekünk, mintha egy érzetről azáltal beszélnénk, hogy figyelmünket beszéd közben ráirányítjuk. De hol az analógia? Nyilvánvalóan abban áll, hogy odanézés és odafülelés révén rá lehet valamire mutatni. |
| De hiszen az is előfordulhat, hogy a nyelvjáték, a gondolat szempontjából adott esetben tökéletesen lényegtelen, hogy az ember rámutat a tárgyra, amelyről beszél. |
| 670. Képzeld azt, hogy telefonálsz valakinek, és azt mondod neki: „Ez az asztal túl magas", s közben ujjaddal az asztalra mutatsz. Milyen szerepet játszik itt a rámutatás? Mondhatom-e: a szóban forgó asztalra gondolok, s úgy utalok rá, hogy rámutatok? Mi végre ez a rámutatás; és mi végre ezek a szavak és mindaz, ami még őket kísérheti? |
| 671. És mire is mutatok rá az odafülelés belső tevékenységével? A hangra, amely a fülembe jut, illetve a csendre, ha semmit sem hallok? |
| A fülelés úgyszólván keres egy hallási benyomást, és ennélfogva a benyomásra nem tud rámutatni, csak arra a helyre, ahol keresi. |
| 672. Ha a receptív beállítódást valamire való ‘rámutatás’-nak nevezzük – akkor nem arra az érzetre mutat rá, amelyhez az ő révén jutunk. |
| 673. A szellemi beállítódás nem ugyanabban az értelemben ‘kíséri’ a szót, mint ahogyan egy gesztus kíséri. (Hasonlóképpen, mint ahogy valaki utazhat egyedül, holott a kívánságaim kísérik, és ahogyan egy terem üres lehet, holott fény tölti be.) |
| 674. Mond-e az ember ilyet például: „Most tulajdonképpen nem a fájdalmamat értettem; nem ügyeltem rá eléggé"? Megkérdezem magamat talán: „Hát akkor mit értettem most ezen a szón? figyelmem megoszlott fájdalmam és a zaj között –"? |
| 675. „Mondd meg nekem, mi ment benned végbe, amikor a .... szavakat kimondtad?" – Erre nem az a válasz: „Úgy értettem ..."! |
| 676. Az „Azon a szón ezt értettem" olyan közlemény, amelyet másképpen használunk, mint egy felindult lelkiállapotról szóló közlést. |
| 677. Másfelől: „Amikor az előbb átkozódtál, komolyan gondoltad?" Ez nagyjából annyit jelent: „Tényleg mérges voltál közben?" – És a válasz introspekció alapján adható meg, s gyakran ilyen típusú: „Nem gondoltam nagyon komolyan", „Félig tréfának szántam" stb. Itt vannak fokozati különbségek. |
| És csakugyan mondja azt is az ember: „Ezeknél a szavaknál félig-meddig rá gondoltam." |
| 678. Miben áll, hogy rá értettük (a fájdalomra vagy a zongorahangolásra)? Nem jön válasz – mivel azok a válaszok, amelyek első pillantásra kínálkoznak, nem használhatók. – „És mégis az egyiket, és nem a másikat értettem akkor." Nos – most csak nyomatékosan megismételtél egy mondatot, amelynek senki nem is mondott ellent. |
| 679. „De képes vagy-e kételkedni abban, hogy ezt értetted rajta?" – Nem; de arra sem vagyok képes, hogy bizonyos legyek benne, hogy tudjam. |
| 680. Ha azt mondod nekem, hogy átkozódtál és közben N-re gondoltál, akkor számomra közömbös lesz, hogy közben a képét nézted, elképzelted őt, vagy netán a nevét mondottad ki stb. Az e tényből levonható következtetéseknek, amelyek engem érdekelnek, ehhez semmi közük. Másfelől azonban lehetséges volna, hogy valaki azt magyarázza nekem, hogy az átok csak akkor hatásos, ha az illető embert világosan elképzeljük, vagy ha a nevét hangosan kimondjuk. Ám azt nem mondanánk: „Attól függ, hogy az átkozódó hogyan gondolja áldozatát." |
| 681. Természetesen azt sem kérdezzük: „Bizonyos vagy benne, hogy őt átkoztad meg, hogy a kapcsolat vele jött létre?" |
| Így hát ezt a kapcsolatot olyan könnyű létrehozni, hogy ennyire biztos lehet benne az ember?! Olyan könnyű, hogy tudhatja: nem téveszt célt. – Nos, megtörténhet velem, hogy az egyiknek akarok írni, valójában pedig a másiknak írok? és hogyan eshetne meg? |
| 682. „Azt mondottad: ‘Nemsokára abbamarad.’– A zajra gondoltál vagy a fájdalmadra?" – Ha az illető erre azt válaszolja: „A zongorahangolásra gondoltam" – akkor azt konstatálja-e, hogy ez a kapcsolat fennállt, vagy a kapcsolatot e szavak segítségével hozza létre? – Nem mondhatom-e mindkettőt? Ha az, amit mondott, igaz volt, akkor vajon nem állt-e már fenn a kapcsolat – és nem mégis egy olyan kapcsolatot hoz létre ez az ember, amely még nem állt fenn? |
| 683. Rajzolok egy fejet. Azt kérdezed: „Kit akar ez ábrázolni?" – Én: „N-et." – Te: „De nem hasonlít; hanem akkor már inkább M-hez hasonlít." – Amikor azt mondtam, hogy N-et ábrázolja – létrehoztam egy összefüggést, vagy beszámoltam egy meglévőről? Milyen kapcsolat állt hát fenn? |
| 684. Mit szóljunk hát ahhoz, hogy szavaim egy olyan összefüggést írnak le, amely fennállott? Nos, szavaim különböző dolgokra vonatkoznak, amelyek nem csak velük jelentek meg. Szavaim azt mondják például, hogy akkor – ha megkérdeztek volna – egy bizonyos választ adtam volna. És akkor is mond valamit a múltról, ha csak feltételes módban van. |
| 685. A „Keresd A-t" nem azt jelenti, hogy „Keresd B-1"; én viszont tehetem pontosan ugyanazt, amikor a két parancsot követem. |
| Ha azt mondanánk, hogy ilyenkor valami másnak kell történnie, az hasonlítana ahhoz, mintha azt állítanánk: a „Ma van a születésnapom" és az „Április 26-án van a születésnapom" mondatoknak különböző napokra kellene vonatkozniok, mivel az értelmük nem ugyanaz. |
| 686. „Persze, hogy B-t értettem; egyáltalán nem gondoltam A-ra" |
| „Azt akartam, hogy B jöjjön oda hozzám, azért, hogy ...." – Mindez egy tágabb összefüggésre utal. |
| 687. Ahelyett, hogy „Őrá értettem", olykor természetesen mondhatjuk, hogy „Őrá gondoltam"; olykor pedig azt is: „Igen, róla beszéltünk." Tehát kérdezd meg magadtól, miben áll az, hogy ‘róla beszélünk’! |
| 688. Adott körülmények között mondhatom: „Amikor beszéltem, úgy érzékeltem, hogy neked mondtam." De nem mondanám ezt akkor, ha csak úgy beszélnék veled. |
| 689. „N-re gondolok." „N-ről beszélek." |
| Hogyan beszélek róla? Például azt mondom: „Ma meg kell N-t látogatnom." – De ez csak nem elég! Hiszen „N"-nel különböző személyekre utalhatnék, akiknek ez a nevük. – „Tehát beszédem és N. között még valamilyen kapcsolatnak fenn kell állnia, mert különben mégsem ŐRÁ értettem volna." |
| Egy ilyen kapcsolat bizonyosan fennáll. Csak nem úgy, ahogy te elképzeled: mármint nem valamilyen szellemi mechanizmus révén. |
| (Az „őrá érteni"-t összehasonlítjuk a „rá célozni"-val.) |
| 690. Mi van, ha egyszer egy látszólag ártatlan megjegyzést teszek, és közben lopva rápillantok valakire; másszor meg, magam elé nézve, nyíltan beszélek egy jelenlevőről, s közben a nevét említem – valóban külön rá gondolok, amikor a nevét használom? |
| 691. Ha N. arcát emlékezetből lerajzolom magamnak, akkor azért csak lehet azt mondani, hogy őt értem a rajzommal. De melyik rajzolás közben (vagy előtte vagy utána) lejátszódó folyamatról mondhatnám, hogy ez lenne az, hogy őt értem? |
| Mert természetesen szeretnénk azt mondani: amikor őt értette, akkor rá célzott. De hogyan teszi ezt valaki, amikor a másik arcát az emlékezetébe idézi? |
| Úgy értem: hogyan idézi ŐT az emlékezetébe? |
| Hogyan idézi őt? |
| 692. Helyes-e, ha valaki azt mondja: „Amikor ezt a szabályt megadtam neked, arra gondoltam, hogy ebben az esetben neked ... kellene"? Akkor is helyes, ha akkor, amikor a szabályt megadta, egyáltalán nem gondolt erre az esetre? Persze hogy helyes. „Valahogyan érteni" éppenhogy nem azt jelentette: rá gondolni. A kérdés mármost az: miképpen kell megítélnünk, hogy valaki ezt így értette vagy sem? – Kritérium erre például az, ha bizonyos aritmetikai vagy algebrai eljárásokat az illető végre tudott hajtani, és a másikat a szokásos módon megtanította egy sorozat kifejtésére. |
| 693. „Ha valakinek a .... sorozat képzését tanítom, akkor mégiscsak azt gondolom, hogy a századik helyre ...,-t kell írnia." – Tökéletesen helyes: ezt érted rajta. És nyilvánvalóan még csak nem is szükséges, hogy gondolj rá. Ez mutatja meg neked, hogy a „valamin valamit érteni" ige grammatikája mennyire különbözik a „gondolni"-étól. És mi sem fonákabb annál, mint ha valaki az „értését szellemi tevékenységnek nevezi! Ha tudniillik nem arra megyünk rá, hogy zűrzavart idézzünk elő. (Lehetne a vaj tevékenységéről is beszélni, amikor emelkedik az ára; és ha ebből nem adódnak problémák, akkor a dolog ártalmatlan.) |
| II. RÉSZ |
| I |
| Elképzelhetünk egy állatot, amint dühöng, fél, szomorkodik, örül, megriad. De hogy reménykedne? És ezt miért nem? |
| A kutya azt hiszi, a gazdája az ajtó előtt áll. De arra is képes-e, hogy azt higgye: a gazdája holnapután jön? – És mire nem képes ekkor? – Miért, én hogyan csinálom ezt? – Mit válaszoljak erre? |
| Csak az remélhet, aki tud beszélni? Csak az, aki ura egy nyelvhasználatnak. Vagyis a reménykedés jelenségei változatok erre a bonyolult életformára. (Ha egy fogalom az emberi kézírás jellegére céloz, akkor nem alkalmazható olyan lényekre, akik nem írnak.) |
| A „bánat" olyan mintát ír le nekünk, amely az élet szőttesében különböző változatokban visszatér. Ha egy embernél a bú és az öröm testi kifejeződései – mintegy az óra tiktakolására – váltakoznának, akkor itt nem a bánat, és nem is az öröm mintájának jellegzetes esetével volna dolgunk. |
| „Egy másodpercre heves fájdalmat érzett." – Miért hangzik furcsán: „Egy másodpercre mély bánatot érzett"? Csak mert olyan ritkán fordul elő? |
| De nem most érzed-e a bánatot? („De nem most játszol-e sakkot?") A válasz lehet igenlő; de ettől még a bánat fogalma nem fog jobban hasonlítani egy érzet fogalmához. – Hiszen a kérdés valójában időhöz kötött és személyes volt; nem logikai, ahogyan pedig fel akartuk tenni. |
| „Tudnod kell: félek." |
| „Tudnod kell: iszonyodom tőle." – |
| Nos, lehet ezt mosolygós hangsúllyal is mondani. |
| És azt akarod nekem mondani, hogy ő ezt nem érzi?! |
| Honnan tudja különben? – Ám még ha ez közlemény is, akkor sem az érzeteiből olvassa le. |
| Mert gondold el az érzeteket úgy, mintha az iszonyat gesztusai váltanák ki őket: hiszen az „iszonyodom tőle" szavak is csak ilyen gesztusok; és ha kimondás közben hallom és érzem őket, úgy ez hozzátartozik a többi érzethez. Miért a ki nem mondott gesztusnak kell megalapoznia a kimondottat? |
| II |
| Midőn az „Amikor a szót hallottam, akkor azt jelentette nekem ..." szavakat kimondja, szavaival egy időpontra és a szóhasználat egyfajtájára utal. (Amit nem fogunk fel, az természetesen ez a kombináció.) |
| Az „Akkor azt akartam mondani ..." kifejezés pedig egy időpontra és egy cselekvésre vonatkozik. |
| A megnyilvánulás lényegi vonatkozásairól beszélek, hogy kifejezésünk más sajátosságaitól eloldjam őket. És a megnyilvánulás szempontjából azok a vonások lényegesek, amelyek arra indítanának, hogy a kifejezés egyik olyan fajtáját, amely egyébként idegen a számunkra, erre a nálunk szokásos formára fordítsuk. |
| Aki nem lenne képes arra, hogy azt mondja: a „tár" szó lehet ige is, és főnév is, vagy arra, hogy olyan mondatokat alkosson, amelyekben egyszer ez, másszor meg amaz, az egyszerű iskolai gyakorlatokkal sem lenne képes megbirkózni. Azt viszont nem követelik meg a tanulótól, hogy a szót összefüggésen kívül így vagy úgy fogja fel, vagy hogy beszámoljon arról, hogyan fogta fel. |
| A „die Rose ist rot" szavak értelmetlenek, ha az „ist" szó jelentése „egyenlő". – Vajon ez azt jelenti-e, hogy ha ezt a mondatot mondod, és benne az „ist" kopulát egyenlőségjelnek érted, akkor szétesik számodra az értelme? |
| Veszünk egy mondatot, és elmagyarázzuk valakinek az összes benne szereplő szó jelentését; az illető ebből megtanulja, hogyan alkalmazza őket, és ezzel a mondatot is. Ha a mondat helyett egy értelem nélküli szósort választottunk volna, úgy ezt nem tanulná meg alkalmazni. És ha az „ist" kopulát egyenlőségjelként magyarázzuk el, akkor nem tanulja meg a „die Rose ist rot" mondat használatát. |
| És mégis van valami igazság abban, hogy ‘szétesik az értelem’. Miként ebből a példából is látható: lehetne valakinek azt mondani, hogy ha a „Haj, haj!" sóhajt kifejezően akarod mondani, akkor nem szabad közben a hajra gondolnod! |
| Egy jelentés megélése és egy képzeletbeli képé. „Itt is, ott is megélünk valamit – szeretnénk mondani –, csak valami mást. Más tartalom kínálkozik a tudatnak – másik tartalom áll előtte." – Mi a képzelet élményének a tartalma? A válasz egy kép vagy egy leírás. És mi a tartalma a jelentés élményének? Nem tudom, mit válaszoljak. – Ha ennek a megnyilvánulásnak van valami értelme, akkor az, hogy a két fogalom hasonlóan viszonyul egymáshoz, mint a ‘piros’ és a ‘kék’ fogalma; és ez helytelen. |
| Képes-e az ember egy jelentés megértését úgy rögzíteni, mint egy képzeletbeli képet? Vagyis ha egy szó jelentése hirtelen az eszembe jut – akkor időzhet-e állóképként is lelki szemeim előtt? |
| „Az egész terv egy csapásra a szemem előtt volt, és öt percig így maradt." Miért hangzik ez furcsán? Hajiunk a véleményre: az, ami felvillant, és ami megmaradt, nem lehetett ugyanaz. |
| Felkiáltottam: „Most megvan!" – Egy hirtelen felvillanás volt: aztán részleteiben be tudtam mutatni a tervet. Mi volt az, aminek ott kellett maradnia? Talán egy képnek. De a „Most megvan" nem azt jelentette, hogy a kép van meg. |
| Akinek a szó jelentése eszébe jutott, és aki nem felejtette el megint, az tudja mármost a szót így alkalmazni. |
| Akinek a jelentés eszébe jutott, az tudja most, és a tudás azzal kezdődött, hogy eszébe jutott. De miképpen hasonlít akkor a képzelet élményéhez az, hogy eszébe jutott? |
| Ha azt mondom, hogy „Svájci úr nem svájci", akkor az első „svájci"-t mint tulajdonnevet, a másodikat mint köznevet értem. Amikor tehát az első „svájci"-t mondom, valami másnak kell a fejemben lejátszódnia, mint amikor a másodikat? (Hacsak nem ‘papagáj módjára’ mondom ki a mondatot.) – Próbáld meg az első „svájci"-t érteni köznévnek, és a másodikat tulajdonnévnek! – Hogyan csinálja ezt az ember? Ha én teszem, akkor összehúzom a szememet az erőfeszítéstől, s közben mind a két szónál megpróbálom a helyes jelentést magam elé idézni. – De vajon akkor is magam elé idézem a szavak jelentését, amikor úgy használom őket, ahogy szoktuk? |
| Ha a mondatot a megcserélt jelentésekkel mondom ki,' akkor szétesik a mondat értelme. – Nos, nekem szétesik, de nem a másiknak, akivel közlöm. Mit árt tehát? – „De hiszen éppen a mondat szokásos kimondásakor megy végbe egy bizonyos más." – Ilyenkor nem az a bizonyos ‘jelentés felidézése’ megy végbe. |
| III |
| Mi teszi a róla alkotott elképzelésemet róla szóló elképzeléssé? |
| Nem a kép hasonlósága. |
| Hiszen ha úgy nyilatkozom, hogy „Most élénken látom őt magam előtt", akkor ugyanaz a kérdés, mint ha elképzelem. Mi teszi ezt a nyilatkozatot róla szóló nyilatkozattá? – Semmi olyan, ami a nyilatkozatban rejlik vagy vele egyidejű (‘mögötte áll’) – Ha tudni akarod, hogy kire értette, kérdezd meg tőle! |
| (De az is lehetséges, hogy egy arc jelenik meg előttem, még le is tudom rajzolni, ám nem tudom, hogy kihez tartozik, hol is láttam.) |
| Ha azonban valaki aközben vagy ahelyett rajzolna, hogy elképzel valamit; akár csak az ujjával a levegőbe. (Ezt „motorikus elképzelésnek" lehetne nevezni.) Ekkor meg lehetne kérdezni: „Kit ábrázol ez?" És az illető válasza döntene. – Ez teljesen olyan, mintha szavakban adott volna leírást, és ez a leírás éppenséggel az elképzelés helyett is állhat. |
| IV |
| „Azt hiszem, szenved." – Azt is hiszem, hogy nem automata? |
| Csak vonakodva tudnám a szót mind a két összefüggésben kimondani. |
| (Vagy pedig így van: azt hiszem, hogy szenved; biztos vagyok benne, hogy nem automata? Értelmetlenség!) |
| Képzeld el, hogy azt mondom egy barátomról: „Nem automata." – Mit közlök itt, és kinek a számára lenne ez közlés? Olyan ember számára, aki a másikkal szokásos körülmények között találkozik? Mit tudna ez vele közölni! (Legfeljebb azt, hogy a barátom mindig ember módjára viselkedik, s nem tesz néha úgy, mintha gép volna.) |
| Az „Azt hiszem, nem automata" mondatnak úgy minden további nélkül még nincs semmi értelme. |
| A beállítódásom az illetőhöz a lélekhez való beállítódás. Nem a véleményem az, hogy lelke van. |
| A vallás azt tanítja, hogy a lélek létezhet, ha a test már fel is bomlott. Értem-e, mit tanít? – Persze hogy értem – egyet s mást el tudok ilyenkor képzelni. Ezekről a dolgokról még képeket is festettek. És miért is lenne az ilyen kép csupán tökéletlen visszaadása a kimondott gondolatnak? Miért ne tehetné meg ugyanazt a szolgálatot, mint az elmondott tanítás? És ezen múlik a dolog. |
| Ha a gondolatról alkotott képtől nem tudunk szabadulni a fejünkben, akkor miért ne lenne ez még inkább így a lelkünkben? |
| Az emberi test a legjobb képe az emberi léleknek. |
| De hogy van ez egy ilyen kifejezéssel: „Amikor ezt mondottad, akkor szívem mélyén értettem"? Eközben a szívünkre mutatunk. És nem gondoljuk tán ezt a gesztust?! Dehogynem. Vagy tudatában vagyunk, hogy csupán egy képet használunk? Biztosan nem. – Ez nem olyan kép, amelyet választottunk, nem is hasonlat, és mégis szemléletes, képi kifejezés. |
| V |
| Képzeld el, hogy egy pont mozgását figyeljük (például egy fénypontét egy képernyőn). A legkülönfélébb fontos következtetéseket lehetne ennek a pontnak a viselkedéséből levonni. De mennyi mindent lehet rajta megfigyelni! – A pont pályáját és a pálya bizonyos méretadatait (például az amplitúdót és a hullámhosszt), vagy a sebességet és a törvényt, amely szerint a sebesség változik, esetleg a helyek számát vagy helyét, ahol ugrásszerűen változik, vagy pedig a pálya ívét ezeken a helyeken és számtalan más dolgot. – És a viselkedés e vonásainak bármelyike lehetne az az egyetlen, amely bennünket érdekel. Előfordulhat például, hogy a pont egész mozgása közömbös a számunkra, kivéve azt, hogy hány hurkot ír le egy bizonyos időn belül. – És ha netán nem csupán egyetlen ilyen vonás érdekel bennünket, hanem több, akkor mindegyikük nyújthat számunkra különös, az összes többitől eltérő fajta felvilágosítást. És így van ez az ember viselkedésével, s e viselkedés különböző jellemzőivel, amelyeket megfigyelünk. |
| A pszichológia tehát a viselkedésről szól, nem a lélekről? |
| Miről számol be a pszichológus? – Mit figyel meg? Nem az emberek viselkedését, kivált a megnyilvánulásaikat? De ezek nem a viselkedésről szólnak. |
| „Észrevettem, hogy lehangolt volt." A viselkedésről szól ez a beszámoló, vagy pedig a lelkiállapotról? („Az ég fenyegetőnek látszik": a jelenről szól ez, vagy a jövőről?) Mindkettőről; de nem egymás mellett; hanem az egyikről a másikon keresztül. |
| Az orvos megkérdezi: „Hogy érzi magát a beteg?" A nővér azt mondja: „Nyög." Beszámoló a viselkedésről. De léteznie kell-e kettejük számára annak a kérdésnek is, hogy ez a nyögés valódi-e, hogy valóban valaminek a kifejezése-e? Nem vonhatnák-e le például a következtetést: „Ha nyög, akkor még egy adag fájdalomcsillapító port kell beadnunk neki" – anélkül, hogy egy köztes tagot elhallgatnának? Végtére is nem arról a van-e szó, hogy milyen szerepet szánnak a viselkedés leírásának? |
| „De akkor ezek az emberek éppenséggel hallgatólagos előfeltevéssel élnek." Akkor nyelvjátékunk folyamata mindig hallgatólagos előfeltevésen nyugszik. |
| Leírok egy pszichológiai kísérletet: a készüléket, a kísérletező kérdéseit, a kísérleti alany cselekedeteit és válaszait – és most azt mondom, hogy ezek egy jelenetet alkotnak egy színdarabban. – Erre minden megváltozik, így fogunk tehát magyarázni: ha egy pszichológiai könyv írná le ugyanígy ezt a kísérletet, akkor a viselkedés leírását éppenséggel mint a lelki élet kifejezését értenénk, mivel feltételezzük, hogy az alany nem néz hülyének minket, a válaszokat nem tanulta meg kívülről, és más ilyesmit. – Tehát előfeltételezünk valamit? |
| Valóban így nyilatkoznánk: „Természetesen feltételezem, hogy ..."? – Vagy csak azért nem, mert ezt a másik már tudja? |
| Vajon nincs-e előfeltevés ott, ahol kétely szerepel? És a kétely teljesen elmaradhat. A kételkedésnek van vége. |
| Úgy vagyunk ezzel, mint a fizikai tárgy és az érzetadat viszonyával. Két nyelvjátékkal van dolgunk, és a kettőt bonyolult kapcsolatok fűzik egymáshoz. – Ha egyszerű formára akarjuk hozni ezeket a kapcsolatokat, akkor célt tévesztünk. |
| VI |
| Képzeld el, hogy valaki azt mondja: minden számunkra jól ismert szót – egy könyvben például – már valamilyen légkör, valamilyen ‘udvar’ vesz körül az elménkben, amely halványan utal a használatokra. – Úgy, mintha egy festményen minden alakot finom, ködösen megrajzolt jelenetek vennének még körül – úgyszólván egy másik dimenzióban -, és itt az alakokat más összefüggésekben látnánk. – Vegyük csak komolyan ezt a fel- tételezést! – Akkor kiderül, hogy az intenciót nem tudja megmagyarázni. |
| Ha ugyanis úgy áll a dolog, hogy egy szó alkalmazási lehetőségei elmosódva előttünk lebegnek, amikor beszélünk, vagy hallgatunk valakit – nos, ha így van, úgy ez éppen miránk áll. Ám mi anélkül értetjük meg magunkat másokkal, hogy tudnánk, nekik is ilyen élményeik vannak-e. |
| Mert hát mit is szegeznénk szembe azzal, aki azt közölné velünk, hogy nála a megértés belső folyamat? – Mit vetnénk ellene, ha azt mondaná, hogy nála a sakktudás belső folyamat? – Azt, hogy bennünket semmi olyasmi nem érdekel, ami őbenne megy végbe, ha azt akarjuk megtudni, hogy tud-e sakkozni. – És ha erre azt válaszolja, hogy minket mégiscsak éppen ez érdekel – nevezetesen, hogy tud-e sakkozni -, úgy itt fel kellene hívnunk a figyelmét azokra a kritériumokra, amelyek e képességét számunkra bizonyítanák, másrészt pedig azokra, amelyek a ‘belső állapotok’ kritériumai. |
| Az érzés még akkor sem jelentené a képességet, ha valakinek csak akkor és addig lenne egy bizonyos képessége, amikor és ameddig egy bizonyos dolgot érez. |
| A jelentés nem az az élmény, amely a szó hallását vagy kimondását kíséri, és a mondat értelme nem ezeknek az élményeknek az együttese. – (Hogyan áll össze a „Még mindig nem láttam őt" mondat értelme szavainak jelentéséből?) A mondat a szavakból tevődik össze, és ennyi elég. |
| Eltérő összefüggésekben ugyan – szívesen mondaná így az ember – minden szó különböző jellegű lehet, de azért a szónak mindig van valamilyen jellege – arculata. Hiszen ránk tekint. – De egy festett kép is minket néz. |
| Biztos vagy benne, hogy egyetlen ha-érzés van; s nem esetleg több? Próbáltad a szót igen különböző összefüggésekben kimondani? Például úgy, hogy ráessék a mondat fő hangsúlya, illetve úgy, hogy a hangsúly a következő szón legyen. |
| Gondold el, hogy találnánk egy olyan embert, aki a szóval kapcsolatos érzéseiről azt mondja nekünk: benne a „ha" és a „de" ugyanazt az érzést kelti. – Nem lenne szabad ezt elhinnünk neki? Talán megütköznénk rajta. „Egyáltalán nem a mi játékunkat játssza" – szeretnénk mondani. Vagy ezt: „Ez egy másik típus." |
| Nem hinnénk-e erről az emberről, hogy úgy érti a „ha" és a „de" szavakat, mint mi – ha úgy használja őket, mint mi? |
| Rosszul mérjük fel, hogy a ha-érzés pszichológiai szempontból miért érdekes, ha egy jelentés magától értetődő korrelátumának tekintjük. Inkább más összefüggésben kell nézni, azoknak a különös körülményeknek az összefüggésében, amelyek között fellép. |
| Olyankor soha nincsen ha-érzése valakinek, amikor a „ha" szót éppen nem mondja ki? Mindenesetre csak furcsa, ha csupáncsak ez az ok hívja elő ezt az érzést. És általában így van ez egy szó ‘atmoszférájával’:– miért tekinti az ember olyan magától értetődőnek, hogy csak ennek a szónak van ez az atmoszférája? |
| A ha-érzés nem olyan érzés, amely a „ha" szót kíséri. |
| A ha-érzést azzal a különös ‘érzéssel’ kellene összevetni, amelyet egy zenei frázis vált ki belőlünk. (Az ilyen érzést olykor úgy írja le az ember, hogy azt mondja: „Olyan ez itt, mintha egy következtetést vonnánk le" vagy „Azt szeretném mondani: ‘tehát ,„ vagy „itt mindig egy gesztust szeretnék tenni —", és íme, megteszi.) |
| De el lehet ezt az érzést a frázistól választani? Pedig ez az érzés nem maga a frázis; hiszen hallgathatja valaki a frázist úgy is, hogy nincs közben ilyen érzése. |
| Netán az érzés ebben ahhoz a ‘kifejezéshez’ hasonlít, ahogyan a frázist eljátsszák? |
| Azt mondjuk, ez a hely egészen különös érzést vált ki belőlünk. Elénekeljük magunknak, s közben egy bizonyos mozdulatot teszünk, talán még valamilyen különös érzésünk is van. De ezeket a kísérőjelenségeket – a mozgást, az érzést – más összefüggésben egyáltalán nem ismernénk fel. Ezek a jelenségek teljesen üresek, kivéve, ha éppen ezt a részt énekeljük. |
| „Teljesen meghatározott kifejezéssel éneklem." Ez a kifejezés nem olyasvalami, amit a helytől el lehet választani. Ez másik fogalom. (Másik játék.) |
| Az élmény ez a hely, így játszva (úgy, ahogy például bemutatom; egy leírás csak utalhatna rá). |
| A dologtól elválaszthatatlan atmoszféra tehát nem atmoszféra. |
| Ami egymással bensőleg asszociálódik, asszociálódott, az illeni látszik egymáshoz. De miből látszik ez? hogyan nyilvánul meg, hogy illeni látszik? Például így: nem tudjuk elképzelni, hogy az az ember, akinek ilyen neve, ilyen arca, ilyen kézírása volt, nem ezeket a műveket hozta létre, hanem mondjuk egészen másokat (egy másik nagy ember műveit). |
| Nem tudjuk elgondolni? Vagyis kísérletet teszünk rá? – |
| Lehetne így is: hallom, hogy valaki „Beethoven a IX. szimfónia írása közben" címmel képet fest. Könnyen el tudnám képzelni, hogy egy ilyen képen nagyjából mi volna látható. De mi lenne, ha valaki azt akarná ábrázolni, hogyan nézett ki Goethe a IX. szimfónia írása közben? Ekkor semmi olyat nem tudnék elképzelni, ami ne lenne kínos és nevetséges. |
| VII |
| Emberek, akik ébredés után bizonyos eseményeket mesélnek nekünk (hogy itt meg itt voltak stb.). Megtanítjuk nekik az „azt álmodtam" kifejezést, amire az elbeszélés következik. Néha azután megkérdezem tőlük: „Álmodtál ma éjszaka valamit?", és igenlő vagy tagadó választ kapok, olykor az álom elbeszélésével, olykor nélküle. Ez a nyelvjáték. (Most feltételeztem, hogy én magam nem álmodom. De hát valamiféle láthatatlan jelenlétről sincsenek soha érzéseim, másoknak viszont vannak, és kikérdezhetem őket tapasztalataikról.) |
| Nos, kell-e feltételezésekbe bocsátkoznom arról, hogy az embereket megcsalta-e az emlékezetük, vagy sem; hogy valóban látták-e ezeket a képeket alvás közben, vagy pedig csak ébredés után tűnik úgy nekik? És miféle értelme van ennek a kérdésnek? – És mi az érdekessége?! Vajon minden alkalommal feltesszük magunknak ezt a kérdést, amikor valaki elmeséli nekünk az álmát? És ha nem – ez azért van tán, mert bizonyosak vagyunk benne, hogy az emlékezete nem csapta be? (És tegyük fel, hogy az illető ritka rossz emlékezettel megáldott ember volna. –) |
| És vajon ez azt jelenti-e, hogy egyáltalában értelmetlen feltenni a kérdést: az álom valóban alvás közben történik, vagy pedig az ébren lévő személy emlékezetének jelensége? A dolog azon fog múlni, hogy miként alkalmazzuk a kérdést. |
| „Úgy tűnik, a szónak a szellem képes jelentést adni" – nem olyan-e ez, mintha azt mondanám: „Úgy tűnik, a benzolban a szénatomok egy hatszög csúcsain helyezkednek el"? Hiszen ez nem látszat; hanem egy kép. |
| A magasabbrendű állatok és az ember evolúciója, valamint a tudat felébredése egy bizonyos fokon. A kép nagyjából ilyen: a világ – minden éterhullámzás ellenére, amely betölti – sötét. Ám egy napon az ember felnyitja látó szemét, és felderül a homály. |
| Nyelvünk először is egy képet ír le. Hogy mi történjék a képpel, hogy hogyan kell használni —ez homályban marad. De az azért világos, hogy ezt fel kell tárnunk, ha meg akarjuk érteni az általunk használt kijelentés értelmét. A kép azonban mentesíteni látszik bennünket e munka alól; eleve utal egy bizonyos használatra. így csinál bolondot belőlünk. |
| VIII |
| „Kinesztetikus érzéseim tájékoztatnak tagjaim mozgásáról és helyzetéről." |
| Mutatóujjamat könnyedén ingatom, kis kilengéssel. Alig érzem, vagy egyáltalán nem. Talán egy csöpp könnyű feszülést érzek az ujjhegyemen. (A csuklómnál egyáltalában nem érzem.) És ez az érzet tájékoztat a mozgásról? – végtére is a mozgást pontosan le tudom írni. |
| „Csak kell érezned, különben nem tudnád (anélkül, hogy néznéd), hogyan mozog az ujjad." De „tudni" csak annyit jelent: képesek vagyunk leírni. – Lehet, hogy az irányt, ahonnét a hang jön, csak azért vagyok képes megadni, mert az egyik fülemre erősebben hat, mint a másikra; de ezt nem a fülemben érzem; ám hatása az, hogy 'tudom’, melyik irányból jön a hang; például ebbe az irányba nézek. |
| Így van ez azokkal az elgondolásokkal is, amelyek szerint a fájdalomérzésnek kell legyen olyan ismertető- jegye, amely arról világosít fel, hogy a test mely helyén érzek fájdalmat, az emlékképnek pedig olyan ismertető- jegye, mely az emlék időpontjáról. |
| Az érzet képes bennünket valamely végtagunk mozgásáról vagy helyzetéről tudósítani. (Aki például nem tudná, miként a normális ember, hogy a karja ki van-e nyújtva, azt erről az győzhetné meg, ha egy szúró fájdalmat erezne a könyökében.) – És így tájékoztat bennünket a fájdalom jellege is arról, hogy hol a sebesülés. (Egy megsárgult fénykép pedig arról, hogy mikori a kép.) |
| Mi a kritériuma annak, hogy egy érzéki benyomás a formáról és a színről tudósít? |
| Melyik érzéki benyomás? Nos, ez, szavakkal vagy egy képpel írom le. |
| Na mármost: mit érzel, ha ujjaid ebben a helyzetben vannak? – „Hogyan magyarázzunk meg egy érzést? Ez valami megmagyarázhatatlan, valami különös." De a szavak használatát csak meg kell tudnunk tanítani! |
| Most a grammatikai különbséget kutatom. |
| Tekintsünk el egyszer a kinesztetikus érzéstől! – Le akarok valakinek írni egy érzést, és azt mondom neki: „Csinálj így, és érezni fogod", s közben a karomat vagy a fejemet egy bizonyos helyzetben tartom. Leírása ez mármost egy érzésnek? És mikor fogom azt mondani, hogy megértette, melyik érzésre gondoltam? – Erre neki még további leírást kell adnia az érzésről. És ennek milyennek kell lennie? |
| Azt mondom: „Csináld így, akkor érezni fogod." Nem merülhet itt fel kétely? Nem kell-e felmerülnie, ha érzésről van szó? |
| Ez így néz ki; ennek ilyen az íze; ennek ilyen a tapintása. Az „ez"-t, az „ilyen"-t és az „így"-et mindig másképpen kell magyarázni. |
| Egy ‘érzésnek’ teljesen meghatározott érdekessége van a számunkra. És ehhez hozzátartozik például ‘az érzés foka', ‘helye’, az, hogy az egyik a másik révén csillapítható. (Ha a mozgás nagyon fájdalmas, annyira, hogy a fájdalom ezen a helyen az összes többi enyhe érzetet elnyomja, akkor ettől vajon bizonytalanná válik, hogy tényleg megtetted-e ezt a mozdulatot? Rávihetne-e ez mondjuk arra, hogy a saját szemeddel akarj meggyőződni róla?) |
| IX |
| Aki saját bánatát figyeli meg, mely érzékeivel teszi ezt? Egy különös érzékkel; egy olyannal, amely a bánatot érzi? Ilyenformán másképpen érzi akkor, amikor megfigyeli? És melyiket is figyeli meg: azt, amelyik csak akkor van jelen, mialatt megfigyeli? |
| A ‘megfigyelés’ nem hozza létre a megfigyeltet. (Ez fogalmi megállapítás.) |
| Vagy: nem azt ‘figyelem meg’, ami csak a megfigyelés révén keletkezik. A megfigyelés tárgya egy másik. |
| Egy érintés, amely tegnap még fájdalmas volt, ma már nem az. |
| Ma már csak akkor érzem a fájdalmat, ha rágondolok. (Azaz: bizonyos körülmények között.) |
| Bánatom már nem ugyanaz: egy emlék, amely egy évvel ezelőtt még elviselhetetlen volt a számomra, ma már nem az. |
| Ez az eredménye, ha megfigyelünk. |
| Mikor mondjuk azt, hogy valaki megfigyel? Nagyjából akkor, ha kedvező pozícióba helyezkedik ahhoz, hogy bizonyos benyomásokat szerezzen, és ezt (például) azért teszi, hogy leírja, amiről a benyomások tájékoztatják. |
| Akit arra idomítottak volna, hogy egy bizonyos hangot bocsásson ki magából, ha valami pirosat megpillant, s egy másik hangot, ha valami sárgát, és így tovább a többi színre, az ettől még nem írná le aszerint a tárgyakat, hogy milyen színűek. Ámbátor hozzásegíthetne bennünket egy leíráshoz. A leírás valamilyen térbeli megoszlást (például az időét) képezi le. |
| Körbejártatom a tekintetem egy szobában. Pillantásom hirtelen egy feltűnően vörös színű tárgyra esik, és azt mondom: „Vörös!" – ezzel nem adtam leírást. |
| A „Félek" szó egy lelkiállapot leírása? |
| Azt mondom, „Félek", a másik pedig megkérdez: „Mi volt ez? A félelem kiáltása; vagy tán azt akarod közölni velem, hogy milyen kedved van; esetleg a jelenlegi állapotodról elmélkedsz?" – Mindig világos választ tudnék neki adni? vagy soha nem tudnék adni? |
| A legkülönbözőbb eseteket képzelhetjük el. Például: „Nem, nem! Félek!" |
| „Félek. Sajnos, be kell vallanom." |
| „Még mindig félek egy kicsit, de már nem annyira, mint korábban." |
| „Alapjában véve még mindig félek, ámbár nem akarom bevallani magamnak." |
| „Mindenféle félelmetes gondolatokkal gyötröm magam." |
| „Félek – most, amikor rettenthetetlennek kellene lennem!" |
| E mondatok mindegyikéhez különös hanglejtés tartozik, mindegyikhez egy másik összefüggés. |
| Elgondolhatnánk olyan embereket, akik mintegy sokkal pontosabban gondolkodnának, mint mi, és ahol mi egyetlen szót használunk, ott ők különbözőket alkalmaznának. |
| Felteszi az ember magának a kérdést: „Mit jelent tulajdonképpen az, hogy ‘félek’, mire célzok vele?" És természetesen nem érkezik rá válasz, vagy pedig olyan, amely nem kielégítő. |
| A kérdés az: „Miféle összefüggésben áll a szó?" |
| Nem érkezik válasz, ha azt a kérdést, hogy „Mire célzok?", „Mire gondolok közben?", úgy akarom megválaszolni, hogy a félelem kinyilvánítását megismétlem, és közben magamra ügyelek, a szemem sarkából mintegy megfigyelem a lelkemet. Egy adott, konkrét esetben viszont mindenképpen megkérdezhetem, hogy „Miért mondottam ezt, mit akartam vele?" – és a kérdést meg is tudnám válaszolni; de nem annak alapján, hogy a beszéd kísérőjelenségeit megfigyelem. És válaszom a korábbi megnyilvánulást egészítené ki, parafrazálná. |
| Mi a félelem? Mit jelent „félni"? Ha egyetlen megmutatással akarnám elmagyarázni – akkor eljátszanám a félelmet. |
| Tudnám-e a reménykedést is így ábrázolni? Aligha. Vagy akár a hitet? |
| Lelkiállapotomat (mondjuk a félelem állapotát) egy meghatározott összefüggésben írom le. (Mint ahogy egy bizonyos cselekedet is csak egy bizonyos összefüggésben kísérlet.) |
| Hát olyan meglepő, ha ugyanazt a kifejezést különböző játékokban használom? És ha olykor – mondhatni – a játékok közötti területen is használom? |
| És vajon mindig jól meghatározott szándékkal beszélek? – És ezért az, amit mondok, értelmetlen? |
| Ha egy halotti beszédben elhangzik: „Gyászoljuk a mi .....", akkor ez mégiscsak a gyásznak ad hangot; nem pedig közöl valamit a jelenlevőkkel. De a sír szélénél elmondott imában ezek a szavak mint egyfajta közlés szerepelnének. |
| Hiszen a probléma ez: az üvöltés – amelyet nem lehet leírásnak nevezni, amely bármely leírásnál primitívebb – ugyanúgy megteszi azt a szolgálatot, hogy a lelkiéletet leírja. |
| Az üvöltés nem leírás. De vannak átmenetek. És a „Félek" szó állhat közelebb egy üvöltéshez, és állhat távolabb tőle. Állhat hozzá egészen közel, és állhat egészen távol tőle. |
| Nem feltétlenül mondjuk valakiről, hogy panaszkodik, csak mert azt mondja, fájdalmai vannak. A „Fájdalmaim vannak" szavak tehát jelenthetnek panaszt, de valami mást is. |
| De ha lehetséges is, hogy a „Félek" nem mindig, ám olykor mégis valami a panaszhoz hasonló, miért kell ettől mindig egy lelkiállapot leírásának lennie? |
| X |
| Hogyan jutott az ember valaha is arra, hogy olyan kifejezést használjon, mint az „Azt hiszem ..."? Egyszer csak figyelmes lett egy jelenségre (a hitre)? |
| Megfigyelte magát és a többieket, és így talált rá a hitre? |
| Moore paradoxonját így lehet megfogalmazni: az „Azt hiszem, a dolog így áll" nyilatkozatot hasonlóképpen használjuk, mint „A dolog így áll" állítást; és a feltételezést, hogy azt hiszem, így áll, mégis másképpen használjuk, mint azt a feltételezést, hogy így áll. |
| De hiszen ekkor úgy tűnik, mintha a „Hiszem" állítás nem annak az állítása volna, amit a „hiszem" feltevés feltesz! |
| Ugyanígy: az „Azt hiszem, esni fog" kijelentésnek hasonló értelme van, azaz hasonló a használata, mint az „Esni fog"-nak, az „Akkor azt hittem, hogy esni fog" értelme viszont nem hasonlít az „Akkor esett"-éhez. |
| „De az ‘Azt hittem’-nek mégiscsak azt kell mondania a múltban, amit az „Azt hiszem"-nek a jelenben!" – A V-T-nek ugyanazt kell jelentenie a -1-re nézve, mint amit a VT jelent 1-re nézve! Ez semmit sem mond. |
| „Az ‘Azt hiszem’ szavakkal alapjában véve saját lelki- állapotomat írom le – de ezzel a leírással itt közvetetten magát a tényállást állítom, amelyben hiszek." – Mint ahogy adott körülmények között egy fényképet azért írok le, hogy ezzel azt írjam le, amiről a felvétel készült. |
| De akkor még az is szükséges, hogy azt tudjam mondani, a fénykép jó felvétel. Tehát azt is: „Azt hiszem, hogy esik, és a hitem megbízható, tehát rábízom magam." – Ekkor volna a hitem egyfajta érzéki benyomás. |
| Az ember lehet bizalmatlan saját érzékeivel, de nem saját hitével szemben. |
| Ha léteznék egy ‘helytelenül hinni’ jelentésű ige, az nem volna értelmes kijelentő mód jelen idő első személyben. |
| Ne tekintsd magától értetődőnek, inkább valami egészen különös dolognak, hogy a „hinni", „kívánni", „akarni" igéknél mindazokat a nyelvtani formákat megtaláljuk, mint amelyeket a „vágni", „rágni", „futni" igéknél is. |
| A tudósítás nyelvjátékát lehet úgy alkalmazni, hogy a tudósításnak nem tárgyáról kell a befogadót tájékoztatnia, hanem arról, aki tudósít. |
| így van ez például akkor, amikor a tanár a tanulót vizsgáztatja. (Lehet azért is mérni, hogy a mércét ellenőrizzük.) |
| Tegyük fel, hogy egy kifejezést (például az „Azt hiszem"-et) így vezetnék be: ott kell a tudósítás elé tenni, ahol az arra szolgál, hogy magáról a tudósítóról adjon felvilágosítást. (Nem szükséges tehát, hogy hozzátétele bizonytalanná tegye a kifejezést. Gondold meg, hogy a kijelentés bizonytalansága személytelenül is kifejezhető: „Meglehet, ma eljön.") – Az „Azt hiszem ..., és nem úgy van" ellentmondás volna. |
| Az „Azt hiszem ..." állapotomat világítja meg. Ebből a nyilatkozatból magatartásomra nézve lehet következtetéseket levonni. Ez tehát hasonlóságot mutat a kedélyhullámzás, a hangulat stb. megnyilvánulásaival. |
| De ha az „Azt hiszem, így van" az állapotomat világítja meg, akkor az „így van" állítás is ezt teszi. Az „Azt hiszem" jel ugyanis nem teheti ezt; legfeljebb utalhat rá. |
| Egy nyelv, amelyben az „Azt hiszem, így van"-t csak az „így van" állítás hangsúlya fejezi ki. Az „O azt hiszi" helyett ott ez szerepel: „Hajlik arra, hogy azt mondja ...", és létezik a „Feltéve, hogy hajlanék rá stb." feltevés (a konjunktivusz) is, viszont olyan megnyilatkozás, hogy „Hajlamos vagyok azt mondani", nem létezik. |
| Moore paradoxona ebben a nyelvben nem léteznék; hanem lenne helyette egy ige, amelynek hiányzik egy alakja. |
| De ezen nem kellene meglepődnünk. Gondolj arra, hogy saját eljövendő cselekedeteinket a szándék kinyilvánításával meg tudjuk jósolni. |
| Én szoktam mondani a másikról, hogy „Úgy látszik, azt hiszi ...", és mások mondják ezt énrólam. Nos, miért nem mondom ezt soha magamról, akkor sem, ha a többiek joggal mondják rólam? – Nem látom és hallom tán magamat? – így is mondhatjuk. |
| „A meggyőződést érzi az ember magában, nem következtet rá saját szavaiból vagy a szavak hanglejtéséből." – Igaz: az ember nem következtet saját szavaiból önnön meggyőződésére; vagy a cselekvésekre, amelyek belőle fakadnak. |
| „De hiszen ekkor úgy tűnik, mintha az ‘Azt hiszem’ állítás nem annak az állítása volna, amit a feltevés feltesz." – Kísértésbe esem tehát, hogy az igének más folytatást keressek a kijelentő mód jelen idő első személyben. |
| Úgy gondolom: a hit a lélek állapota. Van időtartama; és ez független a kifejeződésének – például egy mondatnak – a lejátszódásától: a hit tehát egyfajta diszpozíciója annak, aki hisz. És ezt számomra, a másik számára az illető viselkedése teszi nyilvánvalóvá; a szavai. Mégpedig egy olyan nyilatkozat, hogy „Azt hiszem ..." éppúgy, mintha egyszerűen csak állítja. – Hogyan is van hát velem: én magam hogyan ismerem fel önnön diszpozíciómat? – Hiszen akkor nekem úgy kellene tennem, mint a másiknak: önmagamra kellene ügyelnem, szavaimra fülelnem, s tudnom kellene a szavaimból következtetéseket levonni! |
| A tulajdon szavaimhoz egészen más a beállítódásom, mint másoknak. |
| Meg is találnám a folytatást, ha legalább azt mondhatnám: „Hinni látszom." |
| Ha arra fülelnék, mit beszél a szám, akkor azt mondhatnám, másvalaki szól belőlem. |
| „Saját nyilatkozatomból ítélve ezt hiszem." Nos, ki lehetne gondolni olyan körülményeket, amelyek közepette ezeknek a szavaknak lenne értelmük. |
| Ám akkor valaki ezt is mondhatná: „Esik, és én nem hiszem, hogy esik" vagy „Úgy tűnik nekem, az égőm hiszi ezt, de nem így van". Olyan viselkedést kellene ehhez körvonalazni, amely arra enged következtetni, hogy két lény beszél belőlem. |
| Az irányvonal már a feltételezésben másképp húzódik, mint ahogy gondolod. |
| A „Feltéve, hogy azt hiszem ..." szavakkal már feltételezed a „hinni" szó egész grammatikáját, azt a szokásos használatot, amelynek ura vagy. – Nem a dolgok egy állását tételezed fel, amelyet neked egy kép, mondhatni, egyértelműen a szemed elé idéz, úgy, hogy azután majd ehhez a feltételezéshez egy másik, a szokásostól eltérő állítást kapcsolhass. – Egyáltalán nem tudnád, hogy itt mit tételezel fel (például, hogy egy ilyen feltételezésből mi következik), ha a „hinni" használata nem volna már jól ismert a számodra. |
| Gondolj az „Azt mondom ..." kifejezésre, például az „Azt mondom, hogy ma esni fog"-ban, amely egyszerűen az „Esni fog" állítással egyenértékű. Az „Azt mondja, esni fog" hozzávetőlegesen azt jelenti: „Azt hiszi, esni fog." A „Feltéve, hogy azt mondom ..." nem, azt jelenti: feltéve, hogy ma esni fog ... |
| Különböző fogalmak érintkeznek itt, és egy útszakaszon egymás mellett haladnak. Csak éppen ne gondoljuk azt, hogy a vonalak mind körök. |
| Vizsgáld meg ezt a szörnyszülött mondatot is: „Meglehet, esik; de nem esik." |
| És itt óvakodnunk kell attól, hogy azt mondjuk: a „Meglehet, esik" valójában azt jelenti: azt hiszem, esni fog. – Ez meg akkor miért ne jelenthetné megfordítva amazt? |
| Ne tekintsd a tétova állítást a tétovázás állításának. |
| XI |
| A „látni" szó két használata. |
| Az egyik: „Mit látsz ott?" – „Ezt látom" (egy leírás, egy rajz, egy másolat következik). A másik: „E két arc között hasonlóságot látok" – az, akivel ezt közlöm, láthatja ugyanolyan világosan az arcokat, mint én magam. |
| A fontos: a látás két ‘objektumának’ kategorikus különbsége. |
| Az egyik ember mindkét arcot pontosan le tudná rajzolni; a másik meg arra lenne képes, hogy észrevegye a rajzon azt a hasonlóságot, amelyet az első nem látott. |
| Szemügyre veszek egy arcot, s egyszer csak szemembe ötlik, hogy hasonlít egy másikhoz. Látom, hogy nem változott meg; és mégis másképpen látom. Ezt a tapasztalatot nevezem „egy aspektus észrevételéinek. |
| Okai a pszichológust érdeklik. |
| Bennünket a fogalom érdekel, és a fogalom helye a tapasztalat fogalmai között. |
| Elgondolhatnánk, hogy egy könyv – például egy tankönyv – több helyén az |
 |
| illusztráció áll. A hozzá tartozó szövegben minden alkalommal valami másról van szó: egyszer egy üvegkockáról, egyszer egy felborult nyitott ládáról, egyszer meg egy drótállványról, amelynek ilyen a formája, egyszer pedig három deszkáról, amely egy térbeli szöget alkot. A szöveg minden alkalommal értelmezi az ábrát. |
| De az is lehetséges, hogy az illusztrációt egyszer az egyik dolognak, egyszer meg a másiknak látjuk. Tehát értelmezzük, és úgy látjuk, ahogyan értelmezzük. |
| Ilyenkor szeretné azt válaszolni az ember: ha a közvetlen tapasztalatot, a látási élményt valamilyen értelmezés segítségével írjuk le, az indirekt leírás. „Az alakot ládának látom" azt jelenti: van egy meghatározott látási élményem, amely tapasztalatom szerint együtt jár azzal, hogy az alakot ládaként értelmezem, vagy egy ládát szemlélek. Ám ha ezt jelentené, akkor ezt tudnom kellene. Közvetítés nélkül is képesnek kellene lennem arra, hogy utaljak az élményre, s nem csak közvetve. (Ahogyan a pirosról sem feltétlenül mint a vér színéről kell beszélnem.) |
| A következő ábrát, amelyet Jastrow-tól vettem, megjegyzéseimben Ny-K-fejnek fogom hívni. Lehet nyúlfej-nek vagy kacsafejnek látni. |
 |
| Lehetséges lett volna, hogy a képet megmutatják nekem, és én soha nem látok rajta mást, csak nyulat. |
| Itt hasznos, ha bevezetjük a képtárgy fogalmát. Egy ‘képarc’ volna például az |
 |
| ábra. |
| Bizonyos tekintetben úgy viszonyulok hozzá, mint egy emberi archoz. Tanulmányozhatom a kifejezését, reagálhatok rá úgy, mint az emberi arc kifejezésére. Egy gyermek beszélhet a képemberhez vagy a képállathoz, bánhat vele úgy, ahogy a babákkal bánik. |
| Előfordulhatott tehát, hogy az Ny-K-fejet eleve egyszerűen képnyúlnak láttam. Azaz: ha megkérdeztek volna, hogy „Mi ez?", vagy „Mit látsz itt?", akkor azt válaszoltam volna: „Egy képnyulat." Ha tovább kérdeztek volna, hogy mi ez, akkor magyarázatképp mindenféle nyúl- képre, talán valódi nyulakra is mutattam volna, beszéltem volna ezeknek az állatoknak az életéről, vagy utánoztam volna őket. |
| A „Mit látsz itt?" kérdésre nem azt válaszoltam volna: „Most képnyúlnak látom." Egyszerűen az észleletet írtam volna le; ugyanúgy, mint ha ilyen szavakat mondtam volna: „Ott egy piros kört látok." – |
| Egy másik ember mégis mondhatta volna azt énrólam: „Az alakot kép-Ny-nek látja." |
| Ha azt mondtam volna, hogy „Most mint ....t látom", úgy ennek éppoly kevés értelme lett volna a számomra, mint ha a kést és a villát megpillantván azt mondottam volna: „Ezt most késnek és villának látom." Ezt a nyilatkozatot nem értené az ember. – Miként ezt sem: „Ez most számomra egy villa" vagy „Villa is lehet". |
| Az ember azt sem ‘tartja' evőeszköznek, amit az asztalon evőeszközként ismer fel; éppúgy nem, ahogyan evés közben rendszerint nem kísérletezik azzal, hogy a száját mozgassa, vagy nem igyekszik mozgatni. |
| Aki azt mondja: „Ez most számomra egy arc", azt meg lehet kérdezni: „Milyen átalakulásra célzol?" |
| Látok két képet; az egyiken az Ny-K-fej nyulakkal, a másikon kacsákkal van körülvéve. Nem veszem észre az azonosságot. Következik-e ebből, hogy a két esetben valami mást látok? – Alapot ad arra, hogy itt ezt a kifejezést használjuk. |
| „Egészen másképpen láttam, soha nem ismertem volna meg!" Nos, ez egy felkiáltás. És van igazolása is. |
| Soha nem gondoltam volna arra, hogy a két fejet így egymásra helyezzem, s így hasonlítsam össze őket. Mert másfajta összehasonlítást sugallnak. |
| A fej, így nézve, a fejjel, így nézve: a leghalványabb hasonlóságot sem mutatja – holott egybevágók. |
| Mutatnak nekem egy képnyulat, és megkérdeznek, hogy mi ez; azt mondom: „Ez egy Ny." Nem pedig azt: „Ez most egy Ny." Közlöm, amit észlelek. – Megmutatják nekem az Ny-K-fejet, és megkérdeznek, mi ez; ekkor mondhatom: „Ez egy Ny-K-fej." De reagálhatok egészen másképpen is a kérdésre. – A válasz, hogy ez az Ny-K- fej, megint csak az észlelet közlése; a „Most ez egy nyúl" válasz viszont nem az. Ha azt mondtam volna, hogy „Ez egy nyúl", akkor elsikkadt volna számomra a kétértelműség, és az észleletről számoltam volna be. |
| Az aspektusváltás. „De hát mégiscsak azt mondanád, hogy a kép most mindenestől megváltozott!" |
| De mi más: a benyomásom? az állásfoglalásom? – Mondhatom ezt? A változást mint észleletet írom le, egészen úgy, mintha a tárgy a szemem előtt változott volna meg. |
| „Most csakugyan ezt látom" – mondhatnám (például egy másik képre utalva). Ez a formája egy új észlelet bejelentésének. |
| Az aspektusváltás kifejezése egy új észlelet kifejezése, egyszerre a változatlan észlelet kifejezésével. |
| Egyszer csak látom egy képrejtvény megfejtését. Ahol korábban ágak voltak, ott most egy emberi alak van. A vizuális benyomásom megváltozott, és most íme felismerem, hogy nemcsak színe és formája volt, hanem egy egészen meghatározott ‘organizációja’ is. – Megváltozott a vizuális benyomásom; – milyen volt korábban; milyen most? – Ha úgy ábrázolom, hogy pontosan lemásolom – s nem jó ábrázolás-e ez? -, akkor nem mutatkozik változás. |
| Csak azt ne mondd: „De azért a vizuális benyomásom nem a rajz*, hanem ez – amit senkinek sem tudok megmutatni." – Persze hogy nem a rajz, de nem is valami más, ami ugyanebbe a kategóriába tartozik, és amit magamban hordozok. |
| A ‘belső kép’ fogalma félrevezető, mivel ennek a fogalomnak a mintája a ‘külső kép’; és a fogalmat jelölő szavak használata mégsem hasonlít jobban egymáshoz, mint a „számjegy"-é és a „szám"-é. (Igen, aki a számot az ‘ideális számjegy’-nek akarná nevezni, ezzel hasonló zavart kavarhatna.) |
| Aki a látási benyomást úgy állítja össze, mint színekből és formákból álló ‘organizációt’, az a vizuális benyomásból mint belső tárgyból indul ki. Ettől ez a tárgy természetesen kimérává válik; furcsán ingó képződménnyé. Mert, íme, megszakadt a képpel a hasonlóság. |
| Ha tudom, hogy a kockasémának különböző aspektusai vannak, akkor – hogy megtudjam, mit lát a másik – a másolaton kívül még rávehetem, hogy készítse el, vagy mutassa meg a látott dolog modelljét is; még akkor is, ha ő egyáltalában nem tudja, hogy mi célból követelek két magyarázatot. |
| Az aspektusváltáskor azonban eltolódik a dolog. Az lesz az élmény egyedül lehetséges kifejezése, ami korábban a másolat alapján talán haszontalan meghatározásnak látszott, vagy az is volt. |
| És ez önmagában véget vet annak, hogy az ‘organizációt’ a színhez és a formához hasonlítsuk a vizuális benyomásban. |
| Amikor az Ny-K-fejet Ny-nek láttam, akkor ezeket a formákat és színeket láttam (pontosan visszaadom őket) – és ezen kívül még valami ilyet: s eközben egy csomó különböző nyúlképre mutatok. – Ez mutatja a fogalmak különbözőségét. |
| A ‘...nek látni’ nem tartozik az észlelethez. És ezért van, hogy hol olyan, mint a látás, hol meg nem olyan, mint a látás. |
| Ránézek egy állatra; megkérdeznek: „Mit látsz?" Azt válaszolom: „Egy nyulat." – Látok egy tájat; hirtelen elfut egy nyúl. Felkiáltok: „Egy nyúl!" |
| Mindkettő, a tudósítás és a felkiáltás is, az érzékelésnek és a látási élménynek a kifejezése. De a felkiáltás más értelemben az, mint a tudósítás. A felkiáltás kitör belőlünk. – Hasonlóan viszonyul az élményhez, mint az üvöltés a fájdalomhoz. |
| De mivel a felkiáltás egy észlelet leírása, ezért egy gondolat kifejezésének is lehet nevezni. – Aki ránéz a tárgyra, annak nem kell rá gondolnia; akinek azonban olyan vizuális élménye van, amelyet a felkiáltás fejez ki, az gondol is arra, amit lát. |
| És ezért jelenik meg az aspektus felvillanása félig látásélményként, félig meg gondolkodásként. |
| Valaki hirtelen maga előtt lát egy jelenséget, amelyet nem ismer fel (lehet ez egy számára jól ismert tárgy, de szokatlan helyzetben vagy megvilágításban); az, hogy nem ismeri fel, talán csak egy percig tart. Helyes-e, ha azt mondjuk: neki más látási élménye van, mint annak, aki a tárgyat azonnal felismerte? |
| Tán nem lenne képes valaki az előtte megjelenő, számára ismeretlen formát éppoly pontosan leírni, mint én, akinek a forma ismerős? És nem ez vajon a válasz? – Persze, általában nem így lesz. Még a leírása is egészen másképpen fog hangzani. (Én például azt fogom mondani: „Az állatnak hosszú füle volt"– ő meg: „Itt két hosszú nyúlvány volt", és lerajzolja őket.) |
| Találkozom valakivel, akit évekig nem láttam; világosan látom, de nem ismerem fel. Hirtelen megismerem, megváltozott arcában meglátom a korábbi arcát. Azt hiszem, most – ha festeni tudnék – másmilyen portrét készítenék róla. |
| Ha mármost azután ismerem fel ismerősömet a tömegben, hogy esetleg már hosszabb ideje néztem felé – akkor ez különleges látás? látás és gondolkodás? vagy a kettő összeolvadása – ahogy már-már mondani szeretném? |
| A kérdés ez: miért akarjuk ezt mondani? Most ugyanaz a kifejezés, amely a látottakról is tudósít, a felismerés felkiáltása. |
| Mi a kritériuma a vizuális élménynek? – Mi lehet a kritérium? |
| Annak az ábrázolása, ‘amit látunk’. |
| A látottak ábrázolásának, továbbá a másolatnak a fogalma jócskán tágítható, és vele együtt a látott dolog fogalma is. A kettő bensőleg összefügg egymással. (És ez nem jelenti azt, hogy hasonlók.) |
| Hogyan vesszük észre, hogy az emberek térben látnak? – Megkérdezek valakit, hogy milyen fekvése van annak a vidéknek (ott), amelyen végigtekint. „Ilyen?" (megmutatom a kezemmel) – „Igen." – „Honnan tudod?" |
| – „Nincs köd, egészen tisztán látom." – Nem a feltevést indokoljuk. Számunkra egyedül az a természetes, hogy a látott dolgot térbelileg ábrázoljuk; a síkbeli ábrázoláshoz viszont – történjék az rajzzal vagy szavakkal – különleges gyakorlás és oktatás szükséges. (A gyermekrajzok különössége.) |
| Vajon az, aki a mosolyt nem ismeri fel, nem mosolynak érti, másképp látja-e, mint az, aki érti? – Például másképpen utánozza. |
| Ha fordítva tartasz egy arcról készült rajzot, nem tudod felismerni az arc kifejezését. Annyit talán látni fogsz, hogy mosolyog, de nem látod pontosan, hogyan mosolyog. Nem tudod a mosolyt utánozni, sem a jellegét pontosabban leírni. |
| És mégis lehet, hogy a fordított kép a lehető legpontosabban ábrázolja egy ember arcát. |
Az a)  ábra a b)  ábra megfordítása. |
Mint ahogyan a  c) alak a  d) alaké. |
| Ám c-ről és d-ről alkotott benyomásom között másmilyen különbség van – szeretném mondani -, mint az a-ról és fejről alkotott benyomás között. Például d szabályosabban néz ki, mint c. (Vesd össze Lewis Carroll egyik megjegyzésével.) A d-t könnyű lemásolni, a c-t pedig nehéz. |
| Képzeld el az Ny-K-fejet kusza vonások közé rejtve. Egyszer csak észreveszem a képen, mégpedig egyszerűen mint nyúlfejet. Később egyszer megint ránézek ugyanarra a képre, és észreveszem ugyanazt a vonást, de mint kacsát veszem észre, és ekkor még nem kell tudnom, hogy amit észrevettem, az mind a kétszer ugyanaz a vonás volt. Ha később látom, amint az aspektus változik – mondhatom-e, hogy eközben az Ny és a K aspektust egészen másképpen látom, mint amikor a vonások zűrzavarában külön ismertem fel őket? Nem. |
| Ám a váltás meglepődést vált ki, a felismerés pedig nem. |
| Aki az (l)-es ábrában egy másik (2)-es ábrát keres, és azután megtalálja, az ezzel (l)-et új módon látja. Nemcsak újfajta leírást tud róla adni, hanem az észrevevése új látásélmény is volt. |
| De ettől még nem fogja feltétlenül azt is mondani: „Az (l)-es alak most egészen másképp néz ki; nem is hasonlít a korábbihoz, holott egybevágó vele!" |
| Egymással rokon jelenségek és lehetséges fogalmak tömkelege van itt jelen. |
| Az alak másolata tehát tökéletlen leírása a vizuális élményemnek? Nem. – De a körülményeken múlik, hogy szükségesek-e egyáltalán közelebbi meghatározások, és hogy milyenek szükségesek. – A másolat lehet tökéletlen leírás; ha marad még kérdés. |
| Természetesen mondhatjuk: vannak bizonyos dolgok, amelyek egyszerre esnek a ‘képnyúl’ és a ‘képkacsa’ fogalma alá. S ilyen dolog: egy kép, egy rajz. – A benyomás azonban nem egyszerre a képkacsáról és a kép- nyúlról alkotott benyomás. |
| „Amit tulajdonképpen látok, az mégsem lehet más, mint ami bennem az objektum hatására létrejön." – Akkor ami bennem létrejön, az egyfajta leképezés, valami, amit akár az ember újra megnézhetne, ami előtte lehetne; már-már valamiféle materializáció. |
| És ez a materializáció valami térbeli, csakis térfogalmakkal leírható. Például tud mosolyogni (ha egy arc), de a barátságosság fogalma nem tartozik az ábrázolásához, hanem idegen tőle (még ha szolgálhat is az ábrázolásra). |
| Ha megkérdezel, hogy mit láttam, akkor talán tudok egy vázlatot csinálni, amely bemutatja; arra viszont a legtöbb esetben egyáltalán nem fogok emlékezni, hogyan vándorolt a pillantásom. |
| A ‘látni’ fogalma zavaros benyomást kelt. Mit tegyünk, ilyen. – Belemerülök a tájba; végigsiklik rajta a pillantásom, mindenféle tiszta és homályos mozgást látok; ez világosan rögzül bennem, az meg csak egészen elmosódottan. Mennyire foszlányokra szaggatottnak tűnhet is a szemünkben mindaz, amit látunk! És nézd csak meg, mit jelent „a látott dolog leírása"! – De éppen ez az, amit a látottak leírásának nevezünk. Az ilyen leírásnak nincsen egyetlen tulajdonképpeni, szabályszerű esete – a továbbiak pedig éppenséggel még homályosak, akár magyarázatra várnak még, akár egyszerűen mint szemetet a sarokba kell őket söpörnünk. |
| Itt az a hatalmas veszély leselkedik ránk, hogy finom különbségeket akarunk tenni. – Hasonló ahhoz, mint amikor a fizikai test fogalmát a ‘valóban látottak’-ból akarjuk magyarázni. – Inkább a mindennapi nyelvjátékot kell elfogadnunk, és a helytelen ábrázolást a „helytelen" címkével jelölnünk. A primitív nyelvjátékot, amelyet a gyermeknek tanítanak, nem kell igazolni; az igazolási kísérleteket pedig vissza kell utasítani. |
| Vedd csak példának a háromszög aspektusait. A |
 |
| háromszöget lehet háromszögű lyuknak, testnek, geometriai rajznak látni; lehet úgy látni, mint ami az alapvonalán áll, vagy a csúcsánál fogva fel van függesztve; lehet látni hegynek, éknek, nyílnak vagy mutatónak; felborult testnek, amelynek (például) a rövidebb befogón kellene állnia, fél paralelogrammának és mindenféle más dolognak. |
| „Közben pedig gondolhatsz egyszer erre, másszor meg arra, egyszer láthatod mint ezt, másszor meg mint azt, és akkor egyszer így fogod látni, másszor meg amúgy." Hogyan hát? Hiszen nincsen további meghatározás. |
| De hogyan lehetséges, hogy az ember egy dolgot egy értelmezésnek megfelelően lát? – A kérdés az esetet furcsa ténynek állítja be; mintha itt olyasvalamit kényszerítettek volna bele egy formába, ami valójában nem illik bele. Ám itt semmilyen erőltetés, illetve kényszerítés nem történt. |
| Ha úgy látszik, hogy egy ilyen formának nincs helye a többi között, akkor keresd más dimenzióban. Ha itt nincs helye, akkor van egy másik dimenzióban. |
| (Ebben az értelemben nincs a valós számsorban sem helye az imaginárius számoknak. S ez pedig azt jelenti: az imaginárius számfogalom alkalmazása kevésbé hasonlít a valós számokéhoz, mint ahogyan ez akkor látszik, ha a számításokat nézzük. Le kell ereszkednünk az alkalmazás szintjére, és akkor a fogalom más helyet taIál, olyannyira mást, hogy nekünk, mondhatni, sejtelmünk sem volt róla.) |
| Milyen volna ez a magyarázat: „Képes vagyok valamit akként látni, mint aminek a képe lehet"? |
| De hát ez azt jelenti: az aspektusváltáskor az aspektusok azok, amelyekkel az alak adott körülmények között egy képen állandóan rendelkezhetne. |
| Hiszen egy festményen egy háromszög valóban állhat, egy másikon függhet, egy harmadikon pedig ábrázolhat valamit, ami felborult. – Mégpedig úgy, hogy én, a szemlélő nem azt mondom, hogy „Ez lehet valami olyan is, ami felborult", hanem: „A pohár felborult, és darabokban hever." így reagálunk a képre. |
| Meg tudnám vajon mondani, hogy egy képnek milyennek kell lennie, hogy így hasson? Nem. Vannak például olyan festési eljárások, amelyek velem ilyen közvetlen módon semmit nem közölnek, másokkal viszont igen. Azt hiszem, a szokásnak és a nevelésnek is része van a dologban. |
| Mit jelent hát, hogy a képen a golyót ‘lebegni látom’? |
| Már abban benne rejlik, hogy ez a leírás számomra teljesen kézenfekvő, magától értetődő? Nem; a leírás különböző okokból lehetne ilyen. Például lehetne egyszerűen a hagyományos. |
| De mi a kifejezés arra, hogy a képet például nemcsak így értem (tudom, hogy ezt kell ábrázolnia), hanem így látom? – Ilyen kifejezés az, hogy „A golyó lebegni látszik", „Látjuk, hogy lebeg", vagy az is, különös hangsúllyal: „Lebeg!" |
| Ez tehát annak a kifejezése, hogy valamit valaminek tartunk. De nem mint ilyen használva. |
| Itt nem tesszük fel magunknak a kérdést, hogy mik az okok, és hogy különleges esetben mi hívja elő ezt a benyomást. |
| És ez tényleg különös benyomás? – „Már csak valami mást látok, ha azt látom, hogy a golyó lebeg, mint ha azt látom, hogy egyszerűen ott hever!" – Ez tulajdonképpen azt jelenti: a kifejezés jogos! (Mert hiszen, szó szerint véve, csupán ismétlés.) |
| (De azért nekem nem is egy valóban lebegő golyóról van benyomásom. A ‘térbeli látás’-nak vannak válfajai. Egy fotó térbelisége és annak a térbelisége, amit a sztereoszkópon keresztül látunk.) |
| „És ez valóban más benyomás?" – Hogy ezt a kérdést megválaszoljam, szeretném megkérdezni magamtól, vajon itt valóban valami más létezik-e bennem. De hogyan győződhetem meg erről? – Másképpen írom le, amit látok. |
| Bizonyos rajzokat mindig síkbeli alakoknak látunk, másokat olykor, esetleg mindig is térben. |
| Ekkor szeretnénk azt mondani: a térbelileg látott rajzok vizuális benyomása térbeli; a kockasémáé például egy kocka. (Mert a benyomás leírása egy kockának a leírása.) |
| És ekkor figyelemre méltó, hogy egyes rajzok esetében a benyomásunk valami lapos, mások esetében pedig valami térbeli. Az ember megkérdezi magától: „Hová vezet ez?" |
| Ha egy vágtató paripa képét látom – csupán tudom, hogy erről a mozgásfajtáról van szó? Tán babona, hogy vágtatni látom a képen? – És így tesz vajon látási benyomásom is? |
| Mit közöl velem valaki, aki azt mondja: „Most ....nak látom"? Milyen következményei vannak ennek a közlésnek? Mit kezdhetek vele? |
| Az emberek gyakorta asszociálnak színeket hangokkal. Lehetséges volna, hogy némelyek számára egy hang, ha egymás után gyakran mondja ki, megváltoztatja a színét. Például az a neki ‘most kék – most piros’. |
| Előfordulhatna, hogy a „Most ...nak látom" megnyilatkozás nem jelent többet a számunkra, mint az, hogy „számomra az a most piros". |
| (Pszichológiai megfigyelésekkel összefonódva ez a változás is fontossá válhat számunkra.) |
| Erről jut eszembe, hogy esztétikai tárgyú beszélgetésekben ilyen szavakat használunk: „így kell látnod, ennek szánták", „Ha így nézed, akkor látod, hogy hol a hiba"; „Ezeket az ütemeket bevezetésként kell hallanod"; „Erre a hangnemre oda kell fülelned"; „így kell ütemezned (és ez vonatkozhat mind a zenehallgatásra, mind a játékra). |
| Ábrázoljon az |
 |
| ábra egy előreugró lépcsőt, amelyet valamiféle térbeli folyamat demonstrációjához használnak. Ezt mondjuk azzal érjük el, hogy az a egyenest keresztülhúzzuk mindkét felület középpontján. – Ha most valaki az alakot csak néhány pillanatra látná térben, és ekkor is hol konkáv, hol pedig konvex lépcsőnek, akkor emiatt nehezen tudná demonstrációnkat követni. És ha számára a síkbeli és a térbeli aspektus váltakozik, akkor ez itt ugyanaz, mintha a demonstráció során teljesen különböző tárgyakat mutatnék neki. |
| Mit jelent, ha egy ábrázoló geometriai rajzot szemlélve azt mondom: „Tudom, hogy ez a vonal itt ismét feltűnik, de nem vagyok képes így látni? Egyszerűen azt jelenti ez, hogy nincs meg a jártasságom, amely ahhoz kell, hogy a rajzon műveleteket végezzek, hogy nem ‘ismerem ki’ magam olyan jól rajta? – Nos, ez a jártasság kétségtelenül egyike kritériumainknak. Arról, hogy a rajzot térbelileg látjuk, az győz meg bennünket, hogy bizonyos módon „kiismerjük magunkat" rajta. Például bizonyos gesztusok győznek meg, amelyek a térbeli viszonyokra utalnak: a viselkedés finom árnyalatai. |
| Látom, a képen a nyíl keresztüldöfi az állatot. A nyakánál találta el és a tarkójánál mered ki. A kép sziluett. – Látod vajon a nyilat – tán csak tudod, hogy ez a két darab egy nyíl részeit kell hogy ábrázolja? |
| (Vesd össze Köhler ábrájával, az egymást átfedő hatszögekkel.) |
| „Ez mégsem látás!" – „Ez mégiscsak látás!" – Mindkettőnek fogalmilag igazolhatónak kell lennie. |
| Ez mégiscsak látás! Mennyiben látás? |
| „A jelenség először csodálkozást kelt az emberben, de kétségkívül találunk rá fiziológiai magyarázatot." – |
| A mi problémánk nem kauzális, hanem fogalmi probléma. |
| Ha a keresztüldöfött állat képét vagy az egymást átfedő hatszögeket csak egy pillanatra mutatnák meg, és ezután le kellene írnom, úgy ez volna a leírás; ha le kellene rajzolnom, akkor biztosan igen hibás másolatot készítenék, de azért a másolaton valamiféle állat lenne nyíllal keresztüldöfve, vagy két hatszög, amely átfedi egymást. Azaz: bizonyos hibákat nem követnék el. |
| Ezen a képen először az ötlik a szemembe, hogy ez két hatszög. |
| Most megnézem őket, és megkérdezem magamtól: „Valóban hatszögnek látom őket?" – éspedig egész idő alatt, amíg a szemem előtt vannak? (Feltéve, hogy az aspektusuk közben nem változott.) – És szeretném azt válaszolni: „Nem egész idő alatt gondolok úgy rájuk, mint hatszögekre." |
| Valaki azt mondja nekem: „Én rögtön két hatszögnek láttam. Igen, ez volt minden, amit láttam." De hogyan értem ezt meg? Úgy gondolom, ő a „Mit látsz?" kérdésre rögvest ezzel a leírással válaszolt volna, s ezt nem is tekintette volna úgy, mint több lehetséges leírás egyikét. Ebben a tekintetben ez a leírás egyenértékű az „Egy arc" válasszal, amikor az |
|
| ábrát mutattam volna neki. |
| A legjobb leírás, amit arról tudok nyújtani, amit egy pillanatra mutattak nekem, ez .... |
| „Az volt a benyomásom, hogy egy ágaskodó állat." Egy egészen meghatározott leírás bukott ki tehát belőlem. – A látás volt ez, vagy valamilyen gondolat? |
| Ne kísérletezz azzal, hogy az élményt analizálod magadban! |
| Hiszen az is lehetséges lett volna, hogy a képet először mint valami mást láttam, és azután mondottam magamnak: „Óh, két hatszög!" Tehát az aspektus változott volna meg. És ez most azt bizonyítja, hogy tényleg mint valami meghatározottat láttam? |
| „Valódi látási élmény ez?" A kérdés: mennyiben az? |
| Nehéz itt észrevenni, hogy fogalmi meghatározásokról van szó. |
| Egy fogalom tör fel. (Ezt nem szabad elfelejtened.) |
| Végtére is mikor nevezném puszta tudásnak, s nem látásnak? – Mondjuk, ha valaki a képet műszaki rajzként kezelné, úgy olvasná, mint valami kékmásolatot. (A viselkedés finom árnyalatai. – Miért fontosak? Fontos következményei vannak.) |
| „Nekem ez egy állat, nyíllal keresztüldöfve." így kezelem; ilyen a beállítódásom hozzá. Ez az egyik jelentése annak, hogy ‘látás’-nak nevezzük. |
| De mondhatom-e ugyanebben az értelemben: „Ez számomra – két hatszög"? Ugyanabban az értelemben nem, csak hasonlóban. |
| Arra a szerepre kell gondolnod, amelyet a festmény jellegű rajzok játszanak életünkben (szemben a műszaki rajzokkal). És itt koránt sincs egyformaság. |
| Vesd össze ezt ezzel: az ember olykor mondásokat rak ki magának a falra. Viszont nem aggat ki mechanikai tantételeket. (Viszonyunk ehhez a két dologhoz.) |
| Attól, aki a rajzot ilyen állatnak látja, egypár más dolgot fogok várni, mint attól, aki csak tudja, hogy a rajz mit akar ábrázolni. |
| Talán jobb lett volna ez a kifejezés: a fényképet, a képet a falon úgy tekintjük, mint magát a tárgyat (embert, tájat stb.), amelyet ábrázol. |
| Ez nincs szükségképpen így. Könnyen el tudnánk képzelni embereket, akik az ilyen képekhez nem így viszonyulnának. Olyan embereket például, akiket a fotók taszítanának, mert a színtelen arcot, sőt esetleg a kicsinyített arcot is embertelennek találnák. |
| Ha mármost azt mondom: „Egy portrét embernek tekintünk" – mikor és mennyi ideig tesszük ezt? Mindig, amikor egyáltalában látjuk (és amikor nem látjuk, mondjuk, valami másnak)? |
| Válaszolhatnék igenlően, és ezzel a valaminek-tekintés fogalmát határoznám meg. – A kérdés az, hogy vajon egy másik, rokon fogalom is fontossá válik-e a számunkra, az így-látásé (nevezetesen), amely csak akkor megy végbe, amikor a képpel mint (ábrázolt) tárggyal foglalkozom. |
| Úgy mondhatnám: egy kép nem mindig él a számomra, amikor látom. |
| „A képe rám mosolyog a falról." Ennek nem kell mindig így lennie, amikor a pillantásom éppen a képre esik. |
| Az Ny-K-fej. Az ember megkérdezi magától: hogyan lehetséges, hogy a szem, ez a pont, valamilyen irányba néz? „Figyeld csak, hogy nézi!" (És eközben az ember maga is ‘odanéz’.) De az ember ezt nem megszakítás nélkül teszi, miközben a képet szemléli. És mi is ez a „Figyeld csak, hogy nézi!" – tán egy érzet kifejezése? |
| (Mindezekkel a példákkal nem valamiféle teljességre törekszem. Nem célom a pszichológiai fogalmak osztályozása. A példáknak csupán arra kell képessé tenniök az olvasót, hogy fogalmi tisztázatlanságok esetén segíteni tudjon magán.) |
| Az „Ezt most ...nak látom" a „Megkísérlem, hogy ...nak lássam"-mal vagy a „Nem tudom ...nak látni"-val érintkezik. Arra viszont nem tudok kísérletet tenni, hogy egy oroszlán konvencionális képét oroszlánnak lássam, mint ahogy arra sem, hogy egy F-et F-nek lássak. (Viszont láthatom például akasztófának.) |
| Ne azt kérdezd magadtól: „Hogyan van ez velem?’– hanem: „Mit tudok a másikról?" |
| Hogyan is játsszuk ezt a játékot: „Ez is lehetne?" (Az, ami az alak még lehetne – vagyis aminek nézhetjük -: nem egyszerűen egy másik alak. Aki azt mondja, hogy „Én |
a - et  nak látom", az még szerfelett sok mindent érthet ezen.) |
| Gyerekek szokták ezt játszani. Azt mondják például egy ládáról, hogy ez most egy ház; és ettől fogva teljesen úgy értelmezik, mintha ház volna. Kitalálással szövik át. |
| És vajon most a gyermek a ládát háznak látja? |
| „Teljesen elfeledkezik arról, hogy láda; az ő számára ténylegesen ház." (Ennek vannak bizonyos jelei.) Akkor vajon nem volna az is helyes, ha azt mondanánk: háznak látja? |
| Aki pedig így tudna játszani, s bizonyos helyzetben különös kifejezéssel felkiáltana: „Most ház!" – az az aspektus felvillanásának adna hangot. |
| Ha valakit az Ny-K-képről hallanék beszélni, és most bizonyos módon ennek a nyúlpofának a különös kifejezéséről szólni – akkor mondanám, hogy most az illető a képet nyúlnak látja. |
| Ám a hang és a mozdulat kifejezése ugyanaz, úgy, mintha a tárgy változott volna meg, és most végre ezzé vagy azzá vált volna. |
| Újra meg újra eljátszatok magamnak egy témát, minden alkalommal lassúbb tempóban. Végül azt mondom: „Most helyes" vagy „Csak most induló", „Csak most tánc". |
| – Ebben a hangsúlyban fejeződik ki az aspektus felvillanása is. |
| ‘A viselkedés finom árnyalatai.’– Ha az, hogy a témát értem, abban nyilvánul meg, hogy a helyes kifejezéssel fütyülöm, akkor ez példa e finom árnyalatokra. |
| A háromszög aspektusai: olyan ez, mintha egy képzet összekapcsolódnék egy arckifejezéssel, és a kapcsolat köztük egy ideig megmaradna. |
| Ebben viszont ezek az aspektusok különböznek a lépcső konkáv és konvex aspektusától (például). És különbözni fognak ennek az ábrának |
 |
| (amelyet „kettős kereszt"-nek fogok nevezni) a „fehér kereszt fekete alapon", illetve a „fekete kereszt fehér alapon" aspektusaitól is. |
| Jusson eszedbe, hogy az egymással váltakozó aspektusok leírása minden esetben másmilyen. |
| (Nagy a kísértés, hogy azt mondjuk: „Ezt így látom", s közben az „ez’’-nél és az „így"-nél ugyanarra mutatunk.) Iktasd ki mindig a privát objektumot úgy, hogy feltételezed: az objektum szüntelenül változik; csak te nem veszed észre, mert folyton megcsal az emlékezeted. |
| A kettős keresztnek két aspektusát (ezeket A aspektusoknak fogom nevezni) egyszerűen úgy lehetne például közölni, hogy a szemlélő váltakozva egy szabadon álló fehér, illetve egy szabadon álló fekete keresztre mutat. |
| Nos, az ember azt képzelhetné, hogy ez volna a gyermek primitív reakciója, még mielőtt beszélni tudna. |
| (Az A aspektusok közlésekor tehát a kettőskereszt- alak egy részére mutatnak. – Az Ny- és a K-aspektust nem lehetne ezzel analóg módon leírni.) |
| Csak az ‘látja az Ny és a K aspektusokat’, aki mindkét állat képével rendelkezik. Az A aspektusok esetében nincs olyan feltétel, amely ezzel analóg volna. |
| Tarthatja valaki az Ny-K-fejet egyszerűen egy nyúl képének, a kettős keresztet egy fekete kereszt képének, ám a puszta háromszög alakot nem tarthatja egy felborult tárgy képének. Ahhoz, hogy lássuk a háromszögnek ezt az aspektusát, képzelőerőre van szükség. |
| Az A aspektusok nem lényegüket tekintve térbeli aspektusok; a fekete kereszt fehér alapon nem lényegét tekintve olyasmi, aminek fehér felület szolgál hátteréül. Meg lehetne valakinek tanítani a más színű alapon lévő fekete kereszt fogalmát úgy is, hogy soha nem mutatnánk neki mást, csak papírívekre festett kereszteket. A ‘háttér’ itt egyszerűen a kereszt alak környezete. |
| Az A aspektusokkal nem ugyanúgy függ össze egy lehetséges érzéki csalódás, mint a kockarajz vagy a lépcső térbeli aspektusaival. |
| A kockasémát láthatom doboznak; – de arra is képes vagyok-e, hogy egyszer papír-, egyszer meg bádogdoboznak lássam? – Mit mondhatnék arra, ha valaki arról biztosítana, hogy ő képes rá? – Itt fogalmi határvonalat húzhatok. |
| De gondolj az ‘érzékelt’ szóra, miközben szemügyre veszünk egy képet. („Az ember érzi ennek az anyagnak a puhaságát.") (Az álombéli tudás. „És én tudtam, hogy a szobában a .... volt.") |
| Hogyan tanítunk meg egy gyermeket (mondjuk a számolásnál) arra, hogy „Most fogd össze ezeket a pontokat!" vagy „Most ezek összetartoznak!" Nyilvánvaló, hogy az „összefogni" és az „összetartozni" szavaknak eredetileg más jelentése volt a számára, mint a „valamit így vagy így látni’-nak. – És ez a megjegyzés fogalmakról, s nem tanítási módszerekről szól. |
| Az aspektusok egyik fajtáját „organizációs aspektusoknak"-nak lehetne nevezni. Ha megváltozik az aspektus, akkor a képnek olyan részei válnak összetartozóvá, amelyek korábban nem voltak azok. |
| Láthatom most úgy, hogy a háromszögben ez a csúcs és ez az alapvonal, majd meg úgy, hogy ez a csúcs és ez az alapvonal. – Világos, hogy a tanulónak, aki a csúcs, az alapvonal stb. fogalmakkal épphogy megismerkedett, az „Ezt most csúcsnak látom" szavak még semmit sem fognak mondani. – De ezt nem tapasztalati állításnak szántam. |
| Csak arról mondanánk, hogy most így látja, aki könnyedén képes az alakot némely módon alkalmazni. |
| Ennek az élménynek a szubsztrátuma egy technika uralása. |
| De milyen különös, hogy ez legyen annak logikai feltétele, hogy valaki ezt és ezt megéli! De azt ugye nem mondod, hogy csak annak ‘van fogfájása’, aki ezt és ezt képes megtenni. – Amiből az következik, hogy itt nem lehet ugyanazzal az élményfogalommal dolgunk. Ez egy másik fogalom, még ha vele rokon is. |
| Csak olyasvalakiről, aki erre és erre képes, aki ezt és ezt megtanulta, aki ura a dolognak, van értelme mondani, hogy ezt megélte. |
| És ha ez hülyén hangzik, akkor meg kell fontolnod, hogy a látásfogalma itt módosul. (Gyakran van szükség hasonló megfontolásra, hogy a matematikában ne érezzünk szédülést.) |
| Beszélünk, megnyilatkozunk, és csak később alkotunk képet a megnyilvánulások életéről. |
| Végtére is hogyan láthattam, hogy ez a testtartás félénk, mielőtt tudtam volna, hogy testtartás, nem pedig ennek a lénynek az anatómiája? |
| De vajon nemcsak annyit jelent ez, hogy ezt a fogalmat – amely épphogy nem csupán valami vizuálisra vonatkozik – ezután nem használhatom a látottak leírására? – Nem lehetne mégis tisztán vizuális fogalmam a tétova testtartásról, a félénk arcról? |
| Egy ilyen fogalmat azután össze kellene hasonlítani a ‘dúr’ és a ‘moll’ fogalmakkal, amelyeknek persze van érzésértékük, de szintén kizárólag az észlelt struktúra leírására használhatók. |
| A „szomorú" jelző, például a néhány vonással felvázolt arcra alkalmazva, a vonások ovális formába rendeződését jellemzi. Ha emberre alkalmazzuk, akkor más (ámbátor rokon) jelentése van. (Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szomorú arckifejezés a szomorúság érzéséhez hasonlód |
| Fontold meg ezt is: vöröset és zöldet csak láthatok, de nem hallhatok – a szomorúságot viszont éppúgy láthatom, ahogy hallhatom is. |
| Gondolj csak arra a kifejezésre, hogy „Panaszos dallamot hallottam"! És a kérdés most ez: „Hallja a panaszt?" |
| És ha azt válaszolom: „Nem, nem hallja; csak érzékeli" – mit értünk el ezzel? Hiszen ehhez az ‘érzet’-hez még csak érzékszervet sem lehet megadni. |
| Van, aki szeretne netán így válaszolni: „Természetesen hallom!" – Másvalaki pedig így: „Tulajdonképpen nem hallom." |
| De meg lehet állapítani fogalmi különbségeket. |
| Mi másképpen reagálunk a látási benyomásra, mint az, aki nem ismeri fel, hogy reakciója (a szó teljes értelmében) félénk. – Azt viszont nem akarom mondani, hogy ezt a reakciót az izmainkban és az ízületeinkben érezzük, és ez az ‘érzet’. – Nem, itt módosult érzetfogalommal van dolgunk. |
| Lehetne azt mondani valakiről, hogy vak egy arckifejezésre. De emiatt hiányos volna a látásérzéke? |
| Ez azonban természetesen nem egyszerűen fiziológiai kérdés. A fiziológiai itt a logikai szimbóluma. |
| Mit észlel az, aki egy dallam komolyságát érzékeli? – Semmi olyat, amit a hallottak visszaadásával lehetne közölni. |
| Egy tetszőleges írásjelről – erről például – el tudom képzelni, hogy szigorú korrektséggel leírt betű valamilyen idegen ábécében. De képzelhetem azt is, hogy hibásan írott betű; éspedig ilyen vagy olyan módon hibás: például hanyagul dülöngél, vagy jellegzetesen gyermeteg módon ügyetlen, vagy bürokratikusan cikornyás. Különbözőképpen térhet el a korrekten írottól. – És mindig aszerint tudom különböző aspektusokban látni, amit köré költöttem. És itt szoros rokonság áll fenn ‘egy szó jelentésének megélésé’-vel. |
| Azt szeretném mondani, hogy az, ami itt felvillan, csak addig marad meg, amíg a vizsgált tárggyal egy bizonyos módon foglalkozunk. („Figyeld csak, hogy nézi.") – ‘Azt szeretném mondani’ – és így is van? – Kérdezd meg magadtól: „Mennyi ideig tűnik fel valami nekem?" – Mennyi ideig új a számomra? |
| Az aspektusnak jellegzetes arculata van, amely azután eltűnik. Jóformán olyan ez, mintha egy arc volna itt, amelyet először utánzók, majd pedig elfogadok, anélkül, hogy utánoznám. – S nem elég ez valójában a magyarázathoz? – De nem túl sok-e vajon? |
| „Pár percre észrevettem a hasonlóságot közötte és az apja között, azután már nem." Ezt akkor lehetne mondani, ha az arca megváltoznék, és csak rövid időre látszanék az apjáéhoz hasonlónak. De azt is jelentheti: pár perc múlva már nem tűnt fel a hasonlóságuk. |
| „Miután feltűnt neked a hasonlóság – mennyi ideig voltál a tudatában?" Hogyan lehetne ezt a kérdést megválaszolni? – „Nemsokára nem gondoltam már rá többet" vagy „Időről időre újra meg újra feltűnt nekem" vagy „Néhányszor átfutott a fejemen: istenem, mennyire hasonlítanak!" vagy „Egy percig kétségkívül csodáltam a hasonlóságot". – Nagyjából ilyenek a válaszok. |
| Szeretném a következő kérdést feltenni: „Amikor nézek egy tárgyat (például ezt a szekrényt), mindig tudatában vagyok a térbeliségének, a mélységének? Érzem őket, mondhatni, egész idő alatt? – Ám tedd fel a kérdést harmadik személyben. – Mikor mondanád, hogy ő mindig tudatában van? mikor az ellenkezőjét? – Persze, meg lehetne őt kérdezni – de hogyan tanult meg erre a kérdésre válaszolni? – Tudja, mit jelent „egy érzést szakadatlanul érezni". De ez itt őt csak össze fogja zavarni (ahogyan engem is összezavar). |
| Ha mármost azt mondja, hogy a mélységnek folytonosan tudatában van – elhiszem-e neki? És ha azt mondja, hogy csak időről időre van tudatában (amikor mondjuk beszél róla) – ezt elhiszem-e neki? Úgy fog tűnni nekem, mintha ezek a válaszok hamis alapon nyugodnának. Más a helyzet viszont, ha azt mondja, hogy a tárgy neki olykor síkbelinek, olykor meg térbelinek látszik. |
| Valaki azt meséli nekem: „Ránéztem a virágra, de valami másra gondoltam, és nem voltam tudatában a színének." Értem ezt? Ki tudok hozzá gondolni valamilyen értelmes összefüggést; mondjuk így folytatódna: „Akkor hirtelen megláttam a színét, és rájöttem, hogy ez volt az, amelyik ..." |
| De folytatódhatnék így is: „Ha akkor elfordultam volna, akkor nem tudtam volna megmondani, milyen színe van." |
| „Rápillantott, anélkül, hogy látta volna." —Van ilyen. De mi a kritériuma? – Itt éppenséggel különféle esetek vannak. |
| „Most inkább a formát néztem, nem a színt." Ne engedd, hogy az ilyen fordulatok megzavarjanak. Mindenekelőtt erre ne gondolj: „Mi mehetett itt végbe a szememben vagy az agyamban?" |
| A hasonlóság felvillan, és a felvillanás kihuny. |
| Csak néhány percre tűnt fel nekem, aztán többé nem. |
| Mi történt itt? – Kire emlékezhetem? A saját arckifejezésem jut az eszembe, képes volnék utánozni. Ha olyasvalaki látta volna az arcomat, aki ismer engem, azt mondta volna: „Most feltűnt neked valami az arcán." – Az is eszembe jut, amit ilyen alkalommal hallhatóan – vagy akár csak magamnak – mondok. És ez minden. – És ez az, ha valami szembetűnik? Nem. Ezek csak a jelenségei; de a jelenségek azok, ‘amelyek történnek’. |
| Vajon a szembetűnés: nézés + gondolkodás? Nem. Sok fogalmunk keresztezi itt egymást. |
| (‘Gondolkodni’ és ‘képzeletben beszélni’– nem azt mondom, „magamban beszélni" – különböző fogalmak.) |
| A tárgy színének a szín felel meg a vizuális benyomásban (ezt az itatóst rózsaszínűnek látom, és rózsaszínű is) – a tárgy formájának a forma felel meg a vizuális benyomásban (négyszögletűnek látom, és négyszögletű is) – ám amit az aspektus felvillanásában észlelek, az nem az objektum valamely tulajdonsága, hanem egy intern reláció közötte és más tárgyak között. |
| Csaknem olyan ez, mintha az, hogy az ember ‘a jelet ebben az összefüggésben látja’, egy gondolat visszhangja volna. |
| „Alátásban visszhangzó gondolat" – szeretné az ember mondani. |
| Gondolj ki valamilyen fiziológiai magyarázatot az élményre. Mondjuk ezt: az alak szemügyre vételekor a pillantás újra meg újra egy bizonyos pálya mentén pásztázza végig az objektumát. A pálya egy sajátos formának felel meg, annak, ahogyan a szemgolyó nézés közben oszcillál. Megeshet, hogy a mozgásnak egy ilyen fajtája átcsap egy másikba, és a kettő egymással váltakozik (az A aspektusok). Bizonyos mozgásformák fiziológiailag lehetetlenek; ezért nem láthatom például a kockasémát két egymást átfedő prizmaként. És így tovább. Ez, úgymond, a magyarázat. – „Igen, most tudom, hogy ez egyfajta látás." – Most új, fiziológiai kritériumot vezettél be a látásra. És ez a régi problémát elfedheti, ám meg nem oldhatja. – Ennek a megjegyzésnek azonban az volt a célja, hogy a szemünk elé tárja, mi történik, ha fiziológiai magyarázatot kínálnak nekünk. A pszichológiai fogalom érintetlenül lebeg e magyarázat fölött. És ettől világosabb lesz problémánk természete. |
| Valóban minden alkalommal valami mást látok, vagy csupán amit látok, másként értelmezem? Hajlamos vagyok az előbbit mondani. De miért? – Az értelmezés egyfajta gondolkodás, cselekvés; a látás pedig állapot. |
| Nos, azokat az eseteket, amikor értelmezünk, könnyű felismerni. Ha értelmezünk, akkor hipotéziseket állítunk fel, amelyek hamisnak bizonyulhatnak. – Az „Ezt az alakot ....nak látom"-ot ugyanúgy nem lehet (vagy csak abban az értelemben lehet) verifikálni, mint azt, hogy „Valami ragyogó vöröset látok". Tehát van hasonlóság aközött, ahogy a „látni"-t ebben a két összefüggésben használjuk. Csak azt ne hidd, hogy előre tudtad, mit jelent itt „a látás állapota"! Engedd, hogy a használat tanítson meg a jelentésre. |
| A látás körül bizonyos dolgok azért látszanak rejtélyesnek, mert az egész látás nem tűnik előttünk elég rejtélyesnek. |
| Aki szemügyre vesz egy fényképet, amely embereket, házakat, fákat ábrázol, az nem hiányolja a térbeliségüket. Nem volna könnyű ezeket a dolgokat síkban elhelyezkedő színfoltok összességeként leírni, ám amit a sztereoszkópban látunk, az megint másképpen néz ki térbelinek. |
| (A legkevésbé sem magától értetődő, hogy két szemmel ‘térben’ látunk. A két látott kép összeolvadásának eredményeképpen akár egy elmosódott képet is várhatnánk.) |
| Az aspektus fogalma rokon a képzelet fogalmával. Vagy: a ‘most ...nak látom’ fogalma rokon a ‘most ezt képzelem el magamnak’-kal. |
| Nem kell-e fantázia ahhoz, hogy valamit egy bizonyos téma variációjaként halljunk? És ilyenkor mégiscsak észlelünk valamit. |
| „Képzeld el ezt ezzel a változtatással, és akkor megkapod a másikat." Az ember képes képzeletben bizonyítani. |
| Az aspektuslátás és a képzelet az akaratnak van alávetve. Van ilyen parancs: „Ezt képzeld el!" és ilyen: „Nézd most így az alakot!"; ilyen viszont nincs: „Lásd a levelet most zöldnek!" |
| Ekkor felmerül a kérdés: létezhetnének-e olyan emberek, akiknek nincs meg a képességük, hogy valamit valaminek lássanak – és milyen volna ez? Milyen következményekkel járna? – Ez a fogyatékosság a színvaksággal lenne tán összevethető, vagy az abszolút hallás hiányával? – Nevezzük aspektusvakságnak – és most vegyük fontolóra, mit lehetne érteni rajta. (Fogalmi vizsgálódás.) Az aspektusvak nem fogja látni az A aspektusok váltakozását. De azt sem ismeri fel vajon, hogy a kettős keresztben egy fekete és egy fehér kereszt van? Tehát nem lesz képes megbirkózni azzal a feladattal, hogy |
| „Mutass nekem ezek között az alakok között olyanokat, amelyek fekete keresztet tartalmaznak"? De. Erre képes lesz, ám nem fogja azt mondani: „Ez most egy fekete kereszt fehér alapon!" |
| Vak lesz arra, ha két arc hasonlít? – De vajon arra is, ha a kettő azonos, vagy csaknem azonos? Ezt nem kívánom rögzíteni. (Arra kell képesnek lennie, hogy a „Hozz nekem valamit, ami olyan, mint ez!" fajtájú parancsokat végrehajtsa.) |
| Nem lesz képes arra, hogy a kockasémát kockának lássa? – Ebből még nem következik, hogy ne lenne képes felismerni, hogy egy kocka ábrázolása (például műszaki rajza). Ám számára a séma nem váltana át egyik aspektusból a másikba. – Kérdezd meg: képes lesz-e arra, hogy – akárcsak mi – adott körülmények között kockának tartsa? – Ha nem, akkor ezt nem lenne helyénvaló vakságnak nevezni. |
| Az ‘aspektusvaknak’ általában más viszonya lesz a képekhez, mint nekünk. |
| (Ilyesfajta anomáliákat könnyen el tudunk képzelni.) |
| Az aspektusvakság a ‘zenei hallás’ hiányával lesz rokon. |
| Ennek a fogalomnak a fontossága abban rejlik, hogy az ‘aspektuslátás’ és az ‘egy szó jelentésének megélése’ fogalmak összefüggenek egymással. Mi ugyanis azt akarjuk kérdezni: „Mije hiányoznék annak, aki egy szó jelentését nem éli meg?" |
| Mit veszítene például az, aki nem értené a felszólítást, hogy mondja ki a „tár" szót és értse igeként – vagy az, aki nem érzi, hogy a szó, ha egymás után tízszer kimondja, elveszíti a jelentését a számára, és puszta hangsorrá válik? |
| A bíróságon lehetne például taglalni azt a kérdést, hogy valaki hogyan értett egy szót. És erre bizonyos tényekből lehetne következtetni. – Ez a szándék kérdése. De lehetne-e hasonló jelentősége annak, hogy az illető miképpen élt meg egy szót – például azt a szót, hogy „villa"? |
| Tegyük fel, hogy valakivel megegyeztem egy titkos nyelvben; a „torony" villát jelent. Azt mondom neki: „Most menj a toronyhoz!" – megért engem és eszerint cselekszik, de a „torony" szó ebben az összefüggésben idegenszerűnek tűnik a számára, még nem ‘vette át’ a jelentést. |
| „Ha egy költeményt, egy elbeszélést érzéssel olvasok, akkor mégiscsak valami olyasmi megy bennem végbe, ami akkor nem, amikor a sorokon csak az információ végett futok végig." – Milyen folyamatokra célzok? – Másképpen csengenek a mondatok. Pontosan ügyelek a hanglejtésre. Egy-egy szónak néha rossz a hangsúlya, túlságosan feltűnő, vagy túl kevéssé az. Észreveszem, és arcom ezt kifejezi. Később beszélhetnék előadásom részleteiről, például a hangsúlybeli hibákról. Időnként valamilyen kép, úgyszólván egy illusztráció jelenik meg a szemem előtt. Igen, úgy tűnik, ez segít, hogy a megfelelő kifejezéssel olvassak. És tudnék még hasonlókat sorolni. – Olyan hangsúlyt is kölcsönözhetek egy szónak, amely jelentését – szinte úgy, mintha a szó a dolog képe volna – kiemeli a többi közül. (És ez természetesen függhet attól, hogy milyen a mondat felépítése.) |
| Ha kifejezően olvasok, és kimondom ezt a szót, akkor teljesen betölti a jelentése. – „Hogyan lehetséges ez, ha a jelentés a szó használata?" Nos, kifejezésemet képletesen értettem. Nem mintha a képet én választottam volna, hanem mert rám erőszakolta magát. – De a szó képletes használata nem kerülhet konfliktusba az eredeti használattal. |
| Talán meg lehetne magyarázni, miért éppen ez a kép kínálkozik nekem. (Gondolj csak a „találó szó" kifejezésre és a kifejezés jelentésére.) |
| Ha azonban a mondat szófestménynek tűnhet a számomra, az egyes szó a mondatban pedig képnek, akkor már nem is annyira meglepő, hogy egy szó – akkor is, ha önmagában és cél nélkül ejtjük ki – azt a látszatot keltheti, mintha bizonyos jelentést hordozna magában. |
| Gondolj itt az érzékcsalódásnak egy különös fajtájára, amely fényt vet ezekre dolgokra. – Egy ismerősömmel sétálni megyek a város környékére. A beszélgetésből kiderül, hogy a várost én jobb kéz felől képzelem. Ehhez a feltevéshez nemcsak, hogy semmilyen tudatos alapom nincs, hanem már az is meg tudna győzni arról, hogy a város tőlünk valamelyest balra fekszik, ha egészen egyszerűen utánagondolnék. A kérdésre, hogy miért is képzelem, hogy a város ebben az irányban van, először nem tudok választ adni. Nem volt semmi alapom arra, hogy ezt higgyem. Jóllehet, indokot nem, de bizonyos pszichológiai okokat, úgy tűnik, látok. Mégpedig bizonyos asszociációkat és emlékeket. Például ilyeneket: végigmentünk ugyanis egy csatorna mentén, és egyszer már hasonló körülmények között követtem egy csatornát, s akkor a város jobbra volt tőlünk. – Megalapozatlan meggyőződésemnek mintegy pszichoanalízissel próbálhatnám meglelni az okait. |
| „De miféle ritka élmény ez?" – Természetesen nem ritkább, mint bármely másik; csak másféle, mint azok az élmények, amelyeket a leginkább fundamentálisnak tekintünk, teszem azt, az érzéki benyomások. |
| „Nekem olyan, mintha tudnám, hogy a város ott fekszik." – „Olyan, mintha a ‘Schubert’ név illenék Schubert műveihez és arcához." |
| Mondhatod magadnak a „rajta" szót, és közben értheted egyszer felszólításként, egyszer meg személyragos határozószóként. És most mondd: „Rajta." – és aztán: „Nem rajta, hanem alatta!" – Ugyanaz az élmény kíséri mind a kétszer a szót – biztos vagy ebben? |
| Ha egy finom felneszelés azt jelzi nekem, hogy a játékban a szót hol így, hol pedig úgy élem meg – nem jelzi-e ez azt is, hogy a beszéd sodrában gyakorta egyáltalán nem élem meg? – Végtére is az, hogy hol így, hol meg úgy is értem, hol ennek, hol meg annak szánom, s később nyilván így is magyarázom – ez nem is kérdéses. |
| De akkor még mindig itt van az a kérdés, hogy a szó megélésének ennél a játékánál miért beszélünk ‘jelentésiről és ‘úgy-értés’-ről is. – Ez másféle kérdés. – Erre a nyelvjátékra az a jellemző, hogy a kifejezést ebben a szituációban használjuk: a szót ebben a jelentésben mondtuk volna ki; és ezt a kifejezést abból a másik nyelvjátékból vesszük át. |
| Nevezd álomnak. Mit sem változtat. |
| Adottnak véve a ‘kövér’ és a ‘sovány’ szót, inkább arra hajlanál, hogy azt mondd, a szerda kövér és a kedd sovány, vagy pedig fordítva? (Én határozottan az első felé hajlok.) Eltér itt a „kövér" és a „sovány" jelentése a megszokottól? – Más a használatuk. – Tehát tulajdonképpen más szavakat kellett volna használnom? Bizonyosan nem. – Itt ezeket a szavakat akarom (a számomra megszokott jelentésükkel) használni. – Semmit sem mondok a jelenség okairól. Lehetnének asszociációk gyermekkoromból. De ez hipotézis. Bármi legyen is a magyarázat – a hajlandóság megvan. |
| Ha megkérdeznek, „Mit értesz itt te tulajdonképpen ‘kövér’-en és ‘sovány’-on?" – a jelentéseket csak a teljesen megszokott módon tudnám elmagyarázni. Nem tudnám őket a kedd és a szerda példáin bemutatni. |
| Itt egy szó ‘primer’ és ‘szekunder’ jelentéséről lehetne beszélni. Csak aki birtokában van a szó elsődleges jelentésének, használja a szót a másodlagos jelentésében. |
| Csak azzal lehet a számolás fogalma révén megértetni, mi a fejszámolás, aki – írásban vagy szóban – megtanult számolni. |
| A másodlagos értelem nem ‘átvitt’ értelem. Ha azt mondom: „Az e magánhangzó számomra sárga", akkor ezt nem úgy értem: átvitt értelemben ‘sárga’– hiszen azt, amit mondani akarok, egyáltalán nem tudnám másképpen kifejezni, csak a ‘sárga’ szóval. |
| Valaki azt mondja nekem: „Várj rám a villánál." Kérdezd meg: amikor a szót kimondtad, ezt a villát értetted rajta? – Ez a kérdés olyan típusú, mint ez: „Útban felé szándékodban állt, hogy ezt és ezt mondjad neki?" A kérdés egy bizonyos időre vonatkozik (a járás idejére, miként az első kérdés a beszéd idejére) – ám nem egy élményre, amely ez idő alatt megy végbe. Úgy-érteni – éppúgy nem élmény, mint ahogyan szándékozni sem. |
| De mi különbözteti meg őket az élménytől? – Nincs élménytartalmuk. Az őket kísérő és szemléltető tartalmak (például a képzetek) ugyanis nem az úgy-értés vagy a szándékozás. |
| Az a szándék, amellyel cselekszünk, nem ‘kíséri’ a cselekedetet, éppúgy nem, mint ahogy a gondolat sem ‘kíséri’ a beszédet. A gondolat és a szándék nem ‘tagolt’, és nem is ‘tagolatlan’; nem hasonlítható sem a cselekvés vagy beszéd közben felhangzó magányos hanghoz, sem valamilyen dallamhoz. |
| A ‘beszéd’ (akár hangosan, akár magunkban beszélünk) és a ‘gondolkodás’ nem azonos típusú fogalmak; még ha a legszorosabb kapcsolatban vannak is. |
| A beszéd közben az élmény és a szándék nem ugyanazért érdekes. (Az élmény talán egy pszichológust informálhatna a ‘tudattalan’ szándékról.) |
| „Ennél a szónál mindketten őrá gondoltunk." Tételezzük fel, hogy közben mindketten ugyanazokat a szavakat mondtuk magunkban – és TÖBBET ez nem is jelenthet. – De hát nem csupán csírájukban voltak meg ezek a szavak? Csak hozzá kell tartozniuk egy nyelvhez és egy összefüggéshez, hogy valóban kifejezzék a gondolatot, amely arra az emberre vonatkozik! |
| Ha Isten bepillantott volna lelkünkbe, akkor ott képtelen lett volna felfedezni, hogy kiről beszélünk. |
| „Miért néztél rám ezeknél a szavaknál, ....ra gondoltál?" – Tehát ebben az időpontban van egy reakció, és ezt a ,,....ra gondoltam" vagy a „Hirtelen ....ra emlékeztem" szavak magyarázzák. |
| Ezzel a nyilatkozattal a beszéd időpontjára utalsz. Különbséget jelent, hogy erre vagy arra az időpontra utalsz. A puszta szómagyarázat nem a kimondás időpontjában történő eseményre vonatkozik. |
| Az „Ezt értem (vagy értettem) rajta" nyelvjáték (utólagos szómagyarázat) gyökeresen eltér ettől a játéktól: „Közben ....ra gondoltam". Ez a ,,....ra emlékeztetett engem"-mel rokon. |
| „Ma már háromszor emlékeztem arra, hogy írnom kell neki." Miért fontos, hogy eközben mi ment végbe bennem? – Másfelől viszont, miért fontos, miért érdekes maga a beszámoló? – Megenged bizonyos következtetéseket. |
| „Ezeknél a szavaknál jutott eszembe." – Mi az a primitív reakció, amellyel a nyelvjáték kezdődik? – amelyet azután át lehet tenni ezekre a szavakra. Hogyan kerül sor arra, hogy az emberek ezeket a szavakat használják? |
| A primitív reakció lehetett egy pillantás, egy gesztus, de lehetett egy szó is. |
| „Miért néztél rám, és csóváltad a fejed?" – „Értésedre akartam adni, hogy te ..." Ezzel nem a jelek használati szabályát akarom kifejezni, hanem a cselekedetem célját. |
| Az úgy-értés nem folyamat, amely ezt a szót kíséri. Egyetlen folyamatnak sem lehetnének ugyanis ugyanolyan következményei, mint az úgy-értésnek. |
| (Úgy hiszem, hasonlóképpen lehetne azt is mondani: egy számítás nem kísérlet, mert egyetlen kísérletnek sem lehetnének olyan sajátos következményei, mint egy szorzásnak.) |
| A beszédnek vannak olyan fontos kísérőjelenségei, amelyek a gondolkodás nélküli beszéd esetében gyakorta hiányoznak, őt viszont jellemzik. De nem ezek jelentik a gondolkodást. |
| „Most tudom!" Mi történt itt? – Tehát nem tudtam, amikor azt bizonygattam, hogy most tudom? |
| Rosszul nézed a dolgot. |
| (Mire szolgál a szignál?) |
| És lehetne-e a ‘tudás’-t a felkiáltás kísérőjének nevezni? |
| Egy szó ismerős arculata, az érzés, hogy az arc a szó jelentését magába szívta, hogy jelentésének a hasonmása – lehetnének emberek, akiknek mindez idegen. (Nem kötődnének a szavaikhoz.) – És miben nyilvánulnak meg nálunk ezek az érzések? – Abban, ahogyan szavakat választunk és értékelünk. |
| Hogyan találom meg a ‘megfelelő’ szót? Hogyan választok a szavak között? Ez olykor kétségkívül olyan, mintha illatuk finom különbségei alapján hasonlítanám össze őket. Ez túlságosan is ..., ez túlságosan is ....,– ez a helyes. – De nem kell mindig ítélkeznem, magyaráznom; gyakran elég volna csak annyit mondanom: „Egyszerűen még nem stimmel." Elégedetlen vagyok, tovább keresek. Végre beugrik egy szó: „Ez az!" Olykor meg tudom mondani, hogy miért. Éppen így fest itt a keresés, és így a rátalálás. |
| De a szó, amely az eszedbe jut, nem valami különös módon ‘ugrik be’ neked? Figyelj csak! – Semmi hasznom az alapos odafigyelésből. Hiszen csak azt tudná feltárni, hogy most bennem mi megy végbe. |
| És hogyan tudok éppen most egyáltalán odafigyelni rá? Mégiscsak várnom kellene, amíg ismét eszembe jut egy szó. De hát a különös az, hogy úgy tűnik, mintha nem az alkalomra kellene várnom, hanem magam elé idézhetném, még ha valójában nem is megy éppen végbe ... És hogyan? – Eljátszom. – De mit tudhatok így meg? Mit is utánzók? – Jellegzetes kísérőjelenségeket. Főképpen: gesztusokat, arckifejezéseket, hanglejtést. |
| Egy finom esztétikai különbségről sok mindent lehet mondani – ez fontos. – Az első megnyilvánulás nyilván ilyen lehet: „Ez a szó illik ide, ez meg nem" – vagy ilyesmi. Ám ezután az összes szerteágazó összefüggést lehet még tárgyalni, s ilyet mindegyik szó kibont. Azzal az első ítélettel éppen nincs a dolog elintézve, mert a szót körülvevő mező a döntő. |
| „A nyelvemen van a szó." Mi megy eközben a tudatomban végbe? Egyáltalán nem ezen múlik a dolog. Bármi ment is végbe, az a nyilatkozat nem ezt célozta. Érdekesebb, hogy viselkedésemben mi ment közben végbe. – „A nyelvemen van a szó" azt közli veled: az idetartozó szó kiment a fejemből, és remélem, mindjárt megtalálom. Egyébként ez a szóbeli kifejezés csak annyit tesz, mint egyfajta szótlan viselkedés. |
| James tulajdonképpen azt akarja erről mondani: „Milyen különös élmény! A szó még nincs itt, és valamilyen értelemben, mégis már itt van —vagy van itt valami, amiből csak ez a szó bontakozhat ki." – Ám ez egyáltalán nem élmény. Élményként értelmezve persze hogy furcsa ábrázata van. Akárcsak a szándéknak, ha a cselekvés kísérőjeként, vagy pedig a ölnek, ha tőszámként értelmezzük. |
| „A nyelvemen van" szavak éppúgy nem élményt fejeznek ki, mint a „Most tudom tovább!". Bizonyos szituációkban használjuk őket és különösfajta viselkedés veszi őket körül, nemkülönben egynémely jellegzetes élmény is. Kiváltképp gyakran követi őket a szó megtalálása. (Kérdezd meg magadtól: „Milyen volna, ha az emberek soha nem találnák meg a szót, amely a nyelvük hegyén van?") |
| A hangtalan, ‘belső’ beszéd nem félig rejtett fenomén, amelyet mintha fátylon keresztül észlelnénk. Egyáltalán nincsen rejtve, de a fogalma könnyen megzavarhat bennünket, mert egy jó darabon szorosan a ‘külső’ folyamat fogalma mellett fut, mégis anélkül, hogy az lefedné. |
| (Az olyan és hasonló kérdések, hogy a belső beszédnél a gégefőizmok idegi ingerek hatása alá kerülnek-e, nagy érdeklődésre tarthatnak számot, csak nem a mi vizsgálódásunk szempontjából.) |
| A ‘belső beszéd’ és a ‘beszéd’ közeli rokonsága abban fejeződik ki, hogy amit befelé mondtunk, hallható formában közölhető, és hogy a belső beszéd külső cselekvést kísérhet. (Énekelhetek magamban, vagy olvashatok hangtalanul, vagy számolhatok fejben, s eközben üthetem kézzel a taktust.) |
| „De a belső beszéd mégiscsak egyfajta tevékenység, amelyet tanulnom kell!" Valóban; de mi itt a ‘cselekvés’ és mi itt a ‘tanulás? |
| Engedd, hogy a szavak jelentésére a használatuk tanítson! (Hasonlóképpen lehet a matematikában mondani gyakran: hagyd, hogy a bizonyítás tanítson arra, amit bizonyított.) |
| „Szóval nem igazából számolok, ha fejben számolok?" – Hiszen a fejszámolást is megkülönbözteted az észlelhető számolástól! Ám csak akkor tudod megtanulni, hogy mi a ‘fejszámolás’, ha megtanulod, mi a ‘számolás’; s csak akkor tudsz megtanulni fejben számolni, ha megtanulsz számolni. |
| Igen ‘érthetően’ lehet beszélni képzeletben, ha közben az ember a mondatok hanglejtését zümmögéssel (csukott ajakkal) adja vissza. A gégefőmozgások is segítenek. De a figyelemre méltó éppen az, hogy ekkor az ember hallja a beszédet képzeletben, és nem csupán – úgymond – a vázát érzi a gégefőben. (Hiszen azt is el lehetne gondolni, hogy az emberek úgy számolnak hangtalanul a gégefőmozgások segítségével, mint ahogyan az ujjak segítségével lehet számolni.) |
| Egy arra vonatkozó hipotézis, hogy mi megy a testünkben végbe, amikor magunkban számolunk, csak annyiban érdekes a számunkra, amennyiben megmutatja, hogyan lehet alkalmazni az „Azt mondtam magamnak ..." megnyilatkozást: nevezetesen azt, hogyan lehet a megnyilatkozásból a fiziológiai folyamatra következtetni. |
| Az, hogy valaki másnak a belső beszéde számomra rejtve van – ez benne foglaltatik a ‘belső’ beszéd fogalmában. Csakhogy itt a „rejtve van" rossz kifejezés; mert ha számomra rejtve van, akkor neki magának nyilvánvalónak kell lennie, őneki tudnia kellene. De nem ‘tudja’, csak az ő számára nem létezik az a kétely, amely az én számomra igen. |
| Az „Amit valaki belül magában mond, számomra rejtve van" természetesen azt is jelenthetné, hogy többnyire nem vagyok képes kitalálni, sem pedig (mint akár lehetséges is volna) a gégefője mozgásából például leolvasni. |
| A „Tudom, hogy mit akarok, kívánok, hiszek, érzek ..." (és így tovább, az összes pszichológiai tárgyú igén át) vagy filozófus-értelmetlenség, vagy pedig nem a priori ítélet. |
| A „Tudom ..." jelentheti azt: „Nem kételkedem ..." – de ez nem jelenti azt, hogy a „Kételkedem ..." kifejezés értelmetlen, hogy a kétely logikailag lehetetlen. |
| Ott mondjuk: „Tudom", ahol azt is mondhatjuk: „Azt hiszem" vagy „Sejtem"; ahol képesek vagyunk valamiről meggyőződni. (Aki azonban a szememre veti, hogy olykor azt mondjuk: „Mégiscsak tudnom kell, hogy vannak- e fájdalmaim!", „Csak te tudhatod, hogy mit érzel" és hasonlókat, annak e szófordulatok indítékait és célját kell szemügyre vennie. „A háború az háború!" sem az azonosság törvényére példa.) |
| Elgondolható az az eset, amikor képes lennék meggyőződni arról, hogy két kezem van. Normális esetben azonban nem vagyok képes rá. „De hisz csak magad elé kell őket tartanod, hogy lássad." – Ha most kételkedem abban, vajon két kezem van-e, akkor nem kell hinnem a szememnek sem. (Ekkor éppúgy megkérdezhetném a barátomat.) |
| Ezzel függ össze, hogy például „A Föld évmilliókon át létezett" mondatnak világosabb értelme van, mint annak, hogy „A Föld az utolsó öt percben létezett". Azt ugyanis, aki az utóbbit állítja, megkérdezném: „Milyen megfigyelésekre vonatkozik ez a mondat; és milyen megfigyelések szólnának ellene?" – miközben azt tudom, hogy az első mondat milyen gondolatkörbe és milyen megfigyelések közé tartozik. |
| „Az újszülött gyereknek nincs foga." – „Alibának nincs foga." – „A rózsának nincs foga." – De hisz az utolsó – szeretnénk mondani – nyilvánvalóan igaz! Egyenest bizonyosabb, mint hogy a libának nincs foga. – És a dolog mégsem olyan világos. Mert hol lenne a rózsának foga? A libának nincs az állkapcsában. És természetesen a szárnyában sincs, de senki sem erre gondol, aki azt mondja, hogy nincs foga. – Nos, mi lenne, ha azt mondanánk: a tehén megrágja a takarmányt, és ezzel azután megtrágyázza a rózsát, a rózsának tehát egy állat szájában van a foga. Ez azért nem volna abszurd, mert egyáltalán nem tudjuk előre, hol kellene a rózsa foga után kutatnunk. ((Összefüggés a ‘fájdalommal, amelyet a másik érez a testében’.)) |
| Tudni azt tudhatom, hogy a másik mit gondol, s nem, hogy én mit gondolok. |
| Helyes azt mondani: „Tudom, hogy mit gondolsz", és helytelen: „Tudom, hogy mit gondolok." |
| (A filozófia egész felhője egy csöppnyi nyelvtanná sűrűsödik.) |
| „Az ember gondolkodása a tudat bensejében, elzárva játszódik le, s ezzel szemben minden fizikai zártság — nyílt felszínen-lét." |
| Az olyan emberek is hajlamosak lennének-e a tökéletes zártság képét használni, akik – mondjuk a gégefő megfigyelése révén – állandóan le tudnák olvasni, hogy a másik mit beszél magában? |
| Ha olyan nyelven beszélnék magamban hangosan, amelyet a többiek nem értenek, akkor gondolataim rejtve volnának előttük. |
| Tegyük fel, hogy létezik egy olyan ember, aki mindig pontosan kitalálja, amit gondolatban magamnak mondok. (Mindegy, hogy ez hogyan sikerül neki.) De mi a kritériuma annak, hogy pontosan azt találja ki? Nos, igazságszerető vagyok és beismerem, hogy pontosan találta el. – De vajon nem lehet, hogy tévedek, nem csalhat meg az emlékezetem? És nem csalhat-e meg mindig, amikor – anélkül, hogy hazudnék – kimondom, mit gondoltam magamban? – De hiszen így csakugyan olybá tűnik, mintha egyáltalán nem arról lenne szó, ‘ami a bensőmben végbement’. (így egy segédkonstrukciót állítok fel.) |
| Ha beismerem, hogy ezt és ezt gondoltam, a beismerésnek nem azok a kritériumai, mint egy folyamat igazsághű leírásának. És az igaz vallomás nem azért fontos, mert valamilyen folyamatot bizonyosan helyesen ad vissza. A jelentősége sokkal inkább azokban a különös következményekben rejlik, amelyeket egy olyan beismerésből lehet levonni, amelynek igazságáért az őszinteség különös kritériumai szavatolnak. |
| (Ha feltesszük, hogy az álmok az álmodóról fontos felvilágosítást nyújthatnak nekünk, akkor az álom őszinte elbeszélése volna az, ami a felvilágosítást nyújtja. A kérdés, hogy vajon az álmodót megcsalja-e az emlékezete, amikor ébredés után beszámol az álomról, nem merülhet fel, hacsak nem vezetünk be egészen új kritériumot arra, hogy a beszámoló az álommal ‘összhangban’ van, egy olyan kritériumot, amely az igazságot ebben az esetben az őszinteségtől megkülönbözteti.) |
| Van egy ilyen játék: ‘a gondolat kitalálása’. Egyik változata ez volna: Közlök valamit A-val egy olyan nyelven, amelyet B nem ért. B-nek ki kell találnia a közlés értelmét. – Egy másik változat ez: leírok egy mondatot, amelyet a másik nem láthat. Neki ki kell találnia, hogy hangzik, vagy mi az értelme. – Még egy változat: összeállítok egy puzzle-játékot; a másik nem láthat engem, ám időről időre kitalálja a gondolataimat, és kimondja őket. Azt mondja például: „Hol is van ez a darab!" – „Most tudom, hova illik!"– „Fogalmam sincs, mi tartozik ide!" – „Mindig az ég a legnehezebb" stb. – de nekem közben nem kell sem hangosan, sem hangtalanul magamban beszélnem. |
| Mindez gondolatok kitalálása volna; és ha ez ténylegesen nem történik meg, ettől még a gondolat nem lesz rejtettebb, mint az a fizikai folyamat, amelyet nem észlelünk. |
| „A belső rejtve van előttünk." – A jövő rejtve van előttünk. – De így gondolkodik-e a csillagász, amikor kiszámol egy napfogyatkozást? |
| Ha valakit – nyilvánvaló okkal – fájdalmak közt látok vergődni, akkor nem gondolom róla, hogy érzései mégis rejtve vannak előttem. |
| Mondjuk emberről is, hogy átlátszó számunkra. De ha így nézzük, akkor fontos, hogy egyik ember a másik számára tökéletes rejtély lehet. Ezt olyankor tapasztaljuk, ha egy teljesen idegen tradíciójú idegen országba érkezünk; még akkor is, ha az ország nyelvét ismerjük. Nem értjük az embereket. (És nem azért, mert nem tudjuk, hogy magukban mit beszélnek.) Nem tudunk gyökeret verni közöttük. |
| A „Nem tudhatom, mi megy benne végbe" mindenekelőtt egy kép. Egy meggyőződés meggyőző kifejezése. Nem adja meg a meggyőződés indokait. Ezek nem kézenfekvők. |
| Ha egy oroszlán beszélni tudna, mi nem lennénk képesek őt megérteni. |
| Elképzelhetjük, hogy kitaláljuk a szándékot, ahhoz hasonlóan, ahogyan a gondolatot, de elképzelhetjük azt is, hogy azt találjuk ki, amit valaki ténylegesen tenni fog. |
| Azt mondani, hogy „Csak ő tudhatja, mi a szándéka", értelmetlen; azt pedig, hogy „Csak ő tudhatja, mit fog tenni", hamis. Annak a jóslatnak ugyanis, amely szándékom kifejezésében rejlik (például, „Amint ötöt üt az óra, hazamegyek"), nem kell beválnia, és a másik tudhatja, hogy ténylegesen mi fog történni. |
| Két dolog fontos azonban: Az, hogy a másik sok esetben nem tudja megjósolni az én cselekedeteimet, én viszont a szándékomban előre látom őket. És hogy az én jóslatom (a szándékom kifejezésében) nem ugyanazon az alapon nyugszik, mint az ő jóslata, amely az én cselekedetemre vonatkozik, és egészen mások a következtetések, amelyeket ezekből a jóslatokból le lehet vonni. |
| Lehetek olyan biztos a másik érzésében, mint valamilyen faktumban. De ettől még a „Nyomott hangulatban van", a „25x25=625" és a „60 éves vagyok" mondatok nem lettek hasonló eszközök. A magyarázat kézenfekvő: a bizonyosság másmilyen típusú. —Látszólag pszichológiai különbségre utal. Ám a különbség logikai. |
| „De nem csak arról van-e szó, hogy becsukod a szemed a kétely előtt, amikor bizonyos vagy?" – Csukva van. |
| Vajon abban kevésbé vagyok bizonyos, hogy ennek az embernek fájdalmai vannak, mint abban, hogy 2x 2=4? – De ettől matematikai bizonyosság-e az első? – A ‘matematikai bizonyosság’ nem pszichológiai fogalom. |
| A bizonyosság fajtája a nyelvjáték fajtája. |
| „Motívumait csak ő tudja" – ez az egyik kifejezése annak, hogy motívumairól őt faggatjuk. – Ha becsületes, meg fogja nekünk mondani a motívumait; de nekem nem elég ahhoz a becsületesség, hogy motívumait kitaláljam. Itt van a rokonság a tudás esetével. |
| De vedd észre, létezik olyasmi, mint a „tettem motívumát bevallom" nyelvjátékunk. |
| Valamennyi naponta játszott nyelvjátékunk elmondhatatlan sokféleségének nem jutunk a tudatára, mivel nyelvünk öltözékei minden különbséget elfednek. |
| Az új (a spontán, a ‘specifikus’) – mindig egy nyelvjáték. |
| Mi a különbség motívum és ok között? – Hogyan találjuk meg a motívumot, és hogyan az okot? |
| Van ilyen kérdés: „Megbízható módja ez annak, hogy az ember motívumait megítéljük?" De ahhoz, hogy így tudjunk kérdezni, már tudnunk kell, hogy mit jelent „a motívumot megítélni"; és ezt nem annak révén tanuljuk, hogy megtudjuk, hogy mi a 'motívum', és hogy mi az, hogy 'ítélni'. |
| Megbecsüljük egy rúd hosszúságát, és tudunk rá módszert keresni és találni, hogy pontosabban és megbízhatóbban ítéljünk. Tehát – mondod – az, amit itt megítélünk, független a megítélés módszerétől. Hogy mi a hosszúság, azt nem lehet a hosszúság meghatározásának módszerével megadni. – Aki így gondolkodik, az hibát követ el. Milyet? – Különös volna, ha azt mondanánk: „A Mont Blanc magassága attól függ, hogyan másszuk meg." Azt pedig, hogy ‘a hosszúságot mind pontosabban mérni’, az ember azzal akarja összevetni, hogy egy objektumhoz egyre közelebb jutunk. De bizonyos esetekben világos, más esetekben pedig nem, hogy mit jelent „egy objektum hosszúságát megközelíteni". Azt, hogy mit jelent „a hosszúságot meghatározni", nem úgy tanuljuk meg, hogy megtanuljuk, mi a hosszúság, és mi a meghatározás-, hanem a „hosszúság" szó jelentését többek közt úgy tanuljuk meg, hogy megtanuljuk, hogy mi a hosszúság meghatározása. |
| (Ezért van a „metodológia" szónak kettős jelentése. „Metodológiai vizsgálódásának lehet fizikai vizsgálódást nevezni, de fogalmit is.) |
| A bizonyosságról, a hitről olykor szeretnénk azt mondani, hogy a gondolatot festik alá; és ez igaz: többek közt a beszéd hangszínében fejeződnek ki. De ne úgy gondolj rájuk, mint a beszéd vagy a gondolkodás közben jelentkező ‘érzésekre’! |
| Ne azt kérdezd: „Mi megy itt bennünk végbe, amikor biztosak vagyunk abban, hogy ...?", hanem azt: hogyan nyilvánul meg ‘a bizonyosság, hogy így van’ az ember cselekvésében? |
| Jóllehet, teljesen biztos lehetsz abban, hogy a másik milyen lelkiállapotban van, de ez mindig szubjektív, s nem objektív bizonyosság." – Ez a két szó a nyelvjátékok között fennálló különbségre utal. |
| Támadhat vita arról, hogy egy számításnak (mondjuk egy hosszabb összeadásnak) mi a helyes eredménye. De ilyen vita ritkán alakul ki, és rövid ideig tart. A vita – mint mondani szoktuk – teljes ‘bizonyossággal’ eldönthető. |
| A matematikusok között általában nem kerül sor vitára egy számítás eredményéről. (Ez fontos tény.) – Ha másképpen volna, ha például egyikük meg volna győződve arról, hogy egy szám észrevétlenül megváltozott, vagy hogy őt vagy a másikat megcsalta az emlékezete stb., stb. – akkor ‘matematikai bizonyosság’-fogalmunk nem léteznék. |
| Ekkor még mindig mondhatnánk: Jóllehet, soha nem tudhatjuk, mi egy számítás eredménye, de azért mindig egészen meghatározott eredménye van. (Isten tudja az eredményt.) A matematika csakugyan a legbiztosabb – még akkor is, ha mi csupáncsak a bizonyosság durva lenyomatával rendelkezünk." |
| Netán azt akarom mondani, hogy a matematika bizonyossága a tinta és a papiros megbízhatóságán nyugszik? Nem. (Ez circulus vitiosus volna.) – Nem mondtam meg, hogy a matematikusok között miért nem kerül sor vitára, hanem csak annyit mondtam, hogy nem kerül sor rá. |
| Alkalmasint igaz, hogy bizonyos papír- és tintafajtákkal nem lehetne számolni, tudniillik ha bizonyos furcsa változásoknak lennének kitéve – ám az, hogy változnak, újfent csak az emlékezet révén és más számítási eszközökkel történő összehasonlítás segítségével derülhetne ki. És akkor újra itt a kérdés: ezeket hogyan ellenőrizzük? |
| Amit el kell fogadnunk, ami adott – ezek, így mondhatnánk, életformák. |
| Van-e értelme azt mondani, hogy az emberek a színekre vonatkozó ítéleteikben általában egyetértenek? Mi volna, ha másképpen volna? – Az egyik azt mondaná, hogy a virág, amelyet a másik kéknek nevez, piros stb., stb. – De akkor milyen jogon lehetne ezeknek az embereknek a „piros" és „kék" szavait a mi ‘színneveink’-nek hívni? – |
| Hogyan tanulnák meg, hogy azokat a szavakat használják? És a nyelvjáték, amelyet megtanulnak, ugyanaz a nyelvjáték-e még, mint amelyet mi a ‘színnevek’ használatának nevezünk? Itt nyilvánvalóan vannak fokozati különbségek. |
| De ennek a megfontolásnak a matematikára is állnia kell. Ha nem volna meg a teljes összhang, akkor az emberek még azt a technikát sem tanulnák meg, amelyet mi megtanulunk. Technikájuk többé vagy kevésbé, esetleg egészen a felismerhetetlenségig különbözne a miénktől. |
| „A matematikai igazság mégiscsak független attól, hogy az emberek elismerik-e vagy sem!" – Bizonyos: az „Az emberek azt hiszik, hogy 2x2=4" és a „2x2=4" mondatoknak nem ugyanaz az értelme. Az utóbbi egy matematikai állítás, az előbbi pedig – ha egyáltalán van értelme – megközelítőleg olyasmit jelenthet, hogy az emberek rájöttek a matematikai állításra. A kettőnek tökéletesen különböző a használata. – De mit is jelentene akkor ez. „2x2 még akkor is 4 volna, ha minden ember azt hinné, hogy 2x2=5." – Milyen is volna, ha minden ember ezt hinné? – Nos, elképzelhetném például, hogy más kalkulusuk van, vagy olyan technikájuk, amelyet mi nem neveznénk „számolásinak. De ez vajon hamis volna-e? (Hamis-e egy királyi koronázás? Olyan lényeknek, akik tőlünk különböznek, fölöttébb furcsának tűnhetne.) |
| A matematika, persze, bizonyos értelemben tanítás – de azért cselekvés is. És ‘rossz lépések’ csak kivételképpen fordulhatnak elő. Mert ha az lenne a szabály, amit most rossz lépésnek nevezünk, akkor ezzel megszűnnék a játék, amelyben ezek a rossz lépések. |
| „Mindannyian ugyanazt az egyszeregyet tanuljuk." Ez lehetne ugyan megjegyzés az iskoláinkban folyó matematikaoktatásról – de lehetne az egyszeregy fogalmáról szóló megállapítás is. („A lóversenyen a lovak általában olyan gyorsan futnak, ahogy csak tudnak.") |
| Van színvakság, és vannak eszközök a megállapítására. Azoknak a színekről tett kijelentései, akiket normálisnak találnak, általában teljes összhangban vannak egymással. Ez jellemző a színekről szóló kijelentések fogalmára. |
| Abban a kérdésben, hogy valaki őszintén nyilvánítja-e ki az érzéseit vagy sem, általában nincs ilyen összhang. |
| Bizonyos vagyok benne, hogy a másik nem tetteti magát; de egy harmadik ember nem biztos benne. Mindig meg tudom róla győzni vajon? És ha nem, akkor hibázik a gondolkodásban vagy a megfigyelésben? |
| „Hiszen semmit sem értesz!" – így szólunk, ha valaki kétli, amit mi nyilvánvalóan őszintének találunk – de semmit sem tudunk bizonyítani. |
| Létezik ‘szakértő’ ítélet arról, hogy az érzés kifejezése őszinte-e? – Itt is vannak emberek, akik ‘jobban’ és akik ‘rosszabbul’ ítélnek. |
| A jobb emberismerő ítéletéből általában helyesebb prognózisok származnak. |
| Lehet-e emberismeretet tanulni? Igen; némely ember képes megtanulni. De nem tanfolyamon, hanem ‘tapasztalat' révén. – Lehet ebben valaki a tanára? Bizonyára. A tanár időről időre a megfelelő jelzést adja neki. – Ilyen itt a ‘tanulás’ és a ‘tanítás’. – Amit megtanulunk, az nem technika; helyes ítéleteket tanulunk. Vannak szabályok is, de ezek nem alkotnak rendszert, és csak aki tapasztalt, az képes őket helyesen alkalmazni. Nem úgy, mint a számítási szabályoknál. |
| Az itt a legnehezebb, hogy a meghatározatlanságot helyesen és hamisítatlanul kifejezésre juttassuk. |
| „A kifejezés őszinte voltát nem lehet bizonyítani; érezni kell." – Bizonyára – de mi történik mármost a továbbiakban az őszinteség e felismerésével? Milyen további következményekkel jár az, ha valaki azt mondja: „Voilá ce que peut dire un coeur vraiment épris" (és esetleg még valaki mást is rávesz, hogy ossza a nézetét)? Vagy nincs semmi következménye, s a játék véget ér azzal, hogy ami az egyiknek jólesik, az a másiknak nem? |
| Bizonyára vannak következmények, de ezek nagyon körvonalazatlanok. A tapasztalat, azaz sokféle megfigyelés megtaníthat rájuk; és nem is lehet őket általánosan megfogalmazni, csupán elszórt egyes esetekben lehet helyes, termékeny ítéletet alkotni, termékeny kapcsolatot megállapítani. És a legáltalánosabb megjegyzések legfeljebb csak olyasmit nyújthatnak, ami egy rendszer töredékeinek látszik. |
| Bizonyára meg lehet evidencia révén győződni arról, hogy valaki ebben és ebben a lelkiállapotban leledzik, hogy példának okáért nem tetteti magát. Ám itt is létezik ‘nem mérhető’ evidencia. |
| A kérdés az: mit nyújt a nem mérhető evidencia? |
| Gondold el, hogy léteznék nem mérhető evidencia egy anyag kémiai szerkezetét (bensejét) illetően – akkor ez csakis bizonyos mérhető következményei révén bizonyulhatna evidenciának. |
| (A nem mérhető evidencia meggyőzhetne valakit arról, hogy ez a kép valamiféle őszinte ... De az is lehet, hogy mint dokumentum bizonyul helyesnek.) |
| A nem mérhető evidenciához hozzátartoznak a pillantás, a mozdulat, a hanglejtés finomságai. |
| Felismerhetem az őszinte szerelem pillantását, megkülönböztethetem a színlelttől (és itt természetesen kaphat ‘mérhető’ megerősítést ítéletem). De lehet, hogy teljesen képtelen vagyok arra, hogy a különbséget leírjam. És nem azért, mert a számomra ismert nyelveknek nincsenek rá szavai. Végtére is miért nem vezetek be egyszerűen új szavakat? – Ha roppant tehetséges festő volnék, akkor elképzelhető lenne, hogy az őszinte és a színlelt pillantást képeken mutatnám be. |
| Kérdezd meg magadtól: hogyan tanulja meg az ember, hogy ‘szeme’ legyen valamire? És hogyan lehet egy ilyen pillantást használni? |
| A tettetés természetesen csak különös esete annak, hogy valaki például fájdalmat nyilvánít, pedig nincsenek fájdalmai. Ha ez egyáltalán lehetséges, akkor miért kellene ilyenkor mindig színlelésnek lejátszódnia – ami oly speciális minta az élet szőttesén? |
| Sokat kell egy gyermeknek tanulnia, mielőtt tettetni tud. (A kutya nem tud színlelni, de nem lehet becsületes sem.) |
| S persze, előfordulhatna olyan eset is, amikor azt mondanánk: „Ez az ember azt hiszi, hogy tetteti magát." |
| XII |
| Ha a fogalomképzés természeti tényekből magyarázható, akkor a grammatika helyett nem az kellene-e érdekeljen bennünket, ami a grammatikának a természetben alapul szolgál? – Persze, érdekel bennünket az is, hogy a fogalmak és az igen általános természeti tények között megfelelés van. (Olyan tényeknek felelnek meg, amelyek általánosságuk folytán többnyire nem ötlenek a szemünkbe.) De érdeklődésünk nem ragad le a fogalomképzés e lehetséges okainál; mi nem természettudományt művelünk; s nem is természettörténetet – hiszen mi a magunk céljaira költhetünk is természettörténetet. |
| Nem ezt állítom (egy hipotézis értelmében): ha ezek és ezek a természeti tények másmilyenek lennének, akkor az embereknek más fogalmaik lennének. Hanem azt mondom: aki azt hiszi, hogy bizonyos fogalmak minden további nélkül helyesek, s hogy akinek más fogalmai vannak, az éppen azt nem látja be, amit mi belátunk – nos, az képzeljen csak el bizonyos nagyon általános természeti tényeket másképpen, mint ahogyan mi megszoktuk, és akkor érthetővé válnak számára a megszokottól eltérő fogalmi képződmények. |
| Hasonlíts össze egy fogalmat egy festési móddal: hát csak festési módunk önkényes? Tetszés szerint választhatunk valamilyet? (Például az egyiptomiakét.) Vagy itt csak a csinos és a csúf kérdéséről van szó? |
| XIII |
| Ha azt mondom – tudniillik emlékezetből hogy „Egy fél órával ezelőtt itt volt", akkor ez nem egy jelenlegi élmény leírása. |
| Az emlékélmények kísérőjelenségei az emlékezésnek. |
| Az emlékezésnek nincs élménytartalma. — De hát nem introspekció révén lehet mégis felismerni? Nem az introspekció mutatja-e éppen, hogy nincs itt semmi, amikor valamilyen tartalomra lesek? – De ezt csak az egyes esetekben mutathatná. És azt mégsem tudja megmutatni, hogy mit jelent az „emlékezni" szó, hogy tehát hol kellene tartalmat keresnem! |
| Azt az elgondolást, hogy az emlékezésnek tartalma van, csak a pszichológiai fogalmak összehasonlításából merítem. Ez hasonlít ahhoz, amikor két játékot vetek össze. (A fociban vannak gólok, a kidobósban nincsenek.) |
| Elgondolhatnánk-e ilyen szituációt: valaki először életében emlékszik valamire és azt mondja: „Igen, most tudom, mi az ‘emlékezés’, milyen érzés emlékezni." — Honnan tudja, hogy ez az érzés ‘emlékezés’? Vesd össze: „Igen, most tudom, mit jelent ‘kellemetlenül bizseregni’!" (mondjuk először érte áramütés). – Azért tudja tán, hogy ez emlékezés, mert múltbéli dolog hívta elő? És honnét tudja, hogy mi a múlt? Hiszen a múlt fogalmát az ember úgy tanulja meg, hogy emlékezik. |
| És honnét fogja a jövőben megint tudni, hogy milyen érzés emlékezni? |
| (Ezzel szemben talán lehetne valamilyen „Hol volt, hol nem volt" érzésről beszélni, hiszen van olyan hangsúly, olyan gesztus, amely bizonyos múltbéli elbeszélésekhez hozzátartozik.) |
| XIV |
| A pszichológia zavarodottsága és sivársága nem magyarázható azzal, hogy „fiatal tudomány" ; állapota nem hasonlítható például ahhoz, amilyen a fizika ifjúkorában volt. (Akkor már inkább a matematika bizonyos ágainak állapotához hasonlítható. Halmazelmélet.) A pszichológiában ugyanis kísérleti módszerek vannak, és fogalmi zűrzavar. (Mint ahogy a másik esetben fogalmi zűrzavar van, és bizonyítási módszerek.) |
| A kísérleti módszer megléte elhiteti velünk: megvannak az eszközeink, hogy megszabaduljunk a problémáktól, amelyek nyugtalanítanak bennünket; holott probléma és módszer egymás elől kitérve futnak tova. |
| Lehetséges a matematikát teljesen analóg módon vizsgálni azzal, ahogyan a pszichológiát vizsgáltuk. Ez éppúgy nem matematikai vizsgálódás, mint ahogyan az sem pszichológiai. E vizsgálódás során nem számolunk, tehát, példának okáért, nem logisztika. Megérdemelhetné, hogy úgy nevezzük, a ‘matematika alapjainak’ vizsgálata. |
| A FORDÍTÓ UTÓSZAVA |
| A fordítás alapjául a Ludwig Wittgenstein Werkausga- be in 8 Banden 1. kötetében (Frankfurt: Suhrkamp 1984) található szöveg szolgált. E kiadástól a következő négy helyen tértem el. A 6l. § következő sorainak fordításánál az 1967-es kétnyelvű kiadást (Oxford: Basil Blackwell), illetve az 1980-as kiadás szövegét (Schriften, Frankfurt: Suhrkamp 1. k.) követtem: „Ez pedig azt jelenti: ha mondjuk valaki mutatna nekem egy parancsot (a)-ban, és megkérdezné: ‘Melyik paranccsal azonos értelmű (b)-ben?’, vagy akár ‘Mely parancsoknak mond ellent (b)-bertf’, akkor a kérdést így és így fogom megválaszolni." Az 1984-es kiadás szövege ezzel szemben: „Ez pedig azt jelenti: ha mondjuk egy parancsot mutatnának nekem (a)-ban és azt a kérdést tennék fel, hogy ‘Melyik parancsnak mond ellent (b)-ben?’, akkor a kérdést így és így fogom megválaszolni." Ugyanígy az említett kiadásokban található változatot választottam a 398. § második bekezdésének harmadik mondatában, amelyben az 1984-es kiadás „jelentené" változata helyén „jelentette" szerepel; az 519- §-ban, ahol a korábbi pontosvesszőt részesítettem előnyben a későbbi kérdőjellel szemben; s végül a 607. § utolsó mondatában, amelyben a mondat állítmánya – az 1984-es kiadás múlt idejével szemben – jelen időben szerepel („ellenállok"). |
| Az eddigi Wittgenstein-kiadások tipográfiai megoldásait természetszerűleg megtartottam. így a kettős zárójelek között szereplő szavak Wittgenstein utalásai más megjegyzéseire, szerepeljenek akár ebben a műben, akár más írásaiban. A lap alján olvasható, vonallal elválasztott részek pedig olyan – cédulákon szereplő – megjegyzések, amelyeket Wittgenstein más írásokból vágott ki, és a megfelelő oldalakhoz anélkül fűzött hozzá, hogy pontosabban megadta volna, hová tartoznak. E szövegrészek helyét több kiadás összehasonlításával, és a logikai összefüggést figyelembe véve állapítottam meg. Az első kiadáshoz a kiadók, G. E. M. Anscombe, G. H. von Wright és R. Rhees néhány jegyzetet fűztek, amelyeket a további kiadások is tartalmaznak. Ezeket a jelen kötetben – a korábbi példákat követve – csillaggal jelöltem. Ezzel szemben saját jegyzeteimet megszámoztam. |
| Lévén, hogy mind ez ideig csak két Wittgenstein-kötet – a Logikai-filozófiai értekezés és A bizonyosságról – férhető hozzá magyarul, viszonylag kevés gondot okozott a kérdés, hogy a jelen fordítás a korábbiak megoldásait mennyiben kövesse. Jóllehet, A bizonyosságról szintén az én fordításomban jelent meg, ez az enyhén szólva is zsengének tekinthető munkám aligha jelenthetett bármi korlátot is a jelen fordítás során. Ami a Logikai-filozófiai értekezés-t illeti, Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódások-ban két alkalommal utal korai főművére szövegszerűen. Először a 22. §-ban az „ennek és ennek az esete forog fenn" szavak idézhetik eszünkbe az Értekezés gyakori fordulatát, amely Márkus György fordításában így hangzik: „aminek esete fennáll". Másodszor pedig a 114. §-ban hivatkozik a filozófus a korai mű 4.5 pontjára, a mondat általános formáját így adván meg: „a dolog így és így áll.". Ezt a mondatot Márkus György ekképp fordította: „aminek esete fennáll". Wittgensteinnak a Tractatus angol fordításához fűzött megjegyzései alapján, amelyeket az Ogdenhoz írott levelekben olvashatunk, Márkus György fordítása is elfogadható. A Vizsgálódások 134. §-a viszont lehetetlenné tette, hogy az ő megoldását válasszam. |
| A továbbiakban néhány eligazító megjegyzést fűznék a fordításhoz, illetve néhány – az olvasót is érintő – fordítási problémára térnék ki. |
| Az Abrichten főnevet, illetve igei származékait többféleképpen, jelesül az „idomítás", „betanítás" és „okítás" szavakkal, illetve ezek igei megfelelőivel adtam vissza. |
| A Grund, illetve begründen szót a kontextustól függően „indok"-nak és „alap"-nak, illetve „indokol"-nak és „megalapozónak fordítottam. (Eljárásom itt rokon az angol fordítóéval, Miss Anscombe-éval, aki a „reason" és a „ground" kifejezést egyaránt használja.) A wittgensteini érvelés kontextusában mindkét kifejezés az Ursache („ok") oppozíciós párjaként értelmezhető. Úgy gondolván, hogy a két jelentésárnyalat egymásba játszása lényeges eleme a szó jelentésének, gyakorta az egymáshoz közeli, s akár ugyanúgy is visszaadható előfordulásoknál is váltogattam az „indok" és az „alap" kifejezéseket. (Példa erre a 211., a 475. és a 481. §.) |
| Hasonló oppozíciós párt alkot az ÁujSerung és a Mit- teilung szó, illetve igei alakjaik. Az előbbit a „megnyilvánulás", „megnyilatkozás", „nyilatkozat", „megnyilvánít", „megnyilatkozik", „kinyilvánít", „nyilvánít" kifejezésekkel, az utóbbit a „közlés", „közlemény", illetve „közöl" szavakkal fordítottam. |
| A sich besinnen auf etwas ugyan nem túl gyakori fordulata a Vizsgálódások-nak, az értelmezés szempontjából azonban jelentős. (A kérdésről részletesebben lásd: Neumer Katalin, Határutak: Ludwig Wittgenstein késői filozófiájáról, Budapest; MTA Filozófiai Intézete kiadása 1991, 206-207 o.) Jelentése: „visszaemlékezni", ráébredni", „ráeszmélni", „rájönni". A fordulat értelmezésekor érdemes felfigyelnünk a Sinn, „érzéki, nem teoretikus ismeret" jelentésű szótőre is. A kifejezés a Vizsgálódások következő helyein fordul elő: 89- §, 3- bekezdés: „az valami olyan, amire rá kell eszmélnünk. (És nyilvánvalóan valami olyan, amire valamilyen oknál fogva nehezen eszmélünk rá.)"; 90. §, 1. bekezdés: „Ez azt jelenti, hogy ráeszmélünk, milyenfajta kijelentéseket teszünk a jelenségekről. Augustinus is ilyenformán eszmél rá a különböző kijelentésekre ..."; 335. §, 1. bekezdés: „rá akarok jönni, hogy mi a német megfelelője [egy angol kifejezésnek]".; 475. §: „Egy feltételezés indokaira kérdezvén, ráébredünk ezekre az alapokra."; 514. §: „nem töri azon a fejét". |
| Az Einstellung szót, illetve igei formáját – sich einstellen auf etwas – következetesen „beállítódására – illetve igei formáira – fordítottam, mivel itt szintén egy oppozíciós pár egyik tagjáról van szó. Az oppozíció másik oldalán olyan kifejezések helyezkednek el többek közt, mint „tudás", „vélemény", illetve „vélekedés". (A kifejezés értelmezési lehetőségeit korábban több helyütt érintettem, pl.: Neumer, i.m., 17., 72., 143, 146., 183. és 208. o.) |
| A Vorstellung szót kontextustól függően hol „képzelnek, hol pedig „elképzelésinek fordítottam. Mindazon- által úgy hiszem, nem mindenütt dönthető el egyértelműen, hogy a szó tágabb értelemben véve mentális képet – képzetet – jelent-e, avagy szűkebb értelemben szerepel, és elképzelésekre utal. |
| A wissen („tudni") és a können („-hatni", ,,-hetni", „képesnek lenni", „készséggel bírni", „bírni", „tudni") magyarra tolmácsolása a Vizsgálódások-ná] lényegesen kevesebb gondot okoz, mint mondjuk A bizonyosságról esetében. Lévén, hogy az utóbbi fő tárgya éppenséggel a wissen szó grammatikája, annak számára, aki csak a magyar szövegre támaszkodhat, zavaró lehet, ha számos alkalommal a können helyén ugyanúgy a „tudni"-val találkozhat, mint a wissen helyén. (A kérdésről lásd valamivel bővebben: Neumer, „Utószó", in: Ludwig Witt- genstein: A bizonyosságról, Budapest: Európa Kiadó 1989, 259-260. o.) A Vizsgálódások-zl olvasva például a 147. §-sal kezdődő szövegrész értelmezésekor támadhat hasonló zavar. Az említett paragrafus záró gondolata így hangzik: „mert hiszen a sorozat végtelen, az a része viszont, amelyet képezni tudtam, véges." A „tudni" itt a können értelmében szerepel, a 148. § első mondata azonban már a wissen értelmében vett tudással folytatja a gondolatot: „De miben áll ez a tudás? Hadd kérdezzem meg: m ikor tudod ezt az alkalmazást?" A 150. §-ban ugyan a wissen és a können szó grammatikájának rokonságát elemzi. így akár azt is mondhatnánk: a magyar nyelv ezt a rokonságot már abban is kifejezésre juttatja, hogy az olyan, többek közt a 151. §-ban elemzett witt- gensteini példamondatokban, mint „Most tudom ( wissen) tovább", illetve „Most tudom (können) tovább" a wissen és a können kifejezést is gördülékenyebb „tudni"-nak fordítani. A dolog visszájaként azonban, a magyar „tudni" kettős jelentése folytán a wittgensteini okfejtés magyarul nemcsak nyer, hanem veszít is erejéből. |
| Nehéz ott finom grammatikai árnyalatokat láttatni, ahol a nyelv felszíni szerkezete nem egyszerűen rokonságot – hasonlóságok és eltérések sorozatát hanem azonosságot mutat. Ezen túlmenően Wittgenstein a wissen-nek speciális, a können-éve1össze nem vethető grammatikát is tulajdonít. A wissen-nek ilyen grammatikai analízisén nyugszik többek közt a privátnyelv-argumentum. |
| Az imént mondottak nem egyszerűen fordítói, hanem igen súlyos filozófiai problémát is felvetnek, nevezetesen, hogy a wittgensteini érvelés mennyiben a német nyelvhez kötött, azaz mennyiben tekinthető más nyelv kontextusában is érvényesnek. A wittgensteini grammatikai elemzés egyfelől a nyelv és a gondolkodás azonosságát állító tétel folyománya, másfelől viszont aligha hihető, hogy a filozófus pusztán a német nyelv nyelvtanához kívánt volna adalékokat szolgáltatni, s a „a német nyelv filozófiáját" akarta volna megalkotni. Bízvást mondhatjuk, itt olyan problémába ütköztünk, amelynek Wittgenstein nem jutott a tudatára. Azt a megoldást pedig, amelyet itt mi magunk követünk – tudniillik, hogy a lefordított szöveghez még további metanyelvi megjegyzéseket fűzünk, mely metanyelv mind a fordítás nyelvét, mind pedig a fordított nyelvet tartalmazza -, legalábbis a grammatikai analízisnek nevezett módszer módosításaként kell felfognunk. |
| Ezek a problémák hatványozottan jelennek meg a Filozófiai vizsgálódások központi terminusa, a meinen kapcsán. A Duden a kifejezés következő jelentéseit adja meg: 1. a) egy bizonyos nézeten van, valamilyen véleményt képvisel; b) valamit mondani akar, kifejezésre akar juttatni; 2. valamire gondol, valamit ért valamin, valamire céloz (egy mondat kimondásakor, valamely cselekvéskor); 3- Úgy véli, hiszi; 4. valamit egy bizonyos szándékkal, beállítódással kimond, tesz; 5. mond. Mivel a szó csillámló sokértelműsége filozófiai összefüggésekre utal, továbbá a felsorolt jelentésárnyalatok alkalmanként össze is fonódhatnak, miközben magyar megfelelőik túlságosan is egyértelműek, így sem azt a megoldást nem választhattam, hogy – a mindenkori azonosíthatóság kedvéért – mindig ugyanazzal a fordítással éljek; ám azt sem találhattam megnyugtatónak, ha különböző fordításokat adva, a magyar olvasó számára elvész az a probléma, amelyet „a meinen problémájáénak nevezhetünk. Célom az volt, hogy az olvasó képes legyen a kérdést követni, és legalábbis egy szinten szövegszerű elemzését is adni. (Azt az illúziót nyilván senki sem táplálja, hogy az eredeti szöveg felhasználása nélkül valóban komoly értelmezést nyújthat.) |
| Így, meglehet, szükségmegoldásként, a következő eljáráshoz folyamodtam. Az esetek nagyobb részében a meinen-1 a következő fordulatokkal fordítottam: „valamin valamit, valakit érteni", „úgy érteni", „valamiként érteni", „mint ....t érteni", „valaminek érteni", „valamire, valakire érteni", „ráérteni". Ezek a szöveghelyek, úgy gondolom, néhány kivételtől eltekintve minden nehézség nélkül azonosíthatók, s ezért külön nem jelöltem őket. (Ilyen kivétel lehet a következő néhány szöveghely, ahol az „érteni" a verstehen megfelelője: 22. §, 3. bekezdés: „ahogyan az olvasott mondatot ‘értjük’ (gondoljuk)"; 79. §, 2. bekezdés: „hogy mit értek N-en"; 135. §, 1. bekezdés: „hogy mit értünk ‘játék’-on"; 269. §: „a szót helyesen érti"; II. rész 294. o.: „a képet például nemcsak így értem".) Azokat az eseteket viszont, ahol a meinen-1 más kifejezésekkel (például „kifejezni", „szánni", „célozni", „gondolni", „vélni", „jelenteni" „utalni" stb.) adtam vissza, és azt is fontosnak tartottam, hogy az olvasó tisztában legyen vele, a meinen fordításával van dolga, lábjegyzettel láttam el. (E lábjegyzetek így még a fordított szöveg részének tekinthetők, szemben az egyéb kommentárokkal.) Ha a kifejezés a közeli szövegkörnyezetben ismétlődött, az új esetet már nem jelöltem. Ez a jelölésmód néhány esetben esetleg félreértésre is alkalmat adhat, nevezetesen a „gondolni" esetében, amely ugyanúgy lehet a denken („gondolni", „gondolkodni"), mint a m einen fordítása. A félreértések elkerülése végett tehát megadnék néhány helyet, ahol a „gondolni" a denken megfelelője: 95. §: „képesek vagyunk azt gondolni, aminek az esete nem áll fenn"; 148. §: „mondjuk azt, ahogy valamire gondolsz"; 187. §: „Hiszen nem úgy érted, hogy az 1000-től az 1002-re vezető lépésre gondoltál"; 511. §: „amelyet nemcsak mondani, hanem gondolni is tudunk"; 677. §, 2. bekezdés: „félig-meddig rá gondoltam"; 687. §: „Őrá gondoltam"; 693. §: „hogy a ‘valamin valamit érteni’ ige grammatikája mennyire különbözik a ‘gondolni’-étól". |
| Még komolyabb fordítási gondokat okozott a Filozófiai vizsgálódások méltán leghíresebb része, nevezetes privátnyelv-kritikája. E problémák megoldása során, mondhatni, amit egyik oldalon megnyerünk a réven, azt a másik oldalon elveszítjük a vámon. így célul legfeljebb azt lehet kitűzni, hogy viszonylag jól hangzó magyar szöveget hozzunk létre, amelynek nyelvi megoldásai legalábbis nem nyomják el teljesen az eredeti grammatikai elemzés beláttató erejét. |
| Kezdjük máris az Empfindung szóval, amely ugyanúgy jelenthet „érzet"-et, mint „érzés"-t. A wittgensteini fejtegetés egyfelől nyilvánvaló módon utal az akár Wundtig is visszavezethető „érzetadat"-elméletre. Másfelől viszont németül van értelme Gedanken- und Empfindungswelt-rő\, azaz „gondolat- és érzésvilág"-ról beszélni. Maga Wittgenstein a privátnyelv-kritikában nem tesz különbséget érzések és érzetek között, fejtegetései ugyanúgy állnak a külvilág hatására bennünk keletkező érzetekre, valamely fájdalomra, vagy akár bonyolult lelki rezdüléseinkre. Amondott okok miatt ez németül nem is okoz problémát, annál inkább viszont a magyar fordításban. Némely szöveghely kifejezetten követelte – illetve követelte volna – az Empfindung szónak „érzés"-re való fordítását. Van, ahol valóban így is tettem (ami viszont azzal a hátránnyal járt, hogy a magyar szöveg nem tesz különbséget az Empfindung és a Gefühl között). Az esetek egy részében azonban inkább az „érzet" szónál maradtam, nem akarván lemondani arról az asszociációs mezőről, amely a filozófus eszmefuttatásait a machi érzetadat-elmélethez kapcsolja, s ezen belül is főként arról a jelentésárnyalatról, miszerint egy érzetre – miként valami pontra – rá lehet mutatni. |
| Ez utóbbi vonatkozásában a magyar érvelés mindennek ellenére is óhatatlanul veszít erejéből: németül lehet valakinek egyetlenegy fájdalma, magyarul viszont „fájdalmaink vannak". Ezt a buktatót némely esetben a „fájdalmat érez", „valamit érez" fordulattal igyekeztem kikerülni. így azonban ezeken a helyeken még inkább elhomályosult a német szövegben nyíltan a felszínen megmutatkozó összefüggés, amely abból adódik, hogy németül fájdalmaink nem egyszerűen „vannak", hanem „bírunk velük" (habén). A wittgensteini érvelés egy része ugyanis éppenséggel a habén grammatikájára hivatkozik. Azt, hogy „birtokol", csak emberről mondhatjuk, s így fájdalmat a nyelv logikájából következően csak embernek vagy hozzá hasonlónak tulajdoníthatunk. (283. §) Ha azt mondom, hogy „A másik nem birtokolhatja az én fájdalmamat" (253. §, a jelen fordításban: „A másiknak nem lehet az a fájdalma, mint nekem."), úgy ezzel tautologikus, s ezért értelmetlen állítást tettem: ha valami az én kizárólagos tulajdonom, akkor természetszerűleg ezzel egyidejűleg nem lehet ugyanez másé. Megfogalmazásom azonban másfelől tekintve is értelmetlen: míg tárgyakról szólva van értelme „ugyanaz"-ról (derselbe) beszélnünk, s ennélfogva tulajdonjogi vitákba bocsátkoznunk, addig egy fájdalmat jellemezve értelmesen legfeljebb „ugyanolyanéról (gleich) szólhatunk. Az érzetszavak grammatikája nemcsak a habén grammatikájával, hanem az „ugyanaz-ugyanolyan" distinkcióval is összefonódik. (S ez utóbbi distinkció, s ezzel a rá alapozott érvelés, magyarul megint csak nem mindig követhető, például, mert magyarul csak „ugyanazt" lehet érezni, s nem „ugyanolyat". Ehhez persze rögvest azt is hozzá kell tennünk: maga Wittgenstein sem mindig jár el megkülönböztetésével összhangban.) |
| Így másfelől éppen a habén az, ami itt félrevezet, s értelmetlenségre csábít: azt hiszem, hogy „fájdalommal bírni" nem különbözik attól, mint ha lenne egy letört fogam (311. §), vagy ha egy fotel lenne a tulajdonomban. Ám épp az utóbbi két példával összehasonlítva láthatjuk: ha a „birtokolni" igét ez utóbbi értelemben vesszük, |
| akkor a fájdalomról szólva nem beszélhetünk sem bírásról, sem pedig „én"-ről, illetve szubjektumról. (398. §) Ennélfogva a „Nekem fájdalmaim vannak" megfogalmazásban már az „én" szó előfordulása is félrevezető – legalábbis németül, mivel az Ich habé Schmerzen mondatnak az „én" szó az alanya, tevékeny szubjektuma, a „fájdalom" pedig tárgya. Erre persze könnyedén mondhatnánk, hogy lám, ezúttal a magyar nyelv felszíni szerkezete inkább volt tükörképe a mélygrammatikának. Ám ezzel egyszersmind a wittgensteini gondolatmenet egy szála is jelentőségét veszítette a számunkra, arról az itt rejtőzködő és nem könnyen vállalható konklúzióról nem is beszélve, hogy ez azt jelentené: egyes nyelvek közelebb vannak valamilyen mélygrammatikához (s hol és hogyan is létezne ez? netán az egyes nyelvektől függetlenül?), mint mások. |
| Fejtegéseimet mégsem zárnám a fordítás és ezzel a másik nyelv megértésének lehetetlenségére vonatkozó rezignált konklúzióval. Nyilvánvaló, hogy különböző szövegek kisebb vagy nagyobb nehézségek elé állítják a fordítót, s hogy különböző sikerrel fordíthatók. Ebből azonban még nem következik szükségképpen annak lehetetlensége, hogy a másik nyelvet megértsük, például úgy, hogy – miként most is metanyelvet alkalmazunk, s a szöveget e metanyelven értelmezzük és elmondjuk. (E kérdést illetően Laki János kollégámnak – sajnos mindmáig csak kéziratban olvasható – Megtérés vagy megértés? című könyvére hivatkoznék, illetve fordításom kont- rollszerkesztőjének, Erdélyi Ágnesnak Laurent Sternnel közösen írott, a Holmi 1991/11-es számában megjelent tanulmányára utalnám az olvasót.) |
| Végezetül kedves kötelességemnek kell eleget tennem: köszönetét kell mondanom mindazoknak, akik a fordítás során tanácsaikkal segítségemre voltak, így Adamik Lajosnak, Bendl Júliának, Jeff Bernardnak, Bodnár M. Istvánnak, Laki Jánosnak, Miszlai Gabriellának és Nyíri János Kristófnak. A legtöbbet azonban Erdélyi Ágnesnak köszönhetem: munkája során messze többet tett annál, mint ami kontrollszerkesztői tisztéből következett volna. Ha az eredmény továbbra is tökéletlen, s a fordító csakúgy „felemás érzésekkel" nyújtja át művét „a nyilvánosságnak", miként azt hajdanán a szerző maga tette, úgy ez egyedül a kiinduló fordítás gyarlóságával magyarázható. A görög és latin nyelvű idézeteket Bodnár M. István fordította. Fordításom a Soros Alapítvány támogatásával készült. |
| Neumer Katalin |
| A második kiadás során az első kiadás szövegén néhány olyan helyen, mely Szegeden tartott Wittgenstein-interpretációs kurzusaim során szembeötlött, javítottam – mindenesetre anélkül, hogy ez fordításom szisztematikus felülvizsgálatát jelentette volna. |
|
Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés (TRACTATUS LOGICO-PHILOSOPHICUS)
